Novellák

Bába István: Orpheusz visszatekint
A kiküldetés Schmied János néhány percre elpunnyadt a vonaton. Mikor hirtelen felriadt bizarr álmából, már egy fiatal párocska üldögélt vele szemben a kupéban. Kissé furcsán, mintegy csodálkozva néztek rá. Schmied János arra gondolt, talán a nyála csordult ki, vagy a slicce csúszott le. Két tenyerével kissé megmasszírozta az arcát, közben egy futó pillantást vetett a nadrágjára is. Slicce rendben, konstatálta, az arca sem nyálas. Nem emlékezett rá, mit álmodott, éppen csak felrémlett neki valami erotikus tartalom, valami zavaros, nem is annyira kellemes, inkább kényelmetlen benyomás. „Talán erekcióm volt álmomban!”, gondolta. Biztosan ezért bámulják most ezek itt ketten.
– Történt valami? Minden rendben? – kérdezte, hogy oldani próbálja saját feszélyezettségét.
– Nem, semmi… Csak olyan furcsán kiabált álmában. Éppen fel akartuk költeni! – mondta a lány.
– Miket kiabáltam? – kérdezte kissé ingerülten.
A fiú válaszolt:
– Azt nem lehetett érteni, de úgy tűnt, mintha valaki kergetné! – mondta.
Schmied János nem tudott mit hozzáfűzni az egészhez, kissé kábult volt, mint mindig, ha délután elszundított. Mivel a társalgáshoz nem volt kedve, jobb híján a vonat mögött elmaradozó tájat bámulta.
A kábult köd még jó két óra múlva sem akart oszlani a szeme elől. Egyáltalán nem volt elemében. Nem érezte jól magát. Valami megmagyarázhatatlan undort érzett, félúton a hányinger és az étvágytalanság közt. Másnaposságra gyanakodott volna, csakhogy hosszú ideje, hónapok óta, alig ivott alkoholt. Aznap csak egyetlen sört gurított le, azt is már jó néhány órája, még B-ben, de hát egyetlen sörtől senki nem lesz másnapos… „Talán a halfasírt”, gondolta. Igen, minden bizonnyal azt a halfasírtot nem kellett volna megenni B-ben, a vendéglőben, amit kötelező csatolt áruként hoztak ki a sör mellé, mint régen, harmincvalahány éve. Akkoriban volt szokás, hogy a restikben az alkohol mellé kötelező módon valamilyen fasírt járt, amit persze senki nem evett meg. S hogy a pincér a valószínűleg már többednapos csemegét újra fel ne szolgálja, mindenki széttrancsírozta azt, vagy a varjakkal és a kóborkutyákkal etette meg. És mint harmincvalahány éve, most is ott lepték a legyek a szétpasszírozott húspogácsákat a söröskriglik mellett. Azonban ­Schmied János éhes volt és mit sem törődve a baljós előjelekkel, nagy étvággyal falta fel, majd repetát is kért. A harmadik fasírt utolsó falatjait mintha egy kis fémes utóíz kísérte volna, de ennek akkor nem tulajdonított különösebb jelentőséget.
Arra gondolt, hogy majd csak elmúlik ez az egész. Vagy legalábbis nem romlik az állapota. Az értekezletig remélhetőleg szalonképes marad, aztán majd csak lesz valahogy. Schmied János ugyanis egy befektetői alap képviselőjeként éppen első fontosabb kiküldetésének tett eleget.
A vonat berobogott úticéljának elővárosába. Nem ismerte a helyet, csak annyit tudott róla, hogy ott valamikor festékgyártáshoz használatos kormot gyártottak, és az üzemből szálló füst egykor feketére festette a háztetőket, a száradni kiterített ruhákat, de még a város határában csordogáló folyó vizét is. Tudomása szerint másfél évtizede már, hogy bezárt az üzem, azonban a házak teteje még mindig fénytelen fekete volt, de feketébe játszott a fű zöldje is, és égett gumi szaga szűrődött be a vonatba. „Talán mert évtizedekig itta a föld azt a kormot, most meg ott van mindenben”, gondolta.
