Novellák

Kvízember

– Duna, Tisza, Dráva, Maros, Körös, Berettyó, Fekete-Körös, Hármas-körös, Bodrog, Sajó, Hernád, Zagyva, Ipoly, Rába, Zala, Sió és Kapos. De nehezebbet kérdezz – mondta a férfi lassan, tagoltan.
Kellemes, kora tavaszi idő volt, a feleség felhúzta a nadrágja szárát, hogy érje a nap a lábát, majd lapozott a jegyzetfüzetben, lassan végigfutotta a kézzel írt sorokat. Ez volt a programjuk minden délután, kiültek a teraszra és gyakoroltak.
– Hány walesi bárd ment dalolva a lángsírba, Arany János balladájában? ­– kérdezte az asszony.
– Ötszáz. Nehezebbet. Mindent tud, még mindig, gondolta a nő. Megjegyzi az összes haszontalan információt, amire soha nem lesz szüksége.
A férje rajongott a kvízműsorokért, kívülről fújta az utóbbi évek adásainak összes kérdését.Egyetlen témával sem lehetett zavarba hozni, otthon volt a történelemben, a földrajzban, a tudományokban, a politikában és az életrajzokban. Régebben hatalmas enciklopédiákat böngészve ült a kávé felett reggelente, az internet térhódítása után a Wikipédia lett a kedvence, azon órákig tudott nézelődni, egyik oldal vitte a másikra. Ha egy történelmi személyt keresett, végignézte a családfáját is, ott mindig akadt érdekesség, ha egy kémiai elem jellemzőit akarta átnézni, elolvasta a felfedezőjének gyerekkoráról szóló cikket is.
Sosem hagyott volna ki egyetlen adást sem a kvízműsorokból. Mire elkezdődtek, mindig haza kellett érni, a vendégeket elküldeni, a gyerekeknek, később az unokáknak csendben maradni. Abban az egy órában tilos volt hozzá szólni, csak ő kiáltott ki néha a konyhába, hogy látod, ezt is tudtam, a legutolsót, a legnehezebbet.
Egy kockás füzetben vezette, hány jó választ adott aznap, péntek esténként pedig összesítette a heti eredményt, és összevetette a játékosok által elért pontokkal. Általában ő volt a jobb. A család, a barátok mind biztatták, hogy induljon ő is, rengeteg pénzt nyerhetne. Erre mindig csak legyintett, dehogy megy, sosem szerepelne a tévében, az majomkodás. Hidegen hagyta a szereplés, és a fődíj, csak az adatok érdekelték, a szokatlan információk, és a büszkeség, hogy ő ezeket tudja, más pedig nem.
Az asszony sosem gondolta volna, hogy a férje fejében valaha bármi gond lehet, hiszen a legokosabb ember volt, akit ismert. Eleinte el is viccelték a tüneteket, nevettek rajta, hogy amint öregedett, úgy ez a hatalmas tudásanyag mintha kiszorította volna az agyából a friss emlékeket, a családi történeteket, dátumokat, még az unokák nevét is. Akkor vitte orvoshoz, amikor már mindent elhagyott, a távirányító, a kocsikulcs soha nem volt a helyén, a mindennapi használati tárgyak nevei sem jöttek a szájára, csak mutogatott a kezével, és tehetetlenségében kiabált, hogy azt az izét kéri.
Az orvos felállította a diagnózist, a baj komoly, visszafordíthatatlan. Készüljenek fel lelkileg, lassan idegenné válnak majd az ismerősök, aztán elmosódnak a jelentések, az összefüggések. Előfordulhat, hogy idővel a családot sem ismeri meg.
Nézte az asszony a megsárgult füzetlapokat, a férje egykori kézírását, milyen szép, kerek betűi voltak. Még mindig több órát jegyzetelt naponta, de azokat az oldalakat ő minden este kitépte, és a szemétbe dobta, mert az írás már olvashatatlan, a gondolatmenet pedig követhetetlen lett.
– No, gyerünk – sürgette a férfi.
– Mi a Dél-afrikai Köztársaság hivatalos fizetőeszköze?
– Rand – vágta rá. – Nehezebbet. Ezt is tudja, rázta a fejét a nő. Sosem téved.
Becsukta a füzetet, lehunyta a szemét és a nap felé fordította az arcát, jól esett, ahogy melegítette. Megfogta a férje kezét.
– Mikor van a születésnapom? – kérdezte.
Nem jött válasz, csak a madárcsicsergés és a másik egyre sűrűsödő lélegzetvétele hallatszott.

A labda

A kuncsaftoknak azt mondta, Margarétának hívják, valójában Margit volt a neve. A másik lány Melinda, ő pedig Melisszaként szokott bemutatkozni. Úgy használták ezeket, mint valami művésznevet. Reggelente új személyiséget húztak magukra, aztán mintha négyen mentek volna kétfelé, Melinda és Margit rendes helyre indult pénzt keresni, egy gyárba, abba, amelyikről otthon azt hazudták, hogy érettségi után felvette őket, és nagyon jól fizet.
A kis erdő szélére, nem messze a tüdőszanatóriumtól, Margaréta és Melissza járt dolgozni, sétálgatni a fenék kerekségét is látni engedő rövidnadrágban, mélyen dekoltált, élénkrózsaszín topban, vastagon kisminkelve.
Azon az útvonalon ritkán járt a menetrend szerinti busz is, de amikor délutánonként megállt, a lányok mindig arrébb mentek, mert a sofőr folyton kikiabált nekik az ablakon, hogy takarodjanak, különben rájuk hívja a rendőrséget.
Aznap egy család szállt le a buszról, apa, anya és egy két év körüli, szőke kisfiú. A szülők egyforma túrabakancsot viseltek és nagy, nehéz hátizsákot cipeltek. A gyereknél egy piros gumilabda volt, de ahogy leszállt, néhány lépés után el is ejtette, elgurult a labda, a fák közé, Margaréta lábához. Ő felvette, a kisfiú felé tartotta, de az az anyjához szaladt, a fejét a combjába fúrta, és a nadrágja szárát rángatva azt mondogatta, labda, labda.
– Jól van már! – felelte a nő, de nem mozdult. Az apa elindult Margaréta felé, de a felesége utána kiáltott:
– Hagyjad!
A férj megfordult, a fejét kisé oldalra döntötte.
– Ne hülyéskedj már.
A feleség felvette a síró gyereket.
– Majd veszünk másikat – mondta idegesen – Menjünk.
A férfi széttárta a karját, mint aki mindent megpróbált, bocsánatkérően biccentett a lányok felé, és visszaindult a feleségéhez. A nő nem tette le a gyereket, pedig már üvöltött, a labda felé mutogatott, le akart szállni, bele is harapott az anyja karjába, de az nem engedett. Elindultak az ellenkező irányba, siettek, gyorsabb tempóban lépkedtek, mