Novellák

Kusztos Juli rajza

Klisé

Ült az író az asztalánál. Írt. Amikor éppen nem írt, cigarettát sodort, elég sokat és egymás után, írás közben szívta el őket, az egész szoba egy nagy füstgolyó volt, résre nyitotta az ablakot, mert hiába, azért az író is ember, annak is kell az oxigén. És nem csak írt, meg nem csak cigarettázott közben, hanem töltötte is a vörösbort, mindig volt egy vékonytalpas borospohár az asztalon, ott ücsörgött készenlétben, és várta, hogy szolgája lehessen az írónak. Soká nem kellett várnia, az író ugyanis nem cigarettázott szárazon, illetve szigorúan csak szárazon, vörösen, kifogástalan minőségűt. Mert ilyenek ezek az írók, szeretik a minőséget, még akkor is, ha, mondjuk, ruhát mosni, meg bevarrni a foszlást a felöltőn, azt már kevésbé szeretik.
Az ágyon ült a lány, fiatalabb volt minimum egy tízessel, és az írót aktuálisan izgató könyvet olvasta, hogy foglalja el magát, míg az asztalnál épp születik a nagy mű. A lány olvasott is, meg nem is, fél szemmel az írót figyelte, és azon gondolkodott, mi a francot csinál, ül az ágyon és olvas, miközben a másik éppen dolgozik, ez lehetne egy fekete-fehér, beállított fénykép is – amekkora klisé az egész jelenet. Amúgy maga a könyv kellemes olvasmánynak bizonyult, igazán élvezetes mondatokkal teletűzdelt novelláskötet, no de muszáj volt közben figyelni az írót is, egyrészt azért, mert eleve ott volt, másrészt, mert éppen akkor világlott fel az isteni szikra, először a fülein sugárzott kifele, aztán már a hajszálain libbent a gondolat, szárba szöktek az elültetett magvacskák, amit az író egész idő alatt oly gondoskodón öntözött.
A lány igazából nem tudta eldönteni, hogy most csodálattal kéne tekintsen az asztalnál éppen dolgozó íróra, mert milyen bámulatos meg intim dolog egy munkafolyamatnak szemtanúja lenni, vagy inkább az egész helyzet nevetséges, hiszen ki tudja, pár hét vagy hónap múlva milyen lány fogja ugyanezeket gondolni az írónak egy másik, aktuális ágyán ücsörögve, és még egy pár hét múlva pedig milyen lány váltja az őt váltó lányt. Mert ilyenek ezek az írók, hogy szeretik a minőséget, főleg a női minőséget, és a női minőségnek megtapasztalni különféle változatait. És a váltás gondolata elkeserítette a lányt, mert látta, mekkora klisé az egész helyzet. Meg az is, hogy ő fog nagyobbat koppanni. Mert ilyenek ezek az írók, hogy szeretnek látványosat dobbantani, amibe a partner még látványosabban koppan bele. A szabadság kell, meg a szerelem, ezt is egy tollász mondta volt régen; tehát a szabadság meg a szerelem, így, ebben a sorrendben.
Azért a lány végül is nem rokkant bele a váltásba, mert hetekkel később – mikor újra találkozott az íróval – az már jócskán vesztett a csillogásból, legalábbis a lány szemében, mert akkor először látta olyannak, amilyennek már sokkal hamarabb is láthatta volna, csak túlságosan vakító volt az aurája, amit a lány épített köré, hozzá társított, szép és elnéző gondolatokból. Bár a statisztikák szerint ez – a csalódás rész – is eleve elrendelt következménye az ilyen dolgoknak, amikben nő meg férfi szerepel, még akkor is, ha éppen íróként meg lányként vannak számon tartva ezek a nők meg ezek a férfiak.
Azért az írónak sincs könnyű dolga az eredendő klisék világában.

Édesség

Lekopott arcáról a pír; a szeme beszürkült. Olyan volt az egész ember, mint egy megfakult folt. Ha szembe mentél vele az utcán, azt gondolhattad, hogy egy hús-vér árnyék vonul, szórja lábnyomait a poros járdakövön, és ha – mondjuk – átsétálnál rajta, egyikőtök sem venné észre, mi történt. Hogy történt valami.
Nem is olyan rég.
Késő délutánra járt az idő. Rövid kis pihéin átviláglott a napsugár. Egy darabig még elnézte a fényes íveket, próbálta megjegyezni a hajlatokat; hogy részleteiben milyen furcsa, pókhálószerű a haja, pár centivel messzebbről már inkább oroszlános, ám ha arrébb megy, elfordul egy pillanatra, majd gyorsan vissza, hát akkor hirtelen olybá tűnik, mint maga az égő csipkebokor. Meg olyat is mondott, hogy az a bizonyos késő délután végül is túl korán jött mindenkinek. Túl korán ahhoz, hogy majd jól megalapozza a későbbieket. Olyan, mint amikor bizonyos vagy valamiben, például, hogy csokoládés sajttortát fogsz venni, mert egész nap azt kívántad. Céltudatosan és a kielégülés közeledő ígéretével léped át a cukrászda küszöbét, hogy aztán – mikor eléd tárul a rengeteg – az utolsó előtti pillanatban mégis valami teljesen mást válassz, mondjuk rigójancsit, mert az is jól néz ki. Aztán megveszed, indulsz kifele, de már tudod, hogy rossz döntés volt, és most már késő, rigójancsit kell enned, és nincs már közelgő ígéret, de még csak nem is közeleg semmi, sőt, egyre távolodik és már az utca végéről biccent csak: viszontlátásra.
Hát, az bizonyos, hogy ebben a történetben ő volt a rigójancsi. Persze nem tehetett róla, ám azt mégis elfelejtette, hogy az édesszájúakban nem lehet bízni. Ő maga is közéjük tartozott. Alapvetően senki sem volt hibás. Félrecsúsztak a dolgok, van ilyen. Ha valakit mégis hibáztatni kell, az a sajttorta. Eleve: a cukrászdák. Eleve…Meg aztán történt még egy s más egyéb dolog is. Így kopott le arcáról a pír; a szeme árnyalatokként szürkült és annyit dörzsölgette, hogy végül a körvonalai is teljesen eltűntek. Maradt a nagy, megfakult folt.


Ozsváth Zsuzsa: 1992-ben született Nagyváradon. A Partiumi Keresztény Egyetemen szerzett grafikusi diplomát. Jelenleg Nagyváradon él.