Novellák

Kelemen Kinga munkája.

Ötből három csillag

Ez volt az első porszívó, amelyet életemben vásároltam, így nem igazán tudtam, mit is szeretnék. Végigböngésztem a polcokat, mintha csak egy rendkívül megfontolt döntést igyekeznék hozni éppen; végül aztán a Dynamex Szuperpucova 3000-es mellett tettem le a voksom. Leemeltem a dobozt a polcról, majd e profán holtodiglant megpecsételendő, ünnepélyesen átnyújtottam a plasztikkártyámat a piros köpenyes pénztárosnak.
Miután kicsomagoltam és összeszereltem a Szuperpucovát (be kell vallanom, a használati útmutató kissé zavaros volt), úgy tűnt, minden rendben van. A porszívónak az első néhány hónapban mindössze néhány porcicát kellett kiszippantania a kanapé alól, meg pár pókhálót leszednie az ablakpárkányról – mindez takarítási szempontból kismiska. Ám mondhatni, meglehetősen naiv voltam annak felbecsülésében, milyen minőségű és mennyiségű káosz képes beszivárogni az ember életébe.
Három hónappal később a barátnőm, Janice lakhatási körülményei tarthatatlanná váltak, így úgy ítéltük, észszerűbb, ha hozzám költözik. Onnantól fogva a Szuperpucova 3000-re komolyabb munka hárult. Nem is annyira Janice nehezítette meg a masina dolgát; sokkal inkább a két maine coonja. (Ha esetleg az olvasó nem tudná, e két szó mit jelent, hadd áruljam el, hogy ez történetesen egy bizonyos fajta macska. Illetve meg vagyok győződve róla, hogy egyben egy ízléstelen tréfa is: egy maine coon ugyanis körülbelül tizenöt kilót nyom, és olyan barátságos, akár egy hiúz.)
Janice Emmának és Rosemarynek nevezte el őket, ám én magamban az egyiket csak Aliennek, a másikat pedig Rocky kutyája után Butkusnak hívtam. Miután beköltöztünk, Butkus elfoglalta a konyhát. Rengetegszer értem haza arra, hogy a konyhapultot vagy a padlót gabonapehely-szőnyeg borítja. A hasonló káoszos helyzeteket azonban a Szuperpucova betoldható hosszabbító csövének köszönhetően egy pillanat alatt sikerült felszámolnom.
Alien ezzel szemben a cserepes növényeim iránt mutatott kiemelt érdeklődést; ezekből akkoriban elég sok volt nekem. Módszeresen gyökerestül kiirtotta és elemeire boncolta őket, majd a darabjaikat szanaszét hagyta a nappaliban. A padlót a kiásott virágföld rögei pettyezték, mint apró vércseppek egy bűn­ügyi helyszínt. Bár e katasztrófák nagyobb kihívást jelentettek a Szuperpucova számára, mint Butkus konyhai kalandjai; azért még képes volt megbirkózni ezekkel is.
A kezdeti kellemetlenségek próbára tették az idegeimet; ám fontos megjegyeznem, hogy mindez akkoriban történt, amikor a kapcsolatunk Janice-szel még friss volt és izgalmas. Akkor még akárhányszor csak szeretkeztünk, olyan szenvedélyesen, állatiasan és vadul csináltuk, hogy az ágyunk úgy bűzlött utána, akár egy gladiátor öltözője. Ha pedig a szex ilyen jól működik, az ember hajlamos átsiklani az apró bosszúságok felett. Persze, az efféle szenvedély nem tarthat örökké. Vagy még annyi ideig sem, mint egy porszívó.
A legnagyobb kihívást azonban a szőr jelentette. Ó, Istenem, az a rengeteg szőr! Van még egy dolog, amit az olvasó esetleg szintén nem tud a maine coonokról: mégpedig, hogy a szőrzetük meglehetősen dús. Sűrű bunda borítja őket, amely aztán a lakásban vöröses árnyalatú szőrgombócokként manifesztálódik. Átfutok a szobán a Szuperpucovával, ám néhány perc után újabb kupacok várnak. Ha kinyitnánk az ablakot némi frissítő levegőért, a maine coon-szőr hullámokban bucskázna végig a padlón.
