Novellák

Csillag István: Kék 1

Olympia

(Olympia)
Valahányszor nem tudta, hogyan folytassa, kissé rezes hangon azt mondta: „Kérdezz valami mást!” Vagy: „Fogalmazd másként a kérdést!” Néha azzal szórakoztam, hogy szemantikai fogásokkal, a szavak jelentésével játszadozva hoztam zavarba – vagy hogyan is nevezzem ezt nála –, olyannyira, hogy kikapcsolt. A móka nem tartott sokáig, mert utána újra be kellett helyeznem a biztosítékot. Pontosan az ülepe fölött, valamivel mélyebben, a gerinc domború ívelésében volt elhelyezve, egy testszínű fedél védte: miközben a kiugrott piros gombokat benyomtam és a fedelet gyöngéden becsuktam, mindig ugyanazt kérdeztem tőle:
„Jólesik az új biztosíték?”, és ő mindig ugyanazt válaszolta: „Kérdezz valami mást!”
Hogyha aztán tudni akartam, hogyan szólna az elvárt kérdés, akkor hirtelenül elektronikai tehetetlenségének második variánsát produkálta: „Fogalmazd másként a kérdést!” Nem volt túl ötletes, meg kell hagyni, de mégiscsak jobb volt egy ismétlődő áramszünetnél. És mindenekelőtt: jobb volt így, mintha senkim sem lett volna. Ha már nincs hús-vér lakótársa az embernek, és saját létének szűkös idejét szem előtt tartva, újabb társat nem remélhet, egy ilyenfajta készülék szórakoztatóbb a rádiónál vagy a televíziónál. És a kölcsönzési díjat amúgy is a hajléktalanellátó-szolgálat fizette. De egyre gyakrabban értem tetten magam, hogy optimálisan formált lábait bámulom (ha ült, félig előtűnt a combja), amit biztosan észrevett, de csupán regisztrálta, anélkül, hogy érzékelő készüléke következtetéseket vont volna le, és reakciókat eredményezett volna. Fesztelenül figyelhettem őt, ahogyan egy tárgyat szokás, hiszen az is volt. Arca fiatalkorom filmszínésznőire emlékeztetett: magas homlok, finom orr, kerekded, szinte gyerekes arc, és egészen apró száj. Arra következtettem, hogy a tervezője nem lehetett sokkal fiatalabb nálam, vagy már évtizedekkel ezelőtt megtervezhették, és csak később kezdték el gyártani. Legalábbis hosszú ismeretség különös érzését nyújtotta: mintha már réges-régen találkoztam volna vele – ami gyakorlatilag lehetetlen volt.
Mihelyt hátat fordított nekem, hogy valamilyen házimunkát elvégezzen, hogy kissé szögletes mozdulatokkal valamiben segédkezzen, váratlanul mocorogni kezdtek az érzékeim. A maszkszerűen mozdulatlan arckifejezés nélkül sokkal élőbbnek és emberibbnek hatott. Ilyen pillanatokban erős késztetést éreztem arra, hogy közeledjek hozzá, és rátegyem a kezem. Bár semmi elképzelésem nem volt arról, hogyan viselkedne, hiszen a programozását nem ismertem, megnyugtatott az elgondolás, hogy egy intim kapcsolatot is pusztán csak technikailag fogna föl. És hiába mondtam magamnak, hogy egy ilyen érintés semmiben sem különbözne attól, ahogyan a hűtőajtót kinyitjuk vagy a borotvagépet használjuk, a vágyakozás minduntalan visszatért.
Galilei megkülönböztetése jutott eszembe, régen feladott és elfeledett tanulmányok töredéke: „Tapintható valóság és érzéki csalódás”. Ilyen egyszerűnek, mint ahogyan ez hangzik, mégsem tűnt már az egész. Úgy tetszett, mintha érzéki csalódásaimnak valami valóságalapja lenne, vagy beleszövődne egy kis valóság is, még akkor is, ha csak homályos és szégyenletes módon.
Hogy lakótársam antropomorf jellegének mértékére egyenesen rákérdezzek, nem volt elég bátorságom. Azon töprengtem, előállításakor milyen messzire ment el a gyártó utánzási ösztöne a tervezésben, hogy ez vajon kiterjedt-e a biológiai jellegre is. Tudtam, hogy tárgyilagos felvilágosítást adna, mint ahogyan már egyszer tette, amikor az „agya” felől érdeklődtem: „A hipotalamusznak, talamusznak és hippokampusznak, a formatio reticularisnak a mikroprocesszoros utánzata, amely az információk szűrésére szolgál…” és miután semmilyen jelét sem adtam a megértésnek, azt kérdezte: „Megértetted-e?”