A vonat lassított. Leemelte kerekes kofferjét a csomagtartóról, kilépett a kupéból és elindult a vagon ajtaja fele. A folyosó üres volt, senki nem készült itt leszállni, egyedül ácsorgott a bejáratnál. A vécé ajtaja vigasztalanul csattogott mellette, ahogy ide-oda ringott a szerelvény.
Nehezen kászálódott le a vonatról, ugyanis az állomásnak nem volt magasított peronja, márpedig ő ahhoz volt szokva. Átvágott az állomás előtti téren abba az irányba, amerre a taxikat sejtette. Körülményesen haladt a repedezett aszfalton bukdácsoló kofferjével, de végül talált egy szabad autót. Csak amikor beült, akkor jutott eszébe, hogy szürke baszk sapkája a vonaton, az ülésen maradt. De abban a pillanatban a mozdony füttyentett és a szerelvény kigördült az állomásról.
Az előre lefoglalt szálláson bemondta a nevét, kitöltött egy kis kék kartont a személyi adataival, átvette a szobája kulcsát és arra gondolt, hogy talán zuhanyozik egyet, majd pihen egy keveset. Az értekezletig még bő négyórányi szabadideje maradt, bőven belefér egy kis lazítás. Behunyta a szemét, aludni azonban nem tudott. Szemhéja finoman remegett, ettől meg ingerült lett. A vonaton tapasztalt rossz közérzete sem akart csillapodni. Felkelt, kiment a mosdóba, vizet eresztett egy fogmosópohárba, de azonnal ki is köpte. A csapvíz is furcsa fémes utóízt hagyott a szájában.
Hogy teljen az idő, elkezdett kicsomagolni. A váltás alsóneműt a jókora ruhásszekrény felső polcára tette, majd gondolt egyet, és a mosdóban lévő kis asztalkára helyezte. Hogy kézügyben legyen. A kofferben volt még két váltás fehér ing, egy tartalék öltönynadrág meg zakó, egy csíkos, v-nyakú, vékony, továbbá egy ujjatlan pulóver és egy apró pettyes, gyapot pizsama. Ugyan nyár volt, de Schmied János nem szerette a meglepetéseket. Olyannyira nem, hogy lassan már három éve hordozta magával ezt a ruhadarabot, mert hallott már róla, hogy augusztus kellős közepén, csak úgy a semmiből jött egy hidegfront. Ugyanezen megfontolásból mindig ott lapult a kofferben, gondosan összehajtogatva, egy zöld nejlon esőköpeny is. Mindent szépen szétteregetett az ágyon, újraszortírozta, majd az esőköpeny és az öltöny kivételével mindent vállfákra helyezett és beakasztgatott a szekrénybe.
Az undor nem csillapodott, de nem is erősödött. Levetkőzött, zoknit és inget cserélt, belebújt az öltönynadrágba, magához vett némi készpénzt. A tárcáját a maradék pénzzel és bankkártyákkal a ruhásszekrény tetejére helyezte, ahol elkerüli a személyzet figyelmét. A mobiltelefon fölött elmélázott egy keveset. Majd a bőröndből előkotort egy régi, kopott Nokiát, ebbe tette át a SIM-kártyát. Ismeretlen volt a város, ismeretlen utcákkal, ismeretlen közbiztonsággal.
Még egy jó bő órát sétálgatott fel-alá a város utcáin. Szemrevételezte az üzletek kirakatait. Minden régi volt, divatjamúlt. Egyszóval, semmi érdekes. Azaz egy magas, fehérre vakolt téglakerítéssel körülvett kerthelyiségből kiszűrődő diszkrét zsivaj mégiscsak felkeltette az érdeklődését. De mivel az értekezletig alig húsz perce maradt, úgy döntött, hogy késő délután, de mindenképpen benéz ide.
Az értekezlet rövid volt. Az órák óta tartó undorhoz enyhe szédülés társult és ­Schmied János érzékszervei mintha felmondták volna a szolgálatot. Rögtön a bemutatkozás után mindenkinek elfelejtette a nevét. Nem jutott eszébe a cég neve. A megbeszélésen meg sem mukkant. Az egyes szavakat értette ugyan, azonban a mondatok érthetetlen halandzsává folytak össze, jegyzetelni is elfelejtett. A felszolgált kávéban fel sem kavarta a cukrot, így az az utolsó korttyal, nyúlós masszaként cuppant le a torkán.
