Novellák

A jász asszony szobra

Unokaöcsém ballagásán figyeltem fel a fiúra. Más volt, mint a többiek. Kamaszkor előtti báj, és valami megmagyarázhatatlanul vonzó finomság. Az iskolaigazgató beszéde után kihívták a mikrofonhoz. Gyönyörűen énekelt. Tipikus anyuka kedvence.
A közönségben egy asszony csak őt figyelte. Komoly volt, már-már rideg. Vagy inkább szomorú. Egy órán át, míg az ünnepség tartott, csak hátulról és profilból láttam. Szőke, fonott haja akár az érett kalász. Negyven körül lehet. Annyira elüt az általam megszokott nőtípustól, mégis valahogy ismerős. Mikor elhangzott a gyerek neve, jól az eszembe véstem. A műsor végén leolvastam az anyuka nevét a neki címzett székről. Unokahúgommal még fel is írattam, ha netán elfelejteném.
Persze nem felejtettem el. Sőt, ki sem tudtam verni a fejemből. Úgy intéztem, hogy a családi fotózkodáskor rákerüljön a képre. Távolodó kocsinkból sokáig néztem utána.
Dőlt a vendégsereglet, a hidegtálak ontották a sajttal töltött sertéskarajt, sült lapockát, rántott csirkemellet, csiperkét, sajtot, franciasalátát, habos, rumos és diós süteményt. Mindebből csak gombát ettem salátával, egy speciális diétán vagyok már két hete. Teljes kiőrlésű kovásztalan kenyér uborkával, tojásos durumtészta, nyers zöldségek, rizstej.
Eljött Bolond Laci is az állandóan hahotázó és cigarettázó anyjával, aki ha városba születik, nagyvilági nő lett volna. Ötvenéves fia szülési sérült, fürdetni kell, és hajnal háromkor felébreszti anyját, mert azt hiszi, jön a postás.
Egy eddig ismeretlen rokon csaj két túlontúl eleven gyerekével. Unokahúgom első komoly pasija. Egy nyugdíjas tanárnő örökbefogadott lányával és annak négyéves kisfiával. Már előre féltem, hogy be fog csinálni a nadrágjába, ahogy a múltkor.
Úgy kezdődött, hogy félretettem az étvágycsináló pálinkát, mondván, majd később megiszom. De evés után sem bírtam. Úgy éreztem, mintha másutt járnék, semmit nem fogtam fel a körülöttem történtekből. A beszélgetések zaja uszodai morajjá olvadt össze. Jobbnak láttam lefeküdni. A konyhai sarokülőn dőltem ki, a kettő és három óra közötti időszak teljesen kiesett, pedig állítólag többször próbáltak felébreszteni. Arra ébredtem, hogy nagyanyám arrébb tette a piámat. Ezen jót nevetett.
– Olyan leszel már, mint apám volt! Hatig meg se állt!
Szívesen megkérdeztem volna, hogy értette: Este hatig, reggel hatig? Hat sörig, hat pálinkáig? Hat nőig…
A vendégsereglet erősen megritkult. Fellélegeztem. Már csak két gyerek kergetőzött az asztalok között. A maroknyi csapat kivonult az udvarra.
A kutya próbálta elérni a labdát, de a lánca ritkán ért odáig. Kemény a falusi élet. Senki nem engedi be, sőt meg sem sétáltatja a kutyákat. A macskák állandóan vemhesek, de a kicsiket zsákba teszik és agyonütik vagy tóba hajítják. A gyerekeknek azt mondják, elvitte a kiscicákat a kandúr. Nagyanyám nagy „kandúr” hírében áll. (Megjegyzem, én is…) Az ivartalanítás drága, és sokan azt sem tudják, hogy létezik. Mégis teli vannak az utcák macskákkal. Girhes, bolhás cirmosok, vörösek, feketék. Hosszú pofájukból hiányzik a szobamacskák nemessége.
Jászok és kunok lakta pusztaság. Vad keleti harcosok leszármazottai. Szőke jászok, fekete kunok. Emeletes házat nem is látni. Minden lapos. A gyerekkori nyarak színhelye. Anyám a nagyanyám lelkére kötötte, hogy ne engedjen a napra, fehér a bőröm, rákot kapok. Aztán mikor két hét múlva hazavitt, megjegyezte, milyen szép barna lettem.
Már semmi sem az, mint akkor. Csak a tyúkok. A főtéren az egyik öregasszony kioktatta a másikat, hogy nem vágta le elég tőből a csirkék szárnyát, azért szöknek. „Öreg tyúkból főztem levest” – mondja nagyanyám, és mikor megkérdezem, hány éves az az öreg, azt feleli, tíz-tizenkét hónapos is megvan már. Azt nem tudja, meddig él egy csirke, mert mindig előbb levágják.
A régi kútból két szál kukorica hajtott ki. A falu legviccesebb arcai vagy meghaltak, vagy szociális otthonban ülnek, láb nélkül. Akit nem visz el az ital, azt a sok disznóhús-fogyasztás következtében kialakuló érelmeszesedés és magas vérnyomás öli meg. Azért vannak még öregek, a spórolósak, a templomba járók. Icuka néni csípőficammal született. Hihetetlen műveltséget szedett fel, ám vallási prédikációitól egyszerre szédülök és hányok. Neki ez maradt. Meg a macskák. Savanyú macskaszag terjeng a házban. Átitatja a szentképeket és a magasra púpolt ágyneműt. Egyszer már csak a szag marad.
– Gondolnád, hogy egy kombájn tízszer annyiba kerül, mint egy ház? – így unoköcsém.
Nem gondoltam. Nem tudom, min lepődtem meg jobban. Hogy milyen drágák a mezőgazdasági gépek, vagy hogy milyen keveset érnek a házak.
Nagyanyámé is vályogból van, mint itt a legtöbb. Újra kellene csempézni a fürdőszobát, mert, ahogy reped a fal, lepotyog a csempe. Télen meleg, nyáron hűvös. Jókat alszom itt. Kivétel tegnap éjjel.
Szokatlanul korán, már tízkor lefeküdtem. Hajnali egykor a földön találtam magam. A jobb vádlim begörcsölve, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Vak sötét volt, tapogattam a pókhálós ablakot. Úgy hallottam, távolról engem szólongatnak. De az lehetetlen. Mindez egy erősen klausztrofóbiát keltő álom után. Hát már itt, a világ végén sem vagyok biztonságban magamtól?
Másnap délelőtt a család istentiszteletre indult. Befértem a kocsiba, elvittek a vonatállomásig. Itt a „negyed órányira” messzinek számít. Elhaladunk egy legelő ló, egy csapat cigánygyerek és egy esküvős menet mellett. Tiszta Kusturica. Földutak. Kiúttalanság. Félórányira van egy város, de oda, ha mennek is néha, el nem költöznek. Ahhoz vagy öt házat kéne eladniuk. Ám ez csak kifogás. Valóban azért nem mennek, mert ide születtek, és az igazi alföldi magyar ember ott hal meg, ahol a világra jött. Hatalmak feletti röghöz kötöttség.
Nem felejtettem el a szép szőke asszonyt. Megkerestem egy közösségi portálon. Kiderült, mivel foglalkozik, és hogy több közös ismerősünk van. Három gyereke van, az egyik rokkant. Bejelöltem ismerősnek, abban a tudatban, hogy ha visszajelöl is, sosem ért meg. Normális életút, átlagos szakma, házasság, gyerekek. Terhek, igavonás, nyelés, sírás. Asszonysors, ősidők óta.
Túl sokat tudok. Így már nem is olyan érdekes – gondoltam.
Visszafelé menet szememmel kerestem a „Jász asszony” szobrát a kultúrház előtt. Eltűnt. Előhívattuk a fényképet. Azon sem volt.

Orvosi műliba

Nem szeretem az orvosokat. Talán, mert túl sokszor látom őket. Ám a következő történet talán mindenkit meggyőz arról, hogy a dokik tényleg nem jó fejek. Akkor se, ha épp mosolyognak rád. Ezt két okból tehetik: vagy bejössz nekik, és szívesen kifektetnének már a műtőasztalra, vagy pedig hálapénzt várnak. Vagy csak ráült az arcukra egész eddigi életük képmutatása. Hogy mennyire unják meg a munkájukat. Ők nem a betegeket szeretik, hanem a betegségeket. De egy idő után azok is ismétlődnek. Ezért szükségük van egy kis izgalomra…
Bali Zoli és Tomi kétpetéjű ikrek. Rezidensek. Zoli magas, félhosszú, barna hajú, divatosan borostás srác, Tomi szőke, félcentisre nyírt hajú, szemüveges okostojás. Még az egészségügyi szakközépből ismerem őket. Folyton a nevük miatt csúfolták őket, „balibalibaliba”. Ők továbbtanultak az orvosin, az én életem egész más irányt vett. Csak most, több mint fél évtized elteltével találkoztam velük újra. Mit sem változtak. Zoli csak még zolisabb lett, Tomi csak még tomisabb. És akkor, ott, a kis vidéki garázsban beavattak.