És eljött az a pillanat, amikor kénytelen voltam tudomásul venni, hogy a porszívóm teljesítménye véges. A forgókefe egyre csak akadozott, amitől a gumiszalag csikorogni és füstölni kezdett. Szétszedtem, és felfedeztem, hogy a kefe tele van szőrrel. Negyven percembe telt, mire kitisztítottam, és ismét összeszereltem.
Az egyik hasonló kefeszétszedés és -összeszerelés közepette eszembe jutott valami, amit a porszívó dobozán olvastam. A mit sem sejtő vásárlót a termék számtalan előnyéről tájékoztató, hangzatos sorok között rábukkantam a meglehetősen nagyképű szlogenre: „Az ön életéhez tervezve”. E sort akkorra lélegzetelállítóan pimasznak ítéltem. Hiszen mi a francot tudhatnának ezek a porszívótervező mérnökök az én életemről? Hogyan is állíthatnák, hogy sikerült egy olyan porszívót tervezniük, amelyik teljesen passzol hozzá?
Ám aztán elgondolkodtam a dolgon. Mi van, ha azoknak az embereknek ott a porszívós cégnél mégis csak igazuk volt, és a Szuperpucovát tényleg az én életemhez tervezték? Mi van, ha a sorsom jelenleg egyáltalán nem úgy alakul, mint ahogyan kellene neki? Eltöprengtem rajta, vajon Janice és én miért is lakunk egy fedél alatt. Az együttélés kihívásai elterelhetik a figyelmet a legfontosabb dolgokról. Ugyanis, ami legelőször felkeltette az érdeklődésemet Janice iránt, az a tagadhatatlan titokzatossága volt. A Spotify zenemegosztó oldalon létrehozott mappáinak mindig olyan furcsa és rejtélyes címeket adott, mint Hát, viszlát, Sylvester Stallone; Makarónifirkák a messzeségben; Jezsuita birodalom a hegyvidéken; Csókolj meg hát, narancslekvár-kuzinom – mintha csak valami ópiumfüggő naplójának álomszerű bejegyzései lettek volna. Úgy éreztem, meg tudnám fejteni őt; avagy jobb emberré válhatnék, ha (vagy miután) megtenném.
De azok a rohadt maine coon macskák! A lakótársukként olyan élet várt rám, amilyenre egyetlen porszívótervező mérnök sem számíthatott.
Az egyik pénteken, amikor épp egy közeli kávézóban ültem, Alien a zárt ajtón keresztül valahogyan bejutott az irodámba, ahol több becses kincsemet is őriztem. Köztük egy akváriumot, benne két nem éppen olcsó vitorláshallal és egy gyönyörű szép pillangóhallal.
Egy órát sem voltam távol. De mire visszatértem, a mészárlás már véget is ért. Alien módszeres és könyörtelen gyilkosnak bizonyult. A halaim éles karmai által julienne-re aprítva, vékony csíkokban hevertek az iroda padlóján. Ő pedig ott ült vérfoltos trónján, a bajszára ragadt húsdarabokat nyalogatva. Üldözni kezdtem Alient, szobáról szobára, egészen addig, amíg Butkus a segítségére nem sietett. Egyetlen maine coon ellen, úgy hittem, még lehet esélyem. De kettő ellen: ugyan már.
Elővettem a porszívót, bevonszoltam az irodába, és elkezdtem felszippantani a halak maradványait, mit sem törődve a használati utasításban leírtakkal, miszerint nedves tárgyak esetében a masina nem használható. Addig járattam a porszívót, amíg fel nem szívtam az utolsó darabkáikat is – majd szörnyű dologra vetemedtem.
Fogtam a még nedves haltetemdarabokkal és macskaszőrkupacokkal teli porzsákot, odasétáltam az ágyhoz, és a megcsonkított állati testrészeket Keresztapa-stílusban Janice oldalára ürítettem.
Fogalmam sincs, mit szólhatott, amikor meglátta. Csak azt tudom, mire kijózanodtam annyira, hogy bármire is emlékezzek, Butkusszal és Aliennel együtt eltűnt a lakásból. Mindössze egy cetlit hagyott maga után arra kérve, másnap délután kettő és hat között ne legyek otthon, hogy a húga átjöhessen a többi cuccáért.
