Novellák

Najmányi László: Hommage to Lou Reed. A. GYŰJTEMÉNY – Alföldi Róbert fotógyűjteménye jóvoltából.

Az angol kés

Nagyapám angol késének kitüntetett helye volt a konyhában. Apánk, ha emlékezősen akart enni, mindig elrikkantotta magát, hogy fiam, idehoznád az angol kést, azzal jobban tudom vágni a szalonnát! Kérését senkihez sem intézte konkrétan, ezért mi szaladtunk mind a hárman, egymást lökdösve versengtünk, hogy ki vigye édesapánknak az asztalhoz az angol kést, ami anyánkat nem kis rémülettel töltötte el: Pisti! Hagyd már ezt a hülyeséget a késsel, még megvágja magát valamelyik gyerek… De mi tudtuk, hogy ha apánk az angol kést kéri, előbb utóbb nagyapóról fog beszélni, és amúgy sem számoltunk semmilyen veszéllyel. Nagyapót Alapónak, később Alapnak hívtuk: kivontunk, redukáltunk, desztilláltunk, szublimáltunk a gyerekkor alkímiai műhelyében magunknak egy Alapot, akit a frissen sült kalács és a töltött bárány illatába burkoltunk és ezen az édeskés, fűszeres ködön át szívtuk magunkba az emlékét.
Apám gyönyörűséggel nézte az angol kést, melynek pengéje és nyele úgy aránylott egymáshoz, mint az idő a valósághoz, és már várta, hogy melyik gyerek fogja megkérdezni: Édesapám, miért angol az angol kés?
Hát az úgy volt, hogy a faluban egyszer megjelent egy angol és nagyapátoknak hozta ajándékba ezt a kést. Se előtte, se utána nem látták aztán az idegent, én is alig emlékszem rá, csak arra, hogy kicsi fekete bajsza volt, szúrós tekintete, fura nyelven beszélt, biztosan a fura kalapja miatt – gondoltam akkor.
Nagyapátok az Orient Expresszen ismerkedhetett meg vele, hiszen tudjátok, ott kuktáskodott, később pedig szakácsként is besegített a főszakácsnak, talán még Agatha Christie-vel is találkozott, aki odavolt a töltött bárányért, amit nagyapátok sütött.
Amikor az angol eljött hozzánk, én még kisfiú voltam, csak azt láttam, hogy Alapó tölt egy kupicával a csipkebogyó pálinkájából az angolnak, aztán elvonulnak pipázgatni a kertbe. Nagyon bizalmasan beszélgettek, majd az angol ünnepélyesen átnyújtotta ezt a kést. Ha egy angol átnyújt egy kést, akkor abból angol kés lesz – hallhattuk a megoldást. Talán Agatha Christie küldte el valamelyik barátját vagy regényhősét e nemes acélú ajándékkal, hálából a csodálatos töltött bárányokért. Akik már sajnos nem mesélhetik el a történetet, mert a töltött bárányok hallgatnak, ugye, gyerekek?
Senki nem tudja azóta sem, hogy ki lehetett ez a titokzatos angol, az is lehet, hogy csak késekkel üzletelő vándor árus tévedt a faluba, mindenesetre azóta is ez a legjobb kés a világon, anyátok is megmondhatja, igaz-e, Mari?

(Elhangzott a Momentán Társulat előadásán, 2019. február 15-én.)

