Novellák

Predrag Popara: Új formák

Pókháló

A bátyám a szája elé emeli az ujját, inti, hogy maradjak csendben. Az akácos jó rejtekhely, nem látszunk a levelektől. A kezemet figyelem, sötétbarna foltok vannak rajta. A friss dió megfesti a bőrt, az olaj bemegy a köröm alá is.
Már vagy tíz perce nincs mozgás az udvaron, a bátyám csipeszkedik, hogy jobban lásson. Azt mondja, szerinte elment a bácsi, de azért várjunk még egy kicsit. Intem neki, hogy jó, de én nem nézek a kerítés fele. Az akácleveleket figyelem, az ágakat, a köztük feszülő pókhálót. Ha kicsit leguggolok, már nem látszik a pókháló a fénytől, ha felemelkedem, újra látszik. Mutatom a bátyámnak, hogy nézze ő is, de nem érdekli.
Induljunk, mondja.
A pókhálóba beleakad egy légy. Látni akarom, mi lesz vele, nem mozdulok. Az egész háló rezeg, ahogy vergődik benne a kicsi test. Az egyik fonálon gyors mozdulatokkal megjelenik a pók.
Gyere már, na.
A bátyám sürgetőn rám pillant, és kilép az akácosból. Megyek utána én is, egy ág megkarcolja a karomat, ahogy mozdulok. Gyorsnak kell lennünk, a bácsi csak kis ideig nincs itthon.
Átsurranunk az úton, megállunk a kerítés előtt, belesünk a réseken. A nagy diófa árnyékát néhány fényfolt szabdalja.
Odalépünk a kapu elé, amin már csak apró foltokban látszik a vörös festék. A bátyám elővesz egy drótot, azzal nyitja ki a kaput. Van már gyakorlata, egy pillanat alatt kész van. Résnyire nyílik a kapu, besurranunk mindketten. A diólevelek sustorognak, ahogy lépdelünk közöttük. A zsebembe nyúlok, előveszek két zacskót, az egyiket odaadom a bátyámnak.
Lehajolunk, munkához látunk. Félrelökjük a leveleket, a markunk újra és újra megtelik dióval, a csonthéjak összekoccannak, amikor a zacskóba dobjuk őket.
A bátyám mindegyre a ház fele pillant, követem a tekintetét. Nem mozdul semmi, a függönyök mögött a szobák mintha aludnának.
Valami halk neszt hallok a hátam mögül, megfordulok. Egyik aláhajló ágon szajkó ugrál. Tovaröppen, ahogy ránézek. A bátyám megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, amint a szajkó eltűnik a kerítés felett.
Újra lehajolunk. A bátyám már majdnem tele szedte a zacskót, én kevésbé vagyok ügyes, még csak a felénél tartok.
Egyre idegesebbnek érzem magam. Szisszenek egyet, a bátyám rám néz, a kapu felé mutatok. Ő nemet int a fejével, majd a mutatóujját a fa háta mögötti területre szegzi, inti, hogy azt is nézzük át. Szerintem ennyi dió is elég lenne, de nem akarok veszekedni vele, arrafele kezdek keresgélni, amerre mutatott. Ő is elindul, együtt kerüljük meg a fát.
A ház és a fa közé jutunk. A bátyám teleszedte a zacskót, mostmár nekem segít. Tévedésből egy csigaházat is a dió közé hajítok, de nem dobom ki, mert tetszik.
Majdnem tele van már a zacskó a kezemben, amikor felállok, hogy nyújtózzak egyet.
Hirtelen csattanás hallatszik.
Egyszerre ugrunk fel és fordulunk meg, felismerjük a bevágódó kertkapu hangját. A bátyám hátrál egy lépést, és megtorpan. A zacskó kiesik a kezemből, utána kapok, de a diók szétgurulnak a levelek közt.
A bácsi ott áll, hátát a kertkapunak veti. Nem mozdul, nem szól semmit, csak minket néz.
Nem merek a szemébe nézni, mert ezzel beismerném, hogy elkapott.