Kérése előtt tisztelegve visszatértem a közeli kocsmába, és az előző estinél egy fokkal kevésbé mattrészegre ittam magam. A következő napon megpróbáltam felporszívózni a maradék macskaszőrt, de a Szuperpucova fura nyöszörgő hangot adott, majd egy, a rothadó halhús keltette bűzfelhőt pöfögött ki magából. Próbáltam keresni egy szervizt, de manapság már senki sem javít porszívókat. Így kihurcibáltam a Szuperpucovát az utcára, azt remélve, majd csak elviszi egy lomis. Másnap reggelre már ott sem volt.
Szóval, a lényeg: jó minőségű porszívó-e a Szuperpucova 3000? Gondolom. Alkalmas-e a hétköznapi takarítanivaló elvégzésére? Teljes mértékben. Ám az élet időnként hatalmas, mindent elárasztó mocskot önt ránk – azt a fajtát, amelyik térdre kényszeríti az embert. Mi a helyzet ezen esetekkel? Ezekkel is megbirkózik-e a masina? Ne vicceljünk már. Hiszen ez csak egy porszívó.

Viharos éjszaka

A társasházban, ahol lakunk, nincs központi klíma, így a fenti szomszédok csetepatéja a maihoz hasonló tikkasztó estéken még az átlagosnál is elviselhetetlenebb. Általában kilenc óra körül indul a balhé, amikor a férj megint csak késve ér haza.
Mielőtt elkezdődne a műsor, Chloe és én a nappaliban ülünk, olvasgatunk és várakozunk. Már harminc perce meg sem szólaltunk. Kétségbeesetten próbálunk ügyet sem vetni a hőségre. Az újságom rejtekéből rápillantok Chloéra: nem is tudom, mire számítok; hogy épp sír, vagy inkább füstölög magában. Ő a karórájára néz, majd a mennyezetre emeli a tekintetét.
Pár pillanattal később halljuk, amint a férj ügyetlenkedve próbál betalálni a kulcsával a zárba.
Na, hazaért – szólal meg Chloe.
Kezdődik – teszem hozzá, amint a gyalázkodás első hangjai átszüremkednek a papírvékony padlón.
Amióta csak beköltöztünk ide, Chloe és én azóta vagyunk fültanúi a szomszédok gyakori és szenvedélyes vitáinak, az első szótól az utolsóig. A dolog lassacskán kedvelt időtöltésünkké vált. Olyanok vagyunk ilyenkor, mint valami sportriporterek, akik épp egy meccset kommentálnak. Atomjaira szedtünk már és kielemeztünk minden egyes csetepatét; górcső alá vettük, és hosszúságuk, intenzitásuk, illetve kiváltó okuk alapján kategorizáltuk az összes perpatvart. Eleinte megfordult a fejünkben, hogy nem ártana vennünk egy tévét vagy akár elköltöznünk, ám immár hónapok óta egyikünk sem hozta fel a témát.
Két órával ezelőtt kellett volna hazaérned vacsorára – mondja Chloe.
Mondd meg neki, hogy az a fontos értekezlet elhúzódott. Tudod, az örményekkel – felelem.
Micsoda kamu – néz rám Chloe vádlón.
Nem védeni akarom a fickót. Csak arra gondolok, egyszer végre kiállhatna saját magáért. Ám ő hagyja, hogy az asszony teljesen szétcincálja. Néha még Chloétól is meg kell óvnom.
Megpróbálja kimagyarázni, miért késett, de nem igazán megy neki. Túl hangosan beszél, és egybefolynak a szavai. Mindezt Chloe persze nem hagyhatja szó nélkül.
Biztosan ivott. Mondd meg neki, te asszony. Ne legyél már ennyire gyáva.
Már a nevüket is tudjuk: Trent és Judy Norwood. Számtalanszor összefutottunk velük a lépcsőházban, de ahogyan ott ülünk a saját lakásunkban és hallgatózunk, szándékosan megfeledkezünk az ismert tényekről. Inkább a saját életünket aggatjuk rájuk, és önnön képünkre formáljuk őket.
Egy kocsmában iszogat valami kis ribanccal az irodából, miközben te otthon forgolódsz az üres ágyban – mondja Chloe karját összefonva, mint akinek épp sikerült egy kikezdhetetlen érvet felhoznia.
Az örményekre jellemző, hogy koccintással ünneplik meg a nagyobb üzleteket – felelem. – Ha nem ment volna el velük iszogatni, még sértésként fogják fel.