Mit válaszolhattam erre? Csak annyit: „Kérdezz valami mást…”, amit ő rögtön azzal viszonzott: „Hogy vagy ma?” Amire a legszívesebben azt válaszoltam volna, fogalmazza másként a kérdést, ha nem lettem volna biztos benne, hogy üres párbeszédbe torkollt volna az egész, akár egy olyan hanglemez akusztikai jelensége, amelynek megfelelően mély karcolása ismétlődést idéz elő.
„Jól, Olympia, jól vagyok.” A nevét, anélkül, hogy tudta volna, honnan ered, a használati utasítás szerint azonnal elmentettem benne, hogy beindíthassam teljes reflexmechanizmusát. A névadás lehetősége a kölcsönző nagyvonalúsága volt, és nem voltam meggyőződve arról, hogy az átvizsgálások vagy egyéb karbantartási munkálatok során ellenőrzik-e a memóriaegységét a viselkedésemet illetően. Megpróbáltam megtudni, hogy vajon megőrizte, amit vele közöltem, vagy bizonyos tudás felvételét blokkolták.
„Szeretném, mondtam egy napon, helyet foglalva mellette, kezemet a kezére helyezve, a hűvösen sima, steril műanyagot simogatva, ha megtölthetném a memóriaegységedet! Tele szeretnélek tömni, Olympia, regényekkel és versekkel, keresztrejtvényekkel és horgolásmintákkal, állattani ismeretekkel és még sok más ismerettel az emberi természetről. Csak azért, hogy lássam, hogy ez a mennyiség nem csap át vajon egy más minőségbe? És talán – megváltoznál. Olympia, tudod-e, mi a halál?”
„Alkotóm, professzor Dr. Dr. hc. Konrad Biolkowski, a korszak legjelentősebb molekuláris fizikusainak egyike, standard »A« modellként tervezett meg engem, amelynek alapján sikeres sorozatot gyártottak. Professzor Dr. Dr. hc. Konrad Biolkowski, a Royal Society of Science tagja, Pour le Mérite lovagja…” Azonnal félbeszakítottam. A programban a kitűnő kávérecept mellett, amely életem legjobb kávéjával ajándékozott meg, mértéktelen információmennyiség volt Biolkowski professzorról, ami, feltűnt nekem, bizonyos szavak alkalmával úgy ömlött belőle, mint a játékautomatából a pénzérmék, mihelyt a nyerő minták kijönnek. A szavak, amelyek ilyen szólavinákat idéztek elő, a következők voltak: „Nobel-díj”, „világhír”, „prominens”, „tisztelt”, „zseni”. Hogy a „halál” szó is ilyen hatással bír, újdonság volt számomra. Az volt a gyanúm, a férfi visszaélt ezzel a kitalált személyiséggel, azért, hogy egyfajta halhatatlanságot építsen fel magának. Olympia egyébként inkább monoton hanghordozása hivalkodóan csengett, mihelyt a „teremtője” szóba került. Biolkowski professzor árnyalakja az idegeimre ment.
„És a halál, Olympia?”
„Egy ötbetűs szó.” És töltött nekem egy csészényit a kitűnő, frissen forrázott kávéból: mindig friss volt és forró, ahogyan csak egy gép tarthatja készenlétben.
„És még mi?”
„Az anyagcsere végleges megszűnése. Az ember élettartama az élet természetes lefolyása szerint átlagosan hetven vagy nyolcvan életév, olykor valamivel több, és a halál előzetes betegség nélkül következik be, ki nem mutatható sajátos ok nélkül, szelíden és fokozatosan, vagy pedig gyorsan, észrevehetően és tudatosíthatóan, vagy akár észrevétlenül, alvás közben, úgynevezett öregkori gyengeségben. Sorvadás. Az anyagcsere megszűnésével az ember hullává lesz.” „De” – és ez a de egyben figyelmeztetett és felkészített arra, amit sejtettem, hogy Biolkowski kísértete újra felidéződött, sőt felidézte önmagát, és így is volt, mert a de után folytatódott a magyarázat – „ha nincs is egyértelmű biológiai továbbélés a halál után, sok nép és népcsoport elképzelés- és hitvilágában ott él az a szilárd meggyőződés, hogy van anyagtalan létezés. Egy úgynevezett Hádész, túlvilág, pokol, menny, alvilág, a pokol tisztítótüze, árnyékvilág, a köd hona. A felvilágosult tudós, mint pl. Dr. Dr. hc. Konrad Biolkowski professzor azonban azt vallja, hogy az ember a művében megvalósítja önmagát, és ilyen módon tudatja tevékenységét az elkövetkező nemzedékekkel…” Újra az alkotót leleplező, mesterkélt stílus.
„És mit tesznek a többiek, akik nem valósítják meg magukat személyes alkotás által? Ők is tovább élnek? A művekben, amelyeket nem alkottak meg?”