Családi krokodil

Hideg tél van, igyekeznem kell a fásszínbe, hogy a földrengésbiztos farakás legfelső sorát, apám utasításának megfelelően, felülről kezdve lebontsam és kosaramba rakva becipeljem a házba, mert apám már nem bírja, és folyamatosan tüzelni kell a hosszú, hideg tél miatt, és hogy ne fázzon a lábunk, mert lábtól jön a betegség, ahogy a fejétől a hal. Mintha soha nem akarna véget érni, mondja a télre apám, én viszont félek, hogy egyszer vége lesz…
Arra a pár méterre talán megérné szánkóra rakni és úgy áthúzni az udvaron, tanácsolja apám. A fásszín nagy lakattal van bezárva, még nagyapádtól örököltem azt a lakatot, remekül működik, ez mindig elhangzik, és az is, hogy talán egyszer megöröklöm. A lakatot, melynek kulcsát az újságos asztalka feletti faragott kulcstartó szarvacskájáról kell levenni, majd oda visszatenni, pontosan a harmadik szarvacskára, mert apám már rosszul lát, de biztonsággal kitapintja a harmadikat, összesen hat van, de csak miután a havas csizmámat lepallom az ajtó előtt, úgy jöjjek be a házba, és a tizenhat darab fahasábnak el kell férnie a kosárban, pontosan ki van számolva, ennyi tart ki reggelig. Az elméleti előkészületek után bebónyálom magam és elindulok a hátsó udvarba, talán soha nem térek onnan vissza.
Éppen végzek a kirótt sorral, amikor megpillantom a fűrész mellett, felakasztva, csak úgy mellékesen, ettől talán senkinek nem tűnik fel. Poros és kicsit rongyos is, de pontosan kivehetők a krokodil rücskei, a gyönyörű barna trapéz forma, vagy inkább csonka gúla, attól függ, hogy sík vagy tér, időben nem tudom, talán a negyvenes évek, nem értem, miért száműzték ide ezt a luxusjószágot, talán valami pénzt is találok benne, hú, a csatja még jó, vajon mennyit adna ezért egy gyűjtő, egyáltalán van olyan foglalkozás, hogy krokodiltáska-gyűjtő? Ujjongva csapom a hónom alá, ahogy Greta Garbo egy filmben, onnan tudom, elegánsan hogy kell viselni, kár, hogy most nem vagyok úgy öltözve, kicsit akadályoz is a karomon, de így pakolom ki a kosár fát, jelezve, hogy a krokodil már engem illet. Apám sokáig nem szól, de árnyalatnyival mintha sápadtabb lenne az arca. Serceg a döbbenet, amikor elkéri tőlem, kinyitja a kemence ajtaját és szó nélkül rádobja a tűzre egyetlen örökségemet.

Tejbegríz

Míg a testvérem a reggelinél azt figyelte, hogy mikor nézek félre és mit hagyok a tányéromon neki, amit elcsenhet, kiszámoltam, hogy ő most pontosan annyi idős lenne, mint én ma, holnap és holnap­után, míg a világ s két nap és sohanapján kiskedden is, talán egy-két perccel idősebb. Ez örök játék közöttünk, nem csak a vacsoraasztalnál, hogy ő én vagyok és én már semmi.
Mindig hagyok neki elcsenhető falatot azon a bizonyos tányéron, amelyen egy királylány ül a kút káváján, lehajol és belenéz a kútba, ahová az aranylabdája esett, máris szédülni kezdek, forog az egész világegyetem, ahogy a kakaós galaxisban keringenek a tejbegríz csillagdarabkái, talán egy ilyen csomósabb darab voltál, csak éppen vérből és szerelemből, nem is néztél ki jól, amikor kiürültél, de én tudtam, hogy szőke vagy és kékszemű és világhírű operaénekesnő, aki csak dacból nem énekel, amíg valaki fel nem hozza azt az aranylabdát, persze utána kénytelen voltál férjhez menni a búvárhoz, ahogy megígérted neki, és most boldogan éltek a mélységes mély a múltnak kútjában.
Már messze jártunk és te nagyon szomjas voltál, hiába intettelek, hogy ne igyál az idő vadnyomából, akkor már késő volt, még gyorsan rád adtam a gumicsizmámat, hogy meg ne fázz, mert az erdő hideg és nyirkos volt és nagyon sötét, amikor elengedted a kezemet.

