Novellák

Ferencz S. Apor: Harcos a tükör előtt, avagy a harcos újragondolja a mozdulatlant

A férfi a vonaton

Tényleg megtörtént? – kérdem magamtól. Mostanában mintha valamiféle szürke ködben lebegnék. Vagy lilában, végül is mindegy. Valaki rád mosolyog, és máris feje tetejére áll a világ. Az a valaki igazi úriember: kékvérű, simára borotvált arcú, jómódú, finom, mégis erős férfi; minden nő álma.
De hadd kezdjem az elején, ott, ahol szerintem elkezdődött. Londonból Manchesterbe utazunk együtt, az úriember pillantása olykor diszkréten a dekoltázsomra téved. Együtt, de nem párban; történetesen egy vonaton ülünk, ő történetesen velem szemben ül. Történetesen 75C-s melltartót hordok. A férfi időnként felnéz az újságból, rám mosolyog. Igazi úriembernek tűnik.
– Manchesterbe tart? – kérdi.
– Igen.
– Ott él?
– Nem, a barátomhoz megyek.
– Értem… Meséljen! Régóta együtt vannak?
Hihetetlen, mégis megtörténik. Mi köze hozzá? És miért mondanék bármit neki? Szóljak, hogy törődjön a maga dolgával? Vagy inkább…
– Hát, úgy… egy éve vagyunk együtt…
– Egy éve… értem. És mivel érdemelt ki egy ilyen lélegzetelállító nőt, mint maga?
Lélegzetelállító. Lélegzetelállító vagyok, és nem tudok róla, mert még soha senki sem nevezett lélegzetelállítónak. Már látom is, amint elállítom a férfiak lélegzetét, a torkukat szorongatom, amíg meg nem áll a szívük, miközben azt kérdezem tőlük, mivel érdemeltek ki engem.
– Hogy mivel érdemelt ki? – nevetek. – Nem tudom. Szeret engem, ennyi. Vagy legalábbis azt mondja, szeret.
– Ennyi?
– Miért, mi kellene még?
– Nem tudom, elég-e egy kapcsolathoz, hogy a barátja „legalábbis azt mondja”, szereti.
Miközben útitársam mindezt kifejti, gyorsan végigzongorázom magamban az elmúlt évet. A francba is, hát mikor mondta nekem, hogy szeret? Ezt csak úgy kitaláltam. Néha lefekszünk egymással, ennyi. Együtt alszunk és külön élünk, és még azt sem tudom, hétköznap mit csinál, amikor felkel, és nem vagyok ott, és neki tanulnia kellene, nekem dolgoznom, és mindennek rendben kellene lennie.
– Maga szereti?
– Mit gondol?
– Azt, hogy maga hihetetlenül csinos.
– Flörtöl velem?
– Mit gondol?
Szóval ejtem a barátom, ott, a vonaton, abban a szinte teljesen üres fülkében, és vetek az úriemberre egy „feje tetejére állt a világ” mosolyt. Még talán el is pirulok.
De hadd kezdjem az elején. Londonból Manchesterbe utazunk együtt, az úriember pillantása olykor diszkréten a dekoltázsomra téved. Történetesen egy vonaton ülünk, ő történetesen velem szemben ül. Történetesen 75C-s melltartót hordok. Olykor felnéz az újságból, félénken rám pillant. Hirtelen úgy döntök, kinyitom azt a hatalmas számat.
– Hol lakik?
– Tessék?
– Hol lakik?
Egy pillanatig habozik.
– Eredetileg windsori vagyok – mondja végül, majd kevésbé határozottan, mintha tiltott területre tévedt volna, hozzáteszi: – Most Surrey-ben élek.
– Értem. Akkor üzleti ügyben utazik Manchesterbe?
– Hát, nem igazán.
– Ezek szerint a szabadságát tölti?
A szemébe nézve úgy látom, elbizonytalanodott. Szégyenlősen köhint, azt remélve, nem hallatszik majd, amit mondani készül:
– Nem igazán.