„Kérdezz valami mást.”
„De hiszen Biolkowski régen halott. És ha az »A« sorozat, amelyhez a modelled tartozik, kifut, mi van akkor a levelező tag és a Pour le Mérite lovag halhatatlanságával?”
Egy ideig nem jött ki belőle hang. Feltűnő szempillái beárnyékolták az alattuk lévő üveggombokat, mintha valóban elgondolkodna, miközben csak számolási folyamat zajlott le száguldó sebességgel a homloka mögött. Megismételtem a kérdésem, kissé csodálkozva, hiszen a válaszai máskor rövid idő alatt megérkeztek. Ezúttal reccsenő hang hallatszott: a biztosítékok kiugrottak. Ott ült mozdulatlanul, felemelt kezében egy csésze kávé, amelyből sohasem ivott, hanem csak a hitelesség kedvéért néha-néha a szájához emelte, a pislogástól sohasem nedves, tágra nyílt pupillákkal, és hallgatott. Ebben a testhelyzetben rendkívül nehéznek bizonyult elérni a biztosíték fedelét. Először ki kellett csavarnom kezéből a csészét, miközben a még mindig nagyon forró folyadék a bal combomra ömlött: a váratlan melegség lassacskán egészen a sípcsontomig terjedt. Ha Olympia nem lett volna Olympia, egyszerűen csak megtartottam volna a csészét. Miközben azon fáradoztam, hogy a lapockacsontját elválasszam a szék támlájától, és előre döntsem őt, fogásra kész, félig zárt keze a nadrágomhoz nyomódott, így abbahagytam a munkát. Teljes csendben álltam ott, szinte olyan mozdulatlanul, mint ő, aztán olyasmit tettem, ami később teljesen értelmetlennek tűnt. Lehúztam a cipzárt, és a hímtagomat betoltam a véletlenszerűen felkínálkozó, behajlított ujjak közé. Így töltöttünk el mindketten egy kis időt, mozdulatlan nyugalomban, egy pár határtalan pillanatot, mialatt átengedtem magam érzéki csalódásaimnak. Biolkowskinak köszönhetem őt – ez a hirtelen belátás visszataszított a hiteles valóságba. Nemcsak azért, mert úgy tűnt, megfigyelt vagyok, egy szürke, kétsoros öltönyű kísértet alábecsült és megvetésre méltó megfigyeltje, de úgy tetszett, mintha spontán tettem valaki irányítaná, és én csak a kivitelező szerv volnék. Sikerült a fedelet kinyitni, a biztosítékokat újra visszatenni, és a beavatkozás helyét ruhájával újra elfedezni.
„Tudod-e, mit tettem veled éppen, Olympia?”, és ő automatikusan válaszolt: „Kicserélted a biztosítékot.”
„Mit szólnál ahhoz, ha transzcendál­talak volna? Kétlem, hogy a rendszeredben az inputon és outputon kívül ne zajlanának más folyamatok. Hiszen mindketten tudjuk, hogy inter­moleku­láris rezgések mennek benned végbe, amelyek a mi kapcsolatunkra nézve nem maradhatnak következmények nélkül, kedvesem. Próbálj meg most érezni valamit. Semmit sem érzel?”
„Fogalmazd másként a kérdést.”
„Te egy marionett vagy, aki egy marionettnél mégis több. Azt hiszem, hogy csupán a megfelelő kulcs hiányzik a megértésedhez. Ha hozzád hasonló lény lennék…” Elnémultam, mert a gondolataim, mihelyt kimondtam őket, meglepőnek és idegennek tűntek. Az az elképzelés vezetett, hogy viselkedésemet az övéhez igazítsam, hogy esetleg egy ilyenfajta mimézis által felfogjam azt, amit így, ahogyan voltam, nem sikerült felfognom.
„A megértés kulcsa…”, mondta Olym­pia, és szinte megijedtem, borzongás futott végig rajtam, mintha olyasmit közöltek volna velem, ami minden eddigitől eltér, mintha e játékszerből egy mélyebb igazság bukkanna fel, amely még ennek az élet-utánzatnak is, ha mégoly gyengén, a sajátja kell, hogy legyen.
Talán pusztán a hit kedvéért beteljesül az epifániába vetett hit. Pügmalion: ha ismét megtörténik, ha ezt ráadásul a mitológiai hagyomány is minden fikció lehetőségét kizárva alátámasztja, akkor az ismétlődés mindig elképzelhető.
„A kulcs a programozásom megértéséhez Prof. Dr. Dr. hc. Konrad Biolkowski, Royal Society tagjának eredeti találmánya…”
Mialatt beszélt, felálltam, felemeltem a hátán a blúzát, és kinyitottam a fedelet. Habozás nélkül kivettem a biztosítékokat, a magányos ember lesújtottságával, aki tehetetlenül és lemondóan süllyed vissza hajdani állapotába.