– Tudod, az úgy van, mint a számítógépes játékokban. Szintek vannak. Amiken egyre feljebb lehet jutni, de ha hibázol, mész vissza a nullára – kezdi Zoli, miután rágyújtott egy cigarettára.
Ekkor még nem értettem, miből is áll pontosan a Játék. Nem, ez nem Eleanor H. Porter ifjúsági regénye a szeretet játékáról.
– Először apróságokkal kezdjük. Egy tű, egy cérnaszál. Kicsit nagyobb dolgokkal folytatjuk. Tampon, fémkapocs, ilyenek. Majd ha már az ember szerez egy kis rutint, jöhet az igazi kihívás. Szike, olló. Ilyenkor már úgy rákapsz, Öcsém, az ízére, hogy egész nap azon kattogsz, mi legyen a következő. Emlékszem, nekem a fogkefém volt az első nagy sikerélmény.
– Az nem is steril – vág közbe rosszallóan Tomi. – Én a nem orvosi tárgyakat fertőtlenítem előtte…
– A zoknidat hogy sterilizáltad, nagyokos?
– Beáztattam hypós vízbe.
– Tomi ilyen kis spíler. Pedig nem kell ám olyan nagyon vigyázni, sok mindent kibír az emberi szervezet, nem is hinnéd, mennyi mindent. Egyszer egy csávóba egy egész zsák krumplit belevarrtam.
– Én narancsot, az szép kerek, jobban mutat a röntgenfelvételen – mondja Tomi.
– És mi lesz utána az emberekkel? – kérdezem.
– Az már nem a mi sarunk. Hát fosnak, hánynak, szúr a hasuk, meg ilyenek. Elküldik őket a jó fenébe egy nyugtatóval.
– Zoli, azért az a múltkori, akibe a macskát varrtad, elég szarul lett.
– Ja, azt a csókát beutaltattam a pszichiátriára, mert azt állította, hogy valami nyávog benne – röhög Zoli, majd sodor egy újabb cigit.
– Szerintetek ez mennyire etikus? – kérdezem.
– Mi még jó fiúk vagyunk, a többiekhez képest.
– Azokhoz képest, akik összevarrják két ember száját, hogy örökké csókolózzanak mennyire etikusak? Vagy, akik azért vágnak le lábakat, hogy így megalkossák az emberi lábasfejűt?
– Ezt már nem hiszem el.
– Ezek a jelenleg is futó transzplantációs projektek nálunk. Az ezerágyas kórházban patkányokba ültetnek emberi szürkeállományt, hogy onnan bármikor kinyerhető és forgalmazható legyen.
– Ti be vagytok szívva.
– Persze, mindenki be van szívva. Anélkül nem bírnánk – dörmögi kábultan Tomi, akinél láthatóan most ütött be a fű.
– Akkor miért csináljátok?
– Hogy ne közösítsenek ki. Ott akarunk lenni a nagy felfedezéseknél. Hogy a nevünkhöz fűződjön az emberi ondót lövellő ponty, a mesterséges megtermékenyítés mérföldköve, a sellőtenyésztés alapköve. Már látom magunkat, ahogy átvesszük az orvosi Nobel-díjat.
Mi ketten, az ikerzsenik.
– A barátnőnk is büszke lesz ránk.
– Van barátnőtök?
– Naná, megmutassuk?
Erre kíváncsi vagyok. Azt már nem is furcsállom, hogy közös barátnőjük van.
Beülünk a kocsiba, két drogos, meg én, aki nem tudok vezetni. Közös erővel valahogy eljutunk a kórházig. Az alagsorban egércincogás. Eggyel lejjebb, a hullaház holt nyugalma. Még lejjebb a laboratórium. Bal oldalán ketrecek sorakoznak. Világító zöld szemek. De minket most csak a szélső, tágas boksz érdekel. Egy nő ül benne, hunyorog, mikor rávilágítunk. Csalódok. Nem tudom, mit vártam. Egy pegazust női mellekkel? Négyfejű, két vaginájú szörnyszülöttet? Kétség sem fér hozzá, ő egy igazi, egészséges nő. Vörös, göndör haja, kék szeme van. Lakat kattan, rács csörren. Kiengedik. Előttünk áll meztelen, kezét hasára teszi és mosolyog.