Délután négy óra körül talált vissza a kerthelyiséghez. A korábbi zsivajnak már nyoma sem volt. Az asztalok körül üresen álltak a székek. Bent a pultnál sem talált senkit, de a konyhába vezető csapóajtó mögül kihallatszott a mosogatás közben összekoccanó söröskriglik és poharak csörömpölése. Köhintett, hogy észrevegyék. Aztán hangosan krákogott, mire a bárrész egyik sötét zugából kiszólt valaki:
– Kér valamit?
Schmied János belehunyorított a félhomályba, szeme még nem szokott hozzá a bárrész sötétjéhez. Egy fehér köpenyes, bajuszos férfi ült egy bádogasztalnál, előtte keresztrejtvény, egy hamutartóban cigaretta füstölt.
– Egy üdítőt kérnék, meg sós mogyorót… – mondta bátortalanul.
– Mogyoró nincs – válaszolta kurtán a köpenyes, majd fájdalmasat sóhajtva előkecmergett az asztal mögül, ceruzáját a füle mögé tűzte és egy tartályféléből valami málnára emlékeztető illatú, piros löttyöt csapolt egy vastag falú, mustáros pohárba.
„Most ez retro, vagy megállt az idő?”, tűnődött Schmied János a napernyő árnyékában. A kerthelyiség bádog asztalaival, színehagyott napernyőivel, a kicsorbult peremű pohárba csapolt málnaszörppel, idegesítő személyzetével a gyerekkorát juttatta eszébe. Feltűnt neki továbbá, hogy a személyzet a résnyire nyitott csapóajtón keresztül leskelődik utána. Aztán közeledő gyerekzsivajt hallott az utcáról. Nemsokára egy egész általános iskolai osztály zúdult be a kerthelyiségbe. És ekkor Schmied János homlokát hideg verejték lepte el. Lévén augusztus, a farsangnak már rég vége volt, ennek ellenére a teljes osztálynyi gyerek fehér ingben, sötétkék nadrágban, vastag nadrágszíjjal, trikolór szegélyű piros kendővel a nyakában masírozott be a kerthelyiségbe.
Az órák óta tartó, bizonytalan undor hirtelen határozott rosszullétbe csapott át. ­Schmied János kirobogott a kerthelyiség kapuján, hátát a kőfalnak vetve próbálta legyűrni feltörő hányingerét. Szájába savanyú nyál gyűlt, mély levegőt vett. Az utca alsó végén befordult a sarkon egy rendőr. Szürke egyenruhájával éles kontrasztban álltak vörös váll-lapjai. Tányérsapkáján széles vörös sáv búzakalászos címerrel, derekán szorosra húzott, fényes antantszíj…
Schmied János a hűvös fal felé fordult, két kézzel megtámasztotta magát, majd azt mondta: „Ö”. Majd újra: „Ö”. A következő pillanatban bőgni kezdett, mint egy ellő tehén és a fal tövében tenyésző pitypang, lándzsáslevelű útifű és meztelen csigák közé halk loccsanással landolt a korábban elfogyasztott málnaszörp és a B-ben megevett halfasírt.