Több időt kellene otthon töltenie – válaszolja Chloe. – Főállású férjként – ezt az utolsó két szót lassabban mondja, mintha egyenesen nekem címezné.
Hogyan lehetne állandóan otthon, amikor egyedül ő keres pénzt a családban? – felelem ugyanabban a hangnemben.
Ám amint kimondom mindezt, már meg is bánom. Chloe ugyanis épp állást keres, miközben ideiglenes jelleggel egy helyi rádiócsatornánál dolgozik.
Na, szép – feleli. – Nagyon kedves, mondhatom – remeg meg a hangja. – Mintha lenne bármi fogalmad arról, min is megy keresztül ez a nő – teszi hozzá, majd felemeli a könyvet, amelyet épp olvas, és beletemetkezik.
Bátran kijelenthetem, hogy a szomszédaink életének alapos ismerőivé lettünk. Eddig ezeket tudtuk meg:
Huszonegy hónapja házasok.
Ez idő nagy részében boldogtalanok voltak.
A nő hihetetlenül zsémbes tud lenni, ugyanis olyan dolgokért hibáztatja a férjét, amelyekről az nem tehet.
A férfi pedig ravaszul gonosz és elutasító, akkor is, ha alig szól pár szót.
Mindketten félnek kimondani, mit éreznek valójában; nem merik felhozni a kicsinyes veszekedések mögött rejtőző valódi okokat.
Igazából tipikus párocska ők ketten, átlagos mennyiségű, hétköznapi rossz tulajdonsággal. A megfelelő körülmények között bárki más is lehetnének. Talán épp ezt találjuk olyan lenyűgözőnek bennük.
Fent most épp a duzzogás megy. A nő kisétált a konyhából, a férfi pedig a mosogatónál állva eszi a vacsorát. Talán így a legjobb. Bágyasztó a hőség odakint ma este, és nem is lesz ennél kellemesebb. Az a kis ablakra szerelhető klíma – csak ilyet engedélyeznek a házban – az ég világon semmit sem ér. Egész héten ilyen idő volt. És a veszekedések sem csitultak. Kicsinyes, csúnya vita mind. Nem árultam el Chloénak, de kezdek aggódni értük. Ha ez továbbra is így megy, nem vagyok biztos benne, hogy sokáig együtt lesznek. És ez szörnyű hír lenne a számunkra. Hiszen annyi időt és energiát áldoztunk erre a kapcsolatra.
Úgy tűnik, épp szünetet tartanak – szólalok meg, csak hogy mondjak valamit. – Nem rossz ötlet. Legalább lehiggadnak egy kicsit.
Egy kis szünet ezen már nem segít – dühödik fel Chloe. – Mi a helyzet a viszonyával? – visszhangoznak a szavai a szobában pár pillanatig.
Chloe hat héttel ezelőtt árulta el nekem, hogy hűtlenségre gyanakszik. Én tagadtam, pedig legalább olyan biztos vagyok benne, mint ő, ráadásul régebb óta is tudom. Hiszen a jelek egyértelműek: később ér haza a munkából; meg sem magyarázza, miért; amint belép a lakásba, egyből letusol; illetve órákat tölt értelmetlen tevékenységekkel, például egy bicegő széket javítgat, vagy visszakötözgeti a szőnyeg leszakadt rojtját. Úgy tűnik, a feleségével már nem óhajt semmit sem kezdeni.
Minden egyes alkalommal, amikor Chloe a hűtlenségről beszél, izzadni kezdek, és elsápad az arcom. Nem tudok semmit sem felhozni a fickó mentségére. Chloe most rám bámul, várakozón. Épp próbára tesz. Érzem, hogy nagyon fontos, mit felelek.
Nem tudom, honnan veszed ezt a viszonyt – mondom nyugodt, óvatos hangon. – Hiszen nincs rá bizonyítékod.
Miért nem vagy képes beismerni? – vágja a könyvét Chloe a dohányzóasztalra, majd becsörtet a hálószobába. Leveti magát az ágyra, és bár semmit sem mond, tudom, hogy hallgatózik. A hálóból is ugyanolyan jól lehet hallani mindent.
Gondolom, nem épp a legegészségesebb dolog, hogy napjaink nagy részét egy másik pár életén keresztül éljük meg, pláne egy olyan párén, akinek ennyi baja van. Ám egyikünk sem képes abbahagyni. Túlságosan is a szokásunkká vált. Egy idő után már képtelen vagy bármi másról beszélni.