– Állapotos – mondja elérzékenyülten Zoli. Furán cseng szájából ez a szó.
– A közös gyerekünkkel – pontosít Tomi, nem kevesebb meghatottsággal nyápic hangjában.
– Ti ketten vagytok a gyerek apja?
Bólintanak.
– De nem akármilyen gyerek az – fejti ki Zoli – a kedvenc gumilibánk.
– A micsoda?
– Gumiliba. Az, amivel kiskorunkban játszottunk fürdéskor… Él, és növekszik.
Gágogok kínomban.
– Ez… A játékgyártás legújabb vívmánya?
– Dehogy. Hanem a kicsikénk. Nagy lesz, erős. Felfal mindenkit, aki minket libának csúfolt – simít a nő hasán tollas kezével Tomi.

Fejesleg

Amerikai kutatók bebizonyították, hogy a fej felesleges testrész. Méretéhez képest túl sok energiát fogyaszt, terheli a nyakcsigolyákat és cukrot igényel, ami ugyebár hízlal. Pedig ki akarna kövér torzó lenni? Inkább levágom a fejem, így szám se lesz, amivel dagadtra zabáljam magam. És soha többet nem kell felelnem az egyetemen. Nem kell prezentációt tartanom a cégnél. És ami a legjobb: soha többet nem agyalok. Nem lesznek rémálmaim. Nem látok semmit, ezért nem vágyok semmire.
A szaporodáshoz nem kell fej. Kérdés, ki akar egy fejetlen testtel ágyba bújni? Még összevérzi a frissen mosott ágyneműt. Ha azt se látom, jóképű-e vagy sem, nem válogatok. Az intelligencia sem lesz kérdéses. Nem várok negyven éves koromig a gyerekvállalással. A szaporodáshoz nem kell agy. Az egysejtűeknek sincs. A vírusoknak sem, pedig náluk semmi nem osztódik gyorsabban.
A kormány támogatja az ötnél több fejetlen gyereket szülő családokat. Ezért mindenki erre gyúr. A fejetlenség néhány generáció után rögzül a DNS-ben. Ha az egyik szülő fejetlen, 50%, hogy az utód is az lesz. Ha mind a kettő az, akkor 90%. A fennmaradó 10% selejtnek minősül, és fogyatékos otthonba adják, ahol minden információforrástól elzárják, nehogy kifejlődjenek kóros és veszélyes szellemi képességei.
Szavazni fej nélkül is lehet, sőt, úgy lehet csak igazán. Az embereket kézen fogva vezetik a fülkékbe a szavazóbiztosok, még ikszelnek is helyettük.
A fejjel rendelkező emberek hátrányos helyzetűek. Közmegvetés tárgyát képezik, nem veszik fel őket az állásinterjún, a perekben rendszerint őket hozzák ki vesztesként. Még migránsnak is jobb lenni, mint fejesnek.
Fejetlennek lenni életre szóló kaland! – hirdetik az óriásplakátok. A fejetlenség szabaddá tesz – írják a gyárak kapuja fölé.
A buszokon fejetlen emberek ásítoznak nyaküregükkel. Kiálló artériáik a legújabb divat szerint vannak vágva. A pályákon csupa kocka hasú srác focizik. Fejetlen munkások építik a standiont. Nyakukra húzott baseballsapkás kiskölykök ugranak fejetlen anyjuk karjába az óvodában.
Szeretem a szakállas férfiakat. De sajnos még a háromnapos, szúrós borostáról is le kell mondanom. A nők elég csinosak vörös sebszájaikkal. Lehet, hogy a végén mégis leszbikus leszek. De akkor mi lesz a sokasodással?
Igaz, semmi se lehetetlen, a tudomány rohamosan fejlődik. Német professzorok megtalálták a rák ellenszerét: a sejttelenséget. A rák ugyanis kóros sejtszaporulat. Ha nincsenek sejtjeid, nem lesz tumorod se. De akkor ki fizeti a tb-t?