Te csak nem szereted

A többiek már a túloldalon vannak.
Epermintás fürdőruhában állsz, a víz a derekadig ér. A hidegtől libabőrös a karod. Hallod, ahogy nevetnek, de nem nézel rájuk, inkább lehajtod a fejed. Érzed, ahogy iszap gyülemlik a lábujjaid közé.
Oda kellene kiáltani, hogy Te nem vagy gyáva, csak a mély vizet nem szereted, de másképp nem félsz semmitől, se póktól, se sötéttől, se mennydörgéstől.
Lépsz egyet, a víz már a melledig ér, megtorpansz. Hallod, hogy béna vagy, reménytelen, igazi lúzer, hogy anyád autóval hord az iskolába, életképtelen vagy.
Elkezdesz dúdolni valamit, de úgy is tisztán értesz minden szót.
Lépsz még egyet, a talpadat felsérti egy kavics, de nem szisszensz fel, mostmár a nyakadig ér a víz. Óvatosan araszolni kezdesz beljebb és beljebb, alig emeled fel a lábad, nem akarod még elveszíteni a talajt magad alól.
Tudod, hogy van egy történet valami víziboszorkányról, aki a mélybe húzza azokat, akik keresztül akarják úszni a tavat. A víz épp elég sötétzöld ahhoz, hogy elrejtsen egy boszorkányt, még szerencse, hogy attól nem félsz, mert az ilyesmit sosem hitted el. Te csak nem szereted, ha nem látod a víz fenekét. Nem szereted, hogy itt ez a mélység, de csak a fák fordított alakját látod.
Megint nevetnek, tudod, hogy a mozdulataid figyelik. Kinyújtod a karod, elrugaszkodsz, lubickolni kezdesz. A tested körbeöleli a víz. Kapkodod a levegőt, nem tudod elég jól tartalékolni a tüdődben. Lassan haladsz előre. Próbálsz figyelni arra, amit a többiek mondanak, de nem sikerül kivenni a szavakat.
Egy pillanatra megállsz pihenni, leengeded a lábad.
Egyedül vagy a mélységgel, kapálózni kezdesz, a fejed elmerül, az orrodba nagy erővel nyomul a víz. Fellököd magad, nagy lélegzetet veszel. Köhögsz, köhögsz, köhögsz.
Irányítani akarod a mozdulatokat, de az egyensúlyérzéked elveszett. Megint a víz alatt vagy, az orrodból buborékok törnek elő.
Próbálod a felszínre lökni magad, de már azt se tudod, miért jöttél be, ha ennyire nem szereted, amikor nem ér le a vízfenékig a lábad.