Chloe immár elcsendesülve fekszik a hálóban. Az órára nézek, és megállapítom, hogy mindjárt éjfél. A távolban néma villámok cikáznak. Egész héten viharokat mondtak, de egyszer sem jött be. Esőért imádkozom, azt remélve, hogy a hűs levegő és a járdára hulló vízcseppek megnyugtató illata majd enyhíti a tátongó sebek okozta fájdalmat. Ám imámra az ég egy ismételt távoli villámlás mellett csupán egy újabb löketnyivel felel a napok óta ránk nehezedő, tikkasztó levegőből.
Bemegyek a hálószobába, leveszem az alsónadrágom, és csendben becsusszanok az ágyba. A plafont bámulom, és a szomszédainkat hallgatom, amint szép lassan elszakad náluk a cérna. Már nem a férj késése miatt veszekszenek. A vita mostanára egy sokkal elemibb problémához érkezett; leástak egészen boldogtalanságuk gyökeréig.
Ez a fajta veszekedés a legveszélyesebb. Az egyik fél könnyedén beleeshet abba a hibába, hogy elveszíti a fejét, és olyasmit mond, hogy elege van a másikból, azt kívánja, bár ne házasodtak volna össze, vagy akár nem is kellene együtt lenniük. Van egy olyan érzésem, hogy ezen az estén átlépik a határt. A szakadék szélén állok.
Egyikük valami nehezet ejt le földre. Összerezzenek.
Viharos egy éjszaka – suttogja Chloe. Pedig azt reméltem, már elaludt.
Á, dehogy, kicsim – súgom vissza neki arra gondolva, biztosan rosszat álmodott, vagy az időjárásról beszél.
Úgy értem, odafent – feleli, majd egy pillanatra visszatartja a lélegzetét, és hallgatózik. – Micsoda seggfej – teszi hozzá, miközben átnyúlok az ő oldalára, és megérintem a mellkasát.
A teste feszes, mint egy túlhúzott rugó. Felzaklatta a sok hangos szó. A rengeteg veszekedés. A rengeteg harag. A rengeteg minden, ami a felszín alatt lapul. Ez így nem mehet tovább. Valakiben bármelyik pillanatban elpattanhat egy húr. Hegyezem a fülem; hátha hamarosan pofon vagy ütés csattan, esetleg valamit áthajítanak a szobán, és felzengnek a fájdalom hangjai.
Levegőt is alig merek venni. Teljesen kétségbeesem. Odahúzódom Chloéhoz, és megcsókolom a nyakát, azt remélve, hátha történik köztünk valami, amivel talán kiegyensúlyozhatjuk a fentről áradó gyűlöletet. Ám ő elhúzódik, és megköszörüli a torkát:
Most nem lehet – mondja. – Egyszerűen nem megy.
Majd felkel, és bemegy a fürdőszobába, hogy megtöltse vízzel a poharat, amelyet mindig az ágya mellett tart. Egyre folyatja a csapot arra várva, hogy lehűljön a víz.
Visszagurulok a saját oldalamra. A kifeküdt matrac magába szippant. Egy párnát szorítok a fülemhez, hogy kizárjam a hangokat – a fenti veszekedését és a fürdőben zubogó vízét. A hangtalan villámok üres ígéretének némasága borul rám. Összekuporodom, elhagyatva és magányosan, és hagyom, hogy még mélyebbre süppedjen a testem az ágyban.
Chloe kijön a fürdőszobából; nem kapcsolja le a villanyt. Csupán a körvonala látszik az ajtóban; olyan, mint valami kísértet. Hirtelen felülök; a párna leesik a fülemről.
Az éjszaka során először csend van odafent.
Vége – szólal meg Chloe, én pedig nem tudom, igazából kire gondol.


MOHAI SZILVIA fordításai


Giano Cromley amerikai író a Montana állambeli Billingsben született. A Dartmouth Főiskolán tanult irodalmat és kreatív írást, majd részt vett a Montanai Egyetem íróműhelyén. Írásai több lapban is megjelentek, köztük a Chicago Tribune-ben, a The Externalistben és a The Summerset Review-ban. Jelenleg Chicagóban él, ahol a Kennedy-King Főiskola kommunikáció tanszékének vezetőjeként dolgozik.