Fel a fejjel és csak ülök ott, azon a csupa beton téren, ez kötelező, ez olyan szép, az, ahogy ott ülök a téren, hiszen süt a nap, a tavasz első, igazán meleg, kinnülős napja, ezt így kell, mert kell a szabad levegő, csak úgy, mert az orvos is azt mondta, sétálni sokat, fel a fejjel, meglátja, Imre, lassacskán egyre jobb lesz, szedni a gyógyszert, nézni a madarakat, számolni a felhőket, úgyhogy kész szerencse, hogy az esőcseppek számlálása is nem került fel a listára, mert még azt is megpróbálnám, így aztán most csak a madarakat nézem, ahogy egy rajnyi varjú száll vissza a frissen szántott mezőkről, a blokkok fölött, a fejem fölött, és kíméletlen a hangjuk, a fejbőrön át hallom őket, amint éjjeli szállásuk fölött köröznek, közben meg égő vérbe fullad a nap a láthatáron, a pad is hűvös már, mennék, menni kéne, vége a napi obligát egészségügyi sétának, menni kéne, mert most hirtelen már nem ülni volna jó, menni volna jó, mert ülni már nem bírok, de amíg ülök, addig legalább mozdulni nem kell, mert igazából menni sem jó, még ha kellene is, de értelme nincs, mert csak felpattanok a padról, és csak állok, mert elindulni nem tudok, mert az ismerős arcok már idegenné váltak, annyiszor látom őket naponta, mert az útkereszteződésekben, az utcasarkokon már semmi nem vár, mert semmi új nem várhat már, mert a visszaszámlálás talán már el is kezdődött, de ezt nem mondta az orvos, talán nem merte kimondani, hiszen neki is elkezdődött, neki hamarabb elkezdődött, mert ő már bő tíz vagy tizenöt éve elkezdte a visszaszámlálást, talán a nyugdíjkorhatárt várja, hogy ott legyen, ahol még sosem volt, és ahová valójában akkor sem érkezik meg, mikor már ott lesz, mert megérkezni lehetetlen, és ezt ő is tudja, de ehelyett tapintatból csak annyit mondott, menjek, és sétáljak sokat, és nézzem a madarakat, vagy számláljam a felhőket, talán ezt teszi ő is, vagy hétvégenként jól lerészegedik, mert ő megteheti, így aztán elindulok, végigmegyek a város­szélen, és észreveszem, hogy a nemrég felújított járda csak kiemeli a széthordott, egykori gyár csontvázát, de hát nekem semmi nem jó, miért is lenne jó nekem bármi is, és a vécé-fertőtlenítőszagú bár is üres, senki nem csapkodja ma este a játékgépek gombjait, és a csúnyácska, de kedves arcú pultos lány sziával köszön, pedig a lányom lehetne, sosem láttam, nem is járok én ide, honnan jön hát akkor neki a szia, gondolom, de azért jól esik a hiúságomnak, ha a feleannyi idősek, mint én, elsőre letegeznek, mert reggelente azért látom én ám, hogy szem­öldökeim egyre inkább elhasznált ecsethez hasonlítanak, lebernyeg borul a felső szemhéjamra, két kis zacskó fityeg a szájam sarkán, ezért aztán folyton azt kérdik tőlem, mi a bajom, miért savanyú a pofám, és látom, hogy olyanná váltam már kívülről is, hogy egy-egy jól sikerült napom végén is pont olyan az arcom, az arcomnak a tükörképe, mint saját gondolataim, majd rájövök, hogy a tükör nem is a fizimiskám tükörképét vetíti vissza a retinámra, hanem azt a mindennapi, elhasznált, koszos lelkemet, mert nem szomorú vagyok, nem ám, csak elhasznált, kopott, gyűrött, koszos, húgy és fekália szaga sejlik fel a tükörben, persze tudom, hogy ez így képzavar, de attól még ez van, és előbb-utóbb bekövetkezik szép lassan az, amitől a legjobban félek, kezdem elhinni azt, amit mindig el akarok hessegetni magamtól: hogy valójában az van, amit látok, hogy jól látom azt a sok koszt és szemetet magamban és másokban, és nem a létfenntartási ösztönöm bicsaklott meg, nem egy törött lencsén keresztül, torzan látom a világot, hanem magát a valóságot látom, és ettől menekülni kell egy kis optimizmusba, egy párhuzamos világba, mert ezt igazából senki nem bírja ki ép ésszel, mert van, akinek élete végéig sikerül elbújni valahova, egy fiók mélyébe, vagy barlangba, alagútba, és én valahogy mindig átszaladok ezen az alagúton, mert az én alagutamnak sajnos mindig van túloldala is, ahol már sért a fény, jobban vakít, és fáj, mint az, ami elől menekültem, és ennek már soha nem lesz vége, talán majd egyszer, majd valahol, mert még ahhoz is gyáva vagyok, hogy kiugorjak egy nyitott ablakon, vagy a sínekre tegyem a nyakam, vagy egy éles kést nyomjak a torkomhoz

Horváth Szekeres István 1975-ben született Csíkszeredában. Közel nyolc évig újságíró-karikaturistaként dolgozott az Új Magyar Szónál és az Erdélyi Riportnál. Jelenleg a Maszol.ro hírportálnak rajzol.