Novellák

Birtalan Zsolt munkája.

Régen

Régen csipkefüggönyszagúak voltak a nők, húsvéti napon szárított lepedő alól kacsintgatósak, jöjjön már Pista azzal a ruháskosárral, mert parasztromantika.Kezüket átjárta a kenyérszag és a dagasztóteknőben gyűjtötték könnyeik, ringatták gyerekeiket, aztán felfogták a disznó vérét és beleket mostak a párolgó vérszagban, míg uraik a diadalmas ledöfés feletti megdicsőülésben, egymás vállát veregetve, és nóta is volt.A nőknek ma is szárított lepedő illatuk van, coccolino vagy lenor, vigyázat, termékmegjelenítés, szintetikus napfényaromával, a férfiak beleit fertőtlenítik folyton, zsigereiket kivágják, nehogy valami állati módon emlékezni kezdjenek régi szép disznóölésekre, István kérem, ez itt egy absztrakt disznótor, és befekszenek a családon belüli erőszak melegágyába.

Kifordított

Vas Pistuka Menyhért már kiskorában is különös volt. Nevetett, ha éhes volt, sírt, amikor jóllakott, fordítva ült a bilire, és befelé ásított, a ruháit sem volt hajlandó a színén viselni édesanyja nagy örömére, addig se kopik. Csak a rozsda szagától nyugodott meg némiképp, de mire ez kiderült, Pistuka már szép ifjúvá serdült, azon ujjongva, hogy az idő vaskerekét bizony nem lehet visszaforgatni.
A Bibliát is csak a végétől volt hajlandó olvasni, így szépen haladt Krisztus Urunk feltámadásától a háromkirályokon át a jászolig, itt azonban megunta a történetet és a tiszteletes úrnak szépen köszönve, hogy áldás, békesség, visszaindult a városba. Édesanyja próbált utána hajítani egy bélésével kifordított zekécskét, amit Vas Pistuka Menyhért még elkapott a hidegebb időkre való tekintettel, és hátrálva elindult az állomásra, neki-nekiütközve egy-egy oszlopnak, feldúlva néhány virág­ágyást és maga előtt hagyva néhány dühös fuvarost.
Az állomáson visszaváltotta a jegyét, amit édesanyja jó előre megvásárolt, arra az esetre, ha Pistukának vonatozni támadna kedve, hiszen a családban minden felmenő és lemenő és valamire való férfiú mozdonyvezető volt.
Pistuka a családi elvárásoktól függetlenül, annak ellenére is boldog, kitűnő mozdonyvezető lett, megtalálta a kötött pálya szépségét, hisz itt nem számítottak az irányok, hol az előre, hol a hátra, csak követni kell a síneket, senki nem tudja igazából, hogy Kolozsvár mihez képest van előre és Budapest mihez képest van hátra, néha azért a határok jelentenek némi bonyodalmat. Ha nagyon fáradt volt, és megfeledkezett magáról, néha még füttyögött a gőzös helyett.
Sokáig nem látták, már el is nevették a rokonok, amikor hirtelen megjelent menyasszonya karján, maga előtt tolva egy kasztent, amit a csűr leghátsó részében, a tehén fara közelében helyezett biztonságba.
A kaszten mindig zárva volt, Pistuka néha megköpködte és letörölte róla a tehéntrágyát, ráültette asszonyát, ha ő nem tudott rá vigyázni. Aztán jött egy képeslap nagyon messziről, a képeslap nyomán pedig az állambiztonságiak, akik keresték a kasztent, de szerencsére a tehén fara már nem jutott eszükbe, viszont jól megverték Pistukát, aki csak nevetett fájdalmában. Aztán sok év múlva egy idős házaspár látogatta meg nagyapát, csodálkoztam is, hogy az illatos, elegáns, krokodiltáskás hölgy és a kissé töpörödött férje a csűr és az istálló felé veszik az irányt nagyapával, hátrálva térben és időben, mindannyian tehénfingtól könnyezve. A kasztent soha többé nem kellett bezárni, otthagyták emlékbe nekünk, az istállóból a fásszínbe került, mert nagyanyám nem engedte be a házba a szaga miatt, így sima szerszámosládaként végezte.