Időgép

(Zeitmaschine)
Londoni kószálásom alkalmával bukkantam rá South Kensingtonban az Exhibition Road-on a kis H.G. Wells múzeumra. Kíváncsian léptem be, majd a termeket bejárva, a legutolsóban felfedeztem a híres járművet: az időgépet; nyilvánvalóan egy utánzatot, egy fantáziamodellt. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és belemásztam. A műszerfalon nyomógombok, kézikarok és kijelzők sokasága. PAST, FUTURE meg RETURN – olvastam, és játékosan babráltam a kezelőelemeket, amikor hirtelenül erős rezgés futott végig a gépen. Mégis az eredeti volt.
Hevesen rángattam a kapcsolókat, a rezgés abbamaradt, és a környezetem teljesen megváltozott. Egy széles, nyílt mezőn találtam magam. Könnyelműen áthelyeztem magam egy másik időbe. A semmiből egy alak bukkant elő: fürtökben lógó hajjal, körszakállasan, meghatározhatatlan rongyokba burkolózva. Azonnal világos lett számomra: a legjobb alkalom kideríteni mindazt, ami az archeológia számára eddig rejtély maradt. Feltéve, hogy megért engem, és én megértem őt.
Amikor utolért, bűz terjengett körülötte, kinyitotta alig látható száját, és tökéletes pidzsin angolsággal azt hebegte: „Te, honnan?” Hogyan értethetném meg vele, hiszen legalább 15000 évvel későbbi jövőből keltem útra. Valószínűleg a számokat sem ismerte. Semmitmondóan legyintettem: „Messziről, érted!” És észrevettem, úgy beszélek vele, akár egy kisgyermekkel szokás. Nemsokára azonban roppant izgatott és büszke lettem, mert már magam előtt láttam a világsajtó címlapját a visszatérésem után: A bátor utazó visszatér a múltba! (És a fényképem!)
Az ősöm a szájára mutatott és morogni kezdett: „Éhes! Éhes vagyok”. Mit tehetnék? Hazugsággal etettem meg: „A jövőben minden jobb lesz! Reménykedj a jövőben!” Amikor azonban egy dorongot vett elő a háta mögül, gyanút fogtam. Reszkető kézzel nyúltam az időgép műszerfalához, mialatt a „vadember” borzalmas bűze szinte elkábított. Istenem, merő könnyelműségből el kell vesznem a neolitikumban!? Anélkül, hogy bárki is tudomást szerezne róla? Sajtójelentés és megemlékezés nélkül?
Minden másodpercben az ütésre várva, a kapcsoló fölé hajoltam, és ekkor a szívembe hasított a félelem. Az önműködő naptár 2200-at mutatott! Félig eszméletlenül nyomtam meg a RETURN gombot – és Damoklész dorongja azonnal eltűnt felőlem, rezgés futott végig a gépen, és amikor a múzeum falait felismerni véltem, egy kéz ragadta meg a vállamat, és kiráncigált a járműből. Egy egyenruhás őr állt előttem, aki félelmemre az imént eltűnt alakra hasonlított, és azt kiabálta: „Ezt nem ússza meg szárazon, Sir!” Nevetni kezdtem: „Én már megúsztam!”, majd vidáman és boldogan hagytam, hogy kivezessenek az épületből.


BENŐ ESZTER fordításai


Günter Kunert Németországban élő költő, író. Berlinben született 1929-ben. Több mint félszáz verseskötete és számos prózakötete jelent meg. Életműve sokszínű: írt elbeszéléseket, esszéket, önéletrajzi írásokat, regényt, drámát, aforizmákat. Festőként és grafikusként is ismert. Szépirodalmi munkásságát számos díjjal tüntették ki, többek között Georg Trakl-díjjal, Heinrich Heine-díjjal, a Német Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével és az EU Prix Aristeion díjával. A külhoni német PEN-klub elnöke. A két elbeszélés a Vertrackte Affären című prózakötetében jelent meg 2016-ban.