– És „igazán” mi? – kérdezem mélyen a szemébe nézve. – Miért nem tudjuk mi, angolok egyszerűen kimondani, amire valójában gondolunk? Miért kell folyton azt az átkozott forró kását kerülgetnünk?
Nem így akartam mondani, a rotyogó kása gondolatára most nevetnem kell. Szinte belelátok a fejébe. Azon tűnődik, tegyen-e úgy, mintha nem is hallotta volna, és továbbra is kerülgesse… olvasgassa… a híreket a legutóbbi válságról. Végül felkacag.
– Ne haragudjon, hogy is hívják?
– Sharon. És önt?
– John.
– Nős, John?
– Igen – hangzik a visszafogott válasz.
– Igen? Ennyi?
– Hát… mit mondjak még?
– Meséljen a feleségéről. Hol ismerkedtek meg? Mióta vannak együtt? Hány gyerekük van? Milyen kocsija van?
– Volvo.
– Ó, látom már.
– Mit?
– Tessék?
– Pontosan mit lát?
– Hogy mit? Rendben, elmondom önnek, mit látok, mert tudja, gondolatolvasó vagyok, belelátok a fejébe. Az ön fejében gyönyörű, magányosan álló családi házat látok, mindenki magányos életét éli benne. Két gyerek, egy fiú meg egy lány, iskolába járnak. Egy magányos feleség, már nem is emlékszik, mikor enyhítette utoljára magányát a férje, vagy egyáltalán miért gondolta, hogy valaha enyhítheti azt egy olyan férfi, akit csakis az érdekel, amit az újságban írnak; képtelen egymaga lenni, az újságja nélkül… Elnézést… Tiszteletlen voltam. Inkább csendben maradok.
– Ne, kérem, ne tegye.
– Ne haragudjon.
– Nem volt tiszteletlen, mindössze őszinte. Őszinte ember. Úgy értem, igaza van. És ráadásul…
– Igen?
– Azt gondolom…
– Mit?
– Hogy hihetetlenül csinos.
Szóval elhagyja a feleségét, akkor és ott, a vonaton, abban a szinte teljesen üres fülkében, rám mosolyog és elpirul. Egészen jól áll neki.
Szóval, hadd kezdjem az elején. Az úriember időnként a mellemre pillant, Londonból Manchesterbe utazunk együtt. Együtt, de nem párban, történetesen egy vonaton ülünk, ő történetesen velem szemben ül. Történetesen 75C-s melltartót hordok. A férfi olykor felnéz az újságból, és rám mosolyog. Igazi úriembernek tűnik. Az út alatt egyikünk sem szól. Játék ez, amit szívesen játszom, az úriember pedig tökéletes játszótárs.

Ledra utca

Hadd meséljek a kis görög kávézóról, a kafenionról; a macskáról, aki ott lakott, és a sajthéjról, amivel etettem. A kávézó tulajdonosáról, akit elütött egy autó, a tálcáról, a poharakról meg a kávéról, ahogy szanaszét repültek. Ezek kevésbé fontos dolgok.
Ami fontosabb, hogy egykor a Ledra utca még forgalmas út volt, nem sétálóutca, a török kávét pedig török kávénak hívtuk. Ez nagyon régen volt.
Még ma is tudom, hol van az a hely, ahol a férfi át akart kelni az úton, az autós elütötte, a tálca, a csészék és a kávé szanaszét repültek. Később a kórházban meghalt. Csikorogtak a kerekek, az emberek összesereglettek az utcán; az apám kirohant a boltjából egy feszültségmérővel a kezében, hogy megnézze, nem velem történt-e valami. Pánik tükröződött a szemében és úgy szorongatta azt a feszültségmérőt, mintha csak meg akarná nézni, mennyi élet és halál szorult az aszfalton heverő testbe. Egy forró júliusi éjszakán ismét pánikot véltem felfedezni az apám szemében; ez volt az a nap, amikor felnőtté váltam. A nap, amikor az emlékezetem kettészakadt, és a dolgokat fontosakra és kevésbé fontosakra osztotta.
Ma végigsétáltam a Ledra utcán, és megszámoltam, hány lépés az egykori kávézótól az ellenőrzőállomásig. Ötvenkettő. Ötvenkét lépés a szabadság, ötvenkét lépés a rabság. Csak a másik oldalt tudom elképzelni. Az apám eldugott kis üzletét a piacon. A fűszerek labirintusát, a kezeket, ahogyan csak úgy csurog róluk az arany. A tétlenség fája, Bellapais: la belle paix, a csodaszép békesség. Amikor a hodzsa hangja belesimul a nyirkos nyári estébe, megpróbálom elképzelni az arcát, és felmérni minden egyes szótag jelentőségét. Mit kérhet Istentől, és Isten vajon figyelmesen hallgatja-e?
Titokban évekig gyászoltam a kávézó tulajdonosának halálát. Az én hibám volt, hogy meghalt. „Ne etesd a macskát az asztalon! – mondta mindig. – Ne az asztalon! A macskának kilenc élete van, nekem csak egy. Ha bárki bejön a konyhámba, és meglátja a macskát az asztalon, nem lesz többé vevőm. Nem lesz többé életem.” És azon a napon, amikor elveszítette az életét, három kávét főzött le a halovány kék lángon. A kávébuborékok a felszínre törtek, majd eloszlottak; ismét a felszínre törtek, majd eloszlottak a brikkiben. Szépen felsorakoztatta a három csészécskét, felkapta az alumíniumtálcát, azt a kis billegő piramist, és otthagyta az üzletet, a macskát és engem.
Az én hibám volt. Legszívesebben belekiabálnám az éjszakai égbe, mint a hodzsa: az én hibám volt. De valahogy már nem annyira fontos. Sőt, az egész ostobaságnak tűnik. Épp a macskát etettem az asztalon, amikor zajt hallottam. Fogtam a macskát, és ledobtam a földre. Az ijedt állat kirohant az utcára, és a férfi lábába gabalyodott. Csikorogtak a fékek, túl későn. A férfi meghalt, miattam és egy ostoba macska miatt.A másnapi újság beszámolt az esetről. Az apám csücsörített az ajkával, ahogyan inni készült az apró csészéből, majd felolvasta – talán magának, talán az anyámnak: „Andreas Demetriou 41 éves korában a Ledra utcán autóbalesetben életét vesztette.” Az anyám így szólt: „És a felesége? És a gyerekei? Hát azokról sosem írnak, akiket a halottak hátra hagynak?”
Ma én vagyok az, akit hátra hagytak. Itt hagytak egy fal mögött, egy ellenőrzőállomás mögött, hogy felkutassam az apám boltját és a gyerekkoromat, elengedjem egy ember halálát, és elgyászoljam a város kettészakadását. A lépéseket számolom a másik oldalig. Azon tűnődöm, vajon hol érnek véget a kevésbé fontos dolgok, és hol kezdődnek a fontosak.

Nem vagyok Etgar Keret

– Könnyesre nevettük magunk – mondták.
– A legviccesebb fickó a világon – mesélték. – Remek filmet hagytál ki, és ha megnézed DVD-n, csak még rosszabbul érzed majd magad miatta. Egy életre szóló lehetőséget szalasztottál el: azt, hogy megbámulhasd a feleségét, csodálhasd őt, a feleségét és őt, még ha csak távolról is. Érezhetted volna, ahogy kreatív energiája a lelkedig hatol, amikor kezet ráztok. Rámosolyoghattál volna, miközben közlöd vele: „Olyan boldog vagyok, hogy személyesen vallhatom be önnek, Etgar, hogy imádom. Ó, Istenem, annyira imádom.”
– Eltévesztetted a napot és lekésted? – néztek rám döbbenten. Uramisten, hát a buszt lekésheted, a vonatot is lekésheted, sőt, még a repülőt is lekésheted! De soha. Senki. Nem. Késhet le. Egy találkozót. Etgar. Kerettel.