Életöröm

Van egy ismerősöm, akiből csak úgy árad az életöröm, inszeminátor a helyi tehenészetben, de lovakhoz is hívják, illetve szívesen vállalja az ellenkezőjét is: disznóölést vagy éppen birkanyírást; én a bárányaimhoz hívtam egyszer, így tudtam meg, hogy szeret sakkozni, olyan szépen elrendezte a fekete bárányokat a fehérek között. Vasárnaponként szoktunk sakkozni, néha egy-egy ellés miatt azonban nem tudjuk befejezni, olyankor a tábláról eltüntetem a fehér lovat, úgysem veszi észre és így is mindig megver a következő vasárnapon, amikor jön, hogy folytassuk a játszmát és leölje megvadult berbécsemet, akivel már nem lehetett bírni. Az inszeminátor egy mesterség, mint megtudtam, én viszont a sötéttel szeretek játszani – ez az egyetlen kikötésem, mert valahogy a válaszlépések mindig jobban sikerülnek, itt úgy sincs más szórakozás, akár a legszebb cseh filmekben, még vándorcirkusz sem jön prímabalerinával, aki miatt öngyilkosok lehetnének a szénbányából hazatérő, köhögő férjek és ifjak, akik úgyis korán halnak, az életöröm besűrűsödik a vérükbe és lassan nevetve, rögöket köpnek fel, szenet és lignitet, de itt van ez az inszeminátor, a sunyi sántaságával, ő megúszta, és nem restelli leölni a tinót sem, hiszen azért inszeminál, hogy aztán legyen friss növendék marha, amit levághat, ehhez kell ám az erő, aztán elhozza ajándékba egy vasárnapon, persze megsütjük, addig se figyel a táblára, egyszerűen nem veszi észre, hogy eggyel kevesebb bástyája van és nálam meg van egy kasza, mint abban a fekete-fehér unalmas svéd filmben, amit direkt levetíttettem egyszer a süket mozigépésszel, hátha tanulnak belőle, de a felénél kijött mindenki, és inkább a verőfényes napon henyéltek, teli gyomorból életörömöltek, de minden hiába, mert már nem tudják kipiszkálni fülükből a harangokat.

Halál Öcsi

Akinek akasztás van rendelve, nem fullad vízbe – mondta mélázva Halál Öcsi, miközben kitekintett a pódiumról az ifjú párra, majd elővette trapéznadrágja farzsebéből a gondosan, aranymetszés szabályai szerint kilátszó fésűt, és megigazította félig hosszú, félig zsíros haját. Csak ezután a szertartás után (sommázás és hajigazítás) intett zenekarának és adta meg a kezdő akkordot a gitárján. Akkoriban Halál Öcsi gitározott minden esküvőn és szüreti bálon, ilyenkor már a keddi piacozás alkalmával téma volt az asszonyok között:
„Pá, Katókám, hallottad, hogy Szapora Erzsi unokáját elveszi Pete Böske unokája, most szombaton lesz a lakodalom…”
„Pá, Jolánkám, na, és kit fogadtak meg az örömszülők, csak nem Halál Öcsi zenekarát?”
Halál Öcsi születési nevének eredetét homály fedte, árva gyerekként nőtt fel a helyi kastélyból átalakított lelencben, ahol ráragadt a halál, talán mert soha semmilyen érzelem nem látszódott az arcán; nem mosolygott, nem sírt, akár egy hulla. Lehet, hogy ezt a hatást fokozandó járt télen-nyáron egy mátépéteres, sötétített szemüvegben, hogy a mítoszt négyzetre emelje, mellesleg tekintetét is jótékony homály fedje, ha több sört hajt fel.
Egyszer aztán a szüreti bálon Gurgulya Kecskés Lóri és Piszkuly Bandika összeverekedtek Csöcsőke szép szemei miatt, villant a bicska is, amikor Halál Öcsi a megvadult fiúk közé állt békítőleg, mert nem szerette, ha félbeszakítják a műsorát. Zenei tehetsége ellenére sajnos olyan rossz ritmusban állt közéjük, hogy a szúrás véletlenül őt érte. Szegény Öcsin már nem tudtak segíteni. Temetése szerény volt, a dobos és a szintis kísérték el. Halál Öcsinek senkije nem volt, sírkövét Sánta Pityu hálából faragta ki, mert annak idején az ő esküvőjén is gitározott, azóta is igen szépen élnek Piroskával. Egy szép fésűt és Öcsi kedvenc mondását faragta a sírkőre.
Az arra halandók ezt olvashatják: Halál Öcsi, gitárművész. Élt körülbelül 42 évet, meghalt az idei szüreti bálban, mert akinek akasztás van rendelve, az nem fullad vízbe.