Nyelvemlék

A nyenyec nyestek és a búsgrúz gerlicék konferenciáján a közös nyelvi gyökerek volt a téma, pontosabban egy bizonyos nyelvemlék, amit mindkét faj a magáénak vélt és követelt. Említett nyelvemléket (ami egy rénszarvasbőrbe nyesett mondat) a tundrán találták a nyenyec nyestek, aminek nagyon megörültek, hisz nem volt addig nekik se emlékük, se nyelvük. A búsgrúz gerlicék azt állítják, hogy egy ősük repült egyszer arra és kiesett a csőréből a drága bőr, ami nagyon értékes számukra, mert ők is csak így tudják bizonyítani, hogy érvényes a létezésük, ugye, nyelvben él a búsgrúz nemzet. A nyenyec nyestek azonban nem voltak restek, és amikor megtalálták a rénszarvasbőrbe vésett nyelvemléket, rögtön magukévá tették és büszkélkedtek vele az állatvilágnak.
Kié volt előbb a rénszarvasbőrbe nyesett mondat? A konferencián végre eldőlhet. A sajtó percről percre közvetítette az eseményt.
Az értékes bizonyítékot kifeszítették és arra vetítette minden előadó az előadását, Nyest Rezső kezdte, majd Gigerli Artúr hozta fel érveit. A szépen induló vita aztán eléggé eldurvult, mert minden valamire való konferencián ez törvényszerű, és a nyestekből végül előbújt az állat: mind levadászták a búsgrúz gerlicéket, végleg eldöntve az eredetvitát, egy búsgrúz gerlének kegyelmeztek csupán, de csak azért, hogy legyen oka a nevére, de ő azt mondta, utolsó búsgrúz gerliceként: hogy búsuljon a ló, kedvesebb az életem, mint ez a szaros rénszarvasbőr, aztán mégis kihalt, mivel egyedül ő élte túl a gerlegenocídiumot. Ja, és a nyenyec nyestek a sajtót is megették.

Halálkifli

A kasszánál fizetek, beleharapok az illatos kiflibe, aztán kint a csattanás, szaltó, puffan a test, utána néma csend, megáll a villamos, kimerevedik a kép, mint amikor megállítod a filmet, hogy kimenj egy pohár vízért, kiflicsücsökért, szusszanj, és egy kis halasztást kérj a rendezőtől, ne, még ne jöjjön a happy end, a csattanó, vagy hadd éljen még az a lány, akinek nyakán már a gyilkos keze, de aztán visszatérsz, túl sokáig sem szabad a konyhában időzni, mert akkor a kelleténél jobban kizökkensz és nehezen találod újra a fonalat, mindenki rohan oda, csak a villamos áll, mert pont a sínekre, a motor kerekei még forognak, hipnotizálják a teret, míg végre a sziréna, s a kifli a számban péppé ázott, mert nem merem lenyelni a halál pillanatát.

Ha megöregszem

Nekem eszembe sem jutna megöregedni, de barátnőim állandóan figyelmeztetnek rá, hogy milyen lennék negyven év múlva, nyolcvanévesen. Általában születésnapomon szoktak emlékeztetni időskori önmagamra, valami süteményt is hozatnak fedősztoriként, de mondom, hogy most már vegyük elő azt a kis Camparit, amit mindig Marcellóval (polgári nevén Józsi) csempésztetünk be neves alkalmakra vagy a szokásos heti kanasztapartinkra. Néha Marcello/Józsi is marad, ha felveszi a szmokingját (lásd még galléros pizsama).
Egy-két pohárka után aztán előkerülnek a sztorik a távoli jövőből: motorbiciklin száguldozom egy sármos és főként 30 évvel fiatalabb ficsúrral (Gregory Peck), aki fél kezében előzékenyen tartja a botomat. Aztán a tengerparton pózolok egy férfipiramis csúcsán, hajam lobog a szélben, frissen kirúzsozva feszítek még mindig üdén, alig látszom hetvenötnek, a botomat megint csak a kiválasztott tarthatja (Gérard Philipe), innen egyenesen a gokartpályára igyekszem, kesztyűm elegáns szarvasbőrből, de a bobot egy kicsivel jobban szeretem, mert kötött pályás és adni lehet a sebességnek.
Persze nem hiányozhat a teniszpályás jelenet sem, bélhúros Dunlop/Slazenger teniszütővel játszom és éppen Federernek ejtek át mesterien egy labdát a háló mögé, amit persze ő már nem ér el, de hatalmas rózsacsokorral ismeri el a pontot és legelegánsabb fonák egyenesével üti át nekem, akkor csak hatvan voltam még, lányok – szabadkozom pirulva, ekkor kicsapódik az ajtó és Irénke (Ratched nővér) kopogás nélkül beront, köszönésképpen is csak annyit mond, hogy „kakukk, lányok”, micsoda modortalanság, de rá se rántunk, mert ő hozza az esti gyógyszereinket és nem is sejti, hogy az Camparival fog lecsúszni.