Boríték

A néni felteszi főni a teavizet, azt mondja, foglaljak helyet, és megdicséri a hajam. Elmesélem neki, hogy én magam vágtam le a tükör előtt, mert meguntam, hogy olyan hosszú. Azt feleli, hogy egyszer ő is levágta a haját dühében egy férfi miatt, de az már nagyon régen volt. Nem akarok rákérdezni, hogy miért, de biztosan kérdő tekintettel nézek rá, mert hozzáteszi, hogy a férfi nagyon szerette a hosszú haját, és valahogy így akart bosszút állni rajta, miután egyszer nagyon csúnyán összevesztek.
A néni eltűnik egy ajtó mögött, azt mondja, teasüteményt hoz. Leülök a kanapéra, a csipketerítőt figyelem az asztalon. A néni gyorsan visszatér, leteszi elém a süteményt, aztán kimegy a konyhába. Néhány perc után tálcával a kezében tér vissza, a tálcát az asztal közepére teszi. A csészékre és a tányérkákra csipkebogyót festettek. Szeretem a csipkebogyó színét, meg is dicsérem a csészéket.
Szóval Enikő vagy, mondja a néni, amikor leül az asztalka túloldalára. Ahogy bólintok, elmosolyodik, majd hozzáteszi, hogy a nagyapámnak mindig is nagyon tetszett az Enikő név, ha lánya lett volna, biztosan Enikőnek kereszteltette volna.
Épp válaszolni akarok, de a néni feláll, ismét kimegy a konyhába és a kannával tér vissza. Teát tölt a csészékbe, menta illatú gőz tölti el a levegőt.
A néni arcát figyelem, nem hiszem, hogy láttam volna ezelőtt, ő mindenesetre úgy kezel, mintha régi ismerősök lennénk. Megkérdezi, hogy kérek-e cukrot, nemet intek, és hozzáteszem, hogy sosem iszom cukorral a teát. A néni felhúzza a szemöldökét, azt mondja, nagyapám sem itta soha cukorral a teát, és a csészét is mindig így fogta a bal kezében, ezek szerint nem csak a szemeimet, de a szokásaimat is tőle örököltem. Az ajkamhoz emelem a csészét, megfújom a teát, majd belekortyolok. A menta íze átjárja a számat. Mondták mások is, hogy nagyon hasonlítok nagyapára, felelem, amikor leteszem csészét.
A néni két kanál cukrot tesz a teájába, kavargatni kezdi. Egy pillanatra zavartan néz rám, majd kissé fojtott hangon megkérdi, hogy nem hiányzik-e nagyapám. A csészémet nézem, a zöldes-barnás színű teát, kicsit még gőzölög. De igen, hiányzik, válaszolom aztán. A néni elhallgat. Nem mondja azt, hogy sajnálja, nem mond erre semmit, és ez nagyon tetszik nekem.
Megkérdem tőle, hogy ő jó barátja volt-e nagyapámnak. A néni elvesz egy teasüteményt, inti, hogy vegyek én is, közben mondja, hogy igen, egy időben nagyon jóban voltak, sok időt töltöttek együtt.
Nem veszek süteményt, helyette egy jó nagyot húzok a teából. Leteszem az asztalra a csészét, a nénire nézek, a tekintetünk találkozik. Mivel nem szólal meg egyikünk sem, előveszem a zsebemből a borítékot, amit nagyapa rám bízott. A borítékon nincs név, csak cím. Nagyapa azt mondta, hogy keressem fel ezt a címet, a borítékot meg dobjam a postaládába, de arra gondoltam, hogy az emberek néha elköltöznek, és mi van, ha már nem az a személy lakik itt, akinek a levelet kell adnom. Ezért kopogtam inkább az ajtón. Elmondtam a néninek, hogy ki vagyok és miért jöttem, látszott rajta, hogy ha nem is tudja, miről van szó, azt tudja, hogy ki a nagyapám.
A néni le sem veszi a borítékról a szemét. Nagyapám küldi, mondom, és átnyújtom az asztal felett. A néni átveszi, mintha halkan mondana egy köszönömöt, de nem értem rendesen. Kicsit hátradől, a kezében ott a boríték, nem mozdul, zavartan pillant az asztalra, kérdi, hogy kérek-e még teát. Köszönöm, nem, válaszolom, és őt nézem, arra várok, hogy hátha kinyitja a borítékot.
Szemmel láthatóan nem szeretné előttem csinálni, ezért felállok, magára akarom hagyni. A néni is feláll, zavartan néz rám. Megkérdezi, hogy tudom-e, hogy mi van benne. Nem tudom, felelem, sosem nyitottam ki. A néni inti, hogy üljek le, visszaülünk mindketten. Egy gyors mozdulattal felnyitja a borítékot. Egyetlen fénykép van benne. A képet magát nem látom, csak a sárgásfehér hátoldalát, írás nincs rajta. A néni nézi egy ideig, az arca rezzenéstelen, csak a mellkasa emelkedik és süllyed egyre gyorsabban és gyorsabban, ahogy levegőt vesz.
Visszarakja a képet a borítékba, megkérdi, kérek-e még teát.
Nincs időm felelni, máris nyúl a kanna után, tölteni akar, csak valahogy kapkod.
Teljesen véletlenül löki meg a csészéjét. A kiömlött tea eláztatja az abroszt.


Fülöp Dorottya 1997-ben született Erdőszentgyörgyön. Jelenleg a Babeș-Bolyai Tudományegyetem harmadéves, magyar-olasz szakos hallgatója. Novellákat és verseket ír.