Az udvar

Életem első igazi halottja a nagyanyám volt. Amikor agóniája elkezdődött, minket, gyerekeket odarendeltek szépen sorban, hogy elbúcsúzzunk tőle, én voltam a legkisebb, tehát az utolsó, féltem, hogy nem fogja addig kibírni, amíg sorra kerülök. Kibírta.
Aztán következett Pista bácsi, az udvarunkon a második halott, akinek pocakos koporsója lehetett volna, ha Sánta Pityu kifaragta volna neki, amit én megálmodtam. Pista bácsival fényképezkedni is kellett; ott álltunk szépen sorban a koporsója mellett, én a lábánál, a bátyám a hatalmas pocakjánál, a nővérem pedig mellmagasságban. A fotós utasítására mindannyian mereven rászegeztük a tekintetünket kedves halottunkra, de a fényképen látszik, hogy én Pista bácsi pocakját bámulom. Aztán Erzsi mama következett, ott egy kicsit maradtam a siratóasszonyokkal, de nem tudtam ellesni a profi jajveszékelés technikáját.
Mindenkit az udvarról indítottunk, az utcában éppen ügyeletes férficsapat kapta vállára a koporsót. Minden utcának külön férficsapata volt, ennek összetétele havonta változott, a tiszteletes úr szigorú órarendje szerint rotálódtak az emberek minden utcában. Persze volt, hogy éppen az egyik ügyeletes tagot kellett temetni, de ettől a rendszer nem omlott össze, ilyenkor más utcákból jöttek „besegíteni”.
Az úgynevezett gyászkellékeket, a torban használatos evőeszközöket, abroszokat, pálinkáspoharakat viszont az utca asszonyai őrizték, természetesen ők is rotálódtak, mert mindenkire sor kerül előbb-utóbb…
Az utolsó halottam az udvarban Samu bátyám volt, aki éltében igen vidám természetű lévén, holtában sem hazudtolta meg magát.
A népek meghatottan álltak az udvaron a ravatala körül, amikor (ki tudja, honnan), felbukkant egy fehér tyúk, és nem restellt hangosan kotkodácsolva füvet csipegetni körülötte. A gyászoló gyülekezet nem tudott mit kezdeni a helyzettel, mindenki a másikra nézett megoldásra várva, a zsoltáros énekek közepette pedig néhányan lopva hadonásztak, elijesztendő a szárnyast. Tisztán kihallatszott egy-egy „hess-hess!” is, a gyerekek nem kis derültségére. A fojtott röhögés sokáig tartott, mivel a tyúk nem nagyon akart tágítani, megfogni meg senki nem merte a gyászbeszéd alatt, hát velünk maradt a menet indulásáig. Vidám temetés volt. A tyúk temetését aztán már senki se zavarta meg, áhítattal ültük körbe az asztalt, és csendben kanalaztuk a levest.