Szóval, eljött a szülővárosomba, mesélt az életéről, levetített egy filmet, amelyet a feleségével rendezett, majd távozott, mielőtt még lehetőségem lett volna meghallgatni a nagyszámú közönséghez intézett utolsó szavait – amelyek valószínűleg így hangoztak: „Köszönöm, köszönöm, igazán, őszintén. Meghat, hogy ennyien eljöttek ma este. Meghat, hogy ennyire meghatódtak. Az életük most már sosem lesz a régi.”
Aztán könyveket dedikált, fura kis képeket rajzolt beléjük a bal kezével. Majd elmosolyodott – vagy valami hasonló –, elvigyorodott – vagy valami hasonló –, kezet fogott, aztán megint elmosolyodott. Ivott egy pohár vörösbort, egy kicsit kilögybölte a padlóra, belelépett, beszélt néhány emberrel, az órájára pillantott. Aztán távozott.
Hetekig úgy éreztem magam, mintha eltűntem volna. Helyemen egy rakás átlátszó, petyhüdt semmi, saját ostobasága medúzásította el. (Mit jelent az elmedúzásítás? Hát azt, hogy „Miért sírsz Argentína?”; hogy kit érdekel a naptár; hogy egy méh repked a fejedben, és megpróbál kiszabadulni onnan; teljesen őszintén, azt, hogy el sem tudod olvasni a dátumot; hogy sosem kaptál esélyt; hogy miért nem mész, és törsz egy kis diót a fogaddal; ismételgetsz valami ronda szót, mint mondjuk a Krankenstein, párezerszer; vágsz neki pár fehér tányért a fehér falnak; rúgsz magadba, vagy kérsz meg rá valakit; egy egész csomó felesleges dolgot jelent, gyerünk, válassz közülük, kettőt egy áráért; na, most örülsz?)
A szupermarket pénztárosa nagyjából hat éve ismer, de még ő is szomorúan nézett rám, és szinte bocsánatkérően kérdezte, jól vagyok-e. – Hát persze – feleltem, miközben fogtam az éretlen avokádókkal teli zacskót, és visszadobtam a kocsiba. – Miért kérdi? – Nemtom – felelte –,máshogyan néz ki, kicsit mintha el lenne veszve. Mindig is úgy gondoltam, az éretlen avokádó olyan, mint azok a régimódi kézigránátok. Kemény és zöld.
Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy történet szereplője, akinek hét-nyolc perce van arra, hogy egyetlen monológban vagy egy cikornyás körmondatban elmesélje élete történetét. – Elveszve? – üvöltöttem. – Maga szerint úgy nézek ki, mint aki el van veszve? Nem a határt lépem át, maga meg nem a bevándorlási hivatal a rohadt repülőtéren! Épp avokádót vásárolok, az Isten szerelmére! Mit érdekli, hogy nézek ki? De gondoljon csak bele, annak is meglehet az oka, ahogyan valaki kinéz. Mindennek van oka. Húzza ki magát, és nézzen körül. Mindannyian elmerültünk saját kis világunkban, mindannyian kicsit el vagyunk veszve, mindannyian rejtegetünk valamit, mindannyian lemaradtunk valamiről, mindannyian meg vagyunk lőve, nemde? Nézze azokat a hullasápadt nőket, tetovált szemöldökkel és szilikon mellel – a férjük épp egy kelet-európai csajt dönget valahol. Vagy azt a két hónapos terhes diáklányt, ahogy ezt bő pólóval próbálja palástolni; vagy azt a rágózó, kopasz seggfejt, aki a múlt éjszakát a legjobb barátja nőjével töltötte. Vagy azt az irodistát az idióta mosolyával, kövér pénztárcájával és rákos sejtjeivel; vagy azt a huligánt a hihetetlenül göndör hajával. Aztán keresse meg a különbséget köztük és saját maga között. És most hadd áruljam el, miért nézek ki úgy, mint aki el van vesztve. Lemaradtam valamiről.
– Kilenc euró és 86 cent lesz – felelte higgadtan. Talán nem is hallotta, amit mondtam.
A lárnakai reptér talált tárgyainak osztályán egyszer leadták egy neves író bőröndjét. Annyira sietett elhagyni a szigetet, hogy megfeledkezett a csomagjáról. Miután a bőrönd hetekig csak porfogóként szolgált, és senki sem jelentkezett érte, Nick barátom, a poggyászrakodó felhívott azt tudakolva, kinyissa-e résnyire, hogy belekukkanthasson. – Igen, nézz bele – feleltem –, de hívj fel közben. Én is látni akarom.
Január közepén, egy hideg szerdai éjszakán csörgött a mobilom, én pedig, félig ruhátlanul, felvettem. – Készen állsz? – kérdezte Nick. – Csak most nyithatom ki. Nincs itt senki. Ez az egyetlen lehetőségünk. Arra kértem, legyen gyors. Azt felelte, valahogyan fel kell feszítenie a zárat. – Először próbálkozz az 1967-es kóddal – mondtam neki ásítva. Működött. – Megvan! Hallottam hangjában az izgatottságot, ahogyan letette a bőröndöt a hideg földre, majd nagyon lassan elválasztotta a tetejét az aljától, mintha épp műtétet hajtana végre. Elhallgatott. Hirtelen síri csend lett. – Gyerünk már! – kiáltottam. – Mondd, mit látsz! Megőrülök az izgalomtól! Arra számítottam, a következő ötvenöt másodpercben valami olyasmit mond majd, mint: „Á, semmi érdekes. Borotválkozó szerek, alsónadrágok, két hosszú ujjú fehér ing, egy barna pulóver, egy farmernadrág, pár tea-filter, néhány héber szövegű szórólap, egy póló, rajta egy mackó és egy felirat: Minden történet véget ér egyszer. Ja, és pár üveggolyó.” Ehelyett azonban Nick azt mondta: – Nem fogod elhinni – majd elhallgatott. – Mit?! – kiáltottam. – Mit nem fogok elhinni? Elmondod végre, mi van benne? – Egy medúza – felelte Nick. – Szerintem döglött.
Aznap éjjel megjelent álmomban Etgar Keret. Legalábbis úgy nézett ki, mint Etgar Keret, úgyhogy beszámoltam neki a bőröndről, a döglött medúzáról, összeaszott testéről és csápjairól, és elsírtam magam. – Kérem, ne sírjon – mondta, és megölelt. – Mindig kellemetlenül érzem magam, ha egy nő sír. Ne hagyja magára az életét. Ne pazarolja a könnyeket. Bárhogyan is legyen, nem vagyok Etgar Keret.
Mielőtt megkérdezhettem volna, ki ő, így folytatta: – Az autószerelője vagyok. Nem ismer meg?
Így, hogy mondta, nekem is beugrott. Ennyi év után végre rájöttem, kire emlékeztet Stelios, az autószerelőm. Ugyanaz az őszülő, kócos haj, ugyanazok a nyuszifogak, ugyanaz a telt ajak, horgos orr, nagy, barna, lefelé álló szem és felfelé ívelő szemöldök. Ugyanúgy a semmiből tűnt elő a bőrdzsekijében. „– Semmit sem tudok a medúzákról – mondta. – De hadd nézzem meg a kocsiját.” Mosolygott – vagy valami olyasmi. Majd elvigyorodott, fehér foga kivillant, miközben nagy hévvel felnyitotta a motorháztetőt a bal kezével. Mintha csak a lehetőségek kapuját nyitotta volna meg. Teljes átvizsgálás az autómnak, hozzá remek kilátások. – Jöjjön vissza háromra a kocsijáért. Olyan lesz, mint új korában.
Miután felébredtem, azon gondolkoztam, van-e mélyebb jelentése az álmomnak. Ellenőriztem az olajat? Működik a fék? És a sebességváltó? A fényszórók? Mert a fék néha sípoló hangot adott, és fogalmam sem volt, ez mit jelent, vagy mihez kezdenék, ha a kocsim a város egyik kihalt részén robbanna le. De az is lehet, hogy az autó álmomban a szívemet jelképezte vagy ilyesmi.
Mostanában megpróbáltam ugyanúgy bánni életem szereplőivel és eseményeivel, mint a szavakkal, mondatokkal és teljes dokumentumokkal a számítógép előtt ülve: törlés, szerkesztés, elvetés, lomtárba dobás, a lomtár kiürítése. A bennem élő író szerint terápiás hatással bír, ha kitörlöm, eltakarítom, kiirtom azokat az embereket és dolgokat, amelyekre nem akarok emlékezni. De ez nem mindig működik. Sőt, néha visszafelé sül el. Minél inkább próbálok kitörölni vagy elfelejteni valakit vagy valamit, annál inkább emlékszem rá; minél inkább arra vágyom, hogy csöndben maradjanak, a szereplők annál beszédesebbek.
Egyszer régen egy barátom azt mesélte, az elmúlt hatvan évben csak egyszer havazott Tel Avivban: az édesapja harmadik születésnapján. A szülei felvitték a házuk tetejére: a szőrmekabátba burkolt kisfiú úgy nézett ki, mint egy helyes kis játékmackó. A barátom mutatott egy képet róla, róluk, ahogyan összebújnak a nagy fehérségben, valahol Tel Aviv szívében. „Nehéz kivenni az arcokat a fekete-fehér képen ebben a nagy hóesésben” – mondta.
A történetet egy másik történettel szeretném zárni, amely nemrég ért véget. Olyan ez, mint egy film utolsó jelenete. Keserédes. Egyébként pedig nincs sok köze Etgar Kerethez – attól eltekintve, hogy két szereplője egykor Keret-novellákat ajánlgatott egymásnak. Ezt a jelenetet számtalanszor lejátszottam már a fejemben anélkül, hogy valaha átszerkesztettem vagy megváltoztattam volna bármit is.
Ketten ülnek egy háztetőn Tel Avivban, egy férfi és egy nő. Évszázadok óta először havazik, és a férfi megkérdi a nőtől, hogy van. Mielőtt az válaszolhatna, a férfi folytatja: – Emlékszel arra az éjszakára, amikor megcsípett egy medúza? A nő mosolyogva bólint. Tisztábban emlékszik erre, mint bármi másra az életében. Égető érzés. Egyetlen hang sem jön ki a torkán. A férfi így folytatja. – Hiányzom neked? A nő ismét elmosolyodik, de most sem felel. Hangja hideg, reszkető, rejtőzködő. És még mielőtt a férfi hangja teljesen elenyészne, így szól: – Találkozunk a Cafenetóban a Dizengoff Központnál háromkor? Tudja, hogy úgysem kap választ. Hogy egyikük sem tud megmozdulni vagy elmenni oda. Mert mindez már nagyon régen történt.
A történet végén a két szereplő egy hógömb fogságába esik, amelyet aztán egy ismeretlen kéz megráz, és fejjel lefelé fordít, újra és újra és újra. A hópelyhek a szemükbe hullnak és mindenhova, égetik a nő csupasz bőrét, ugyanis nyári vászonruha van rajta, mert július van, és mert az idézőjelek is hullani kezdtek, épp úgy, mint a hópelyhek, és ki tudja már, ki mit mondott, mikor és miért, mert végre minden értelmet nyer, vagy épp hogy semmi sem – épp úgy, mint egy álomban.
És most hadd áruljam el, miért nézek ki úgy, mint aki el van veszve. Lemaradtam valamiről. Meghat, hogy önök így meghatódtak. Az életük most már sosem lesz a régi. Ne hagyják magára az életüket. Ne pazarolják a könnyeket. Könnyesre nevettük magunk. Bárhogyan is legyen, nem vagyok Etgar Keret.


MOHAI SZILVIA fordításai


Nora Nadjarian örmény–ciprusi író, költő 1966-ban született Limassolban, Cipruson. Tanulmányait Angliában és Svájcban végezte. Az angol mellett örményül és görögül is ír. Több nemzetközi irodalmi díjat nyert; verseit és novelláit ciprusi és külföldi lapok egyaránt publikálták. Három verses- és egy novelláskötete jelent meg.