Az udvar másodszor

Van egy hely, nem is a szülői ház, inkább a rokonokkal közös udvar, a kockaköves, megannyi horzsolás és seb, közepén a kút, amely nem nyelte el a bátor kiskutyát, akit aztán a fásszínben rejtettünk el, a fásszín után a pajta, eltűnt bivalybőgések dermedt lehelletével, még tovább a rejtelmes kertek, egymásba érők, s a kertek alján rövidítés az iskoláig, ha vállaltad a csalánoson át; később megint házak, mintha egy kamerán keresztül nézném, talán ezt hívják fártnak. Lentebb, a jól berendezett terepasztalon vasúti sínek, tudom, hogy 3 kilométer után következik a most még vízszintes alagút, az állomás feletti domb­oldalon pedig a temető. A temető felett, még távolabb, a hegyoldalban a legelő, rajta apró fehér legodarabkák Isten bárányai, vajon tényleg elveszik? Odáig soha nem merészkedtem, de most nem érnek el a csaholó pásztorkutyák. Aztán már csak az ég, talán néhány eltökélt szőlős a látóhatár alatt, de hirtelen hallom a rendező utasítását, egy gyors svenkkel vissza az udvarra, snitt, ennyi, felvétel vége!
Vajon így búcsúzott mindenki az udvartól, abban a cseppfolyós pillanatban, amelyben minden lelassul a gyászmenet indulása előtt?
Ááá, dehogy. Erzsi mama dühösen igazgatta szoknyáját, mert a menye nem az általa kikészítettet adta rá. Pista bácsi előre röhögött azon, hogy hogyan fogják rácsukni nagy hasára a koporsót és hogyan fognak rogyadozni alatta a koporsóvivők. Böske néni aggodalmaskodott, hogy ki ad enni másnap reggel a malacoknak, na, ez valóban gond volt. Egyedül Nagyanyám nézegetett hátrafelé, az ő tekintetét rendeztem meg.

Szegény tatár

Egészen közel a régi gyepűhöz, mintegy három kilométerre van a kőházunk, melynek ablakán annyira szeretem nézni a nagyidőt, ahogy mifelénk a vihart mondják, a dörgést és villámlást, s ahonnan egyszer megpillantottam az Arany Horda egy testként hömpölygő áradatát, amint az esőcsepp megcsillant az egyik kutyafejű sisakján. Akár egy villám, beleharapott a tájba a tatár horda, s a félelem kihajtott a templom magtárába, ahová bújtunk, körülöttünk lándzsák, tőrök villogtak, felhasították a zsákok bőrét, ez a mongol death metal, yeeehh, bégek és kaganok hujjogattak, ahogy a levegőt hasítva visszacsapó reflexíjukból a nyíl egyenesen egy homlokba, reccsent az avar a lovak lába alatt is, a nyerítést a hangszóró felerősítette, Anya, ne kapcsold ki a tévét, most jön a legizgalmasabb rész a vihar kapujában, bár az japán, „japán és kínai elmentek fingani…”, zendítettünk rá kórusban. Körülöttünk lángolt minden, anyánk a félrevert harang kondulásába bújtatott minket és feladta ránk a pizsamát.
Aztán elült a vihar, nem maradt se férj, se fiú azon a tájon, csak bátor asszonyok, és szegény, háziasított tatárok, akiket Kisfaludy Károly oly szépen sajnált később az iskolában, ahová nagyon sokat kellett gyalogolnunk a testvéreimmel, hogy eljussunk a hegyen túli mohás emlékezetbe, s az osztályteremben, ha kicsit körülnéztél, láthattad, hogy mindenki mandulaszemű. De most már lefekvés, csak azt az egy történetet meséld még el, Anya…
Anya mesélte, hogy fiatal diáklányként sokat járt a Muhi sporttáborba, és a baráti országból érkező szovjet tatár sportolók nagyon barátságosak voltak, az egyik még a reflexíját is odaajándékozta neki, és prémes, farkas farkú süvegét, de ő mindegyiket visszautasította, mert csak Apa érdekelte, őt nézte folyton, ahogy gyakorol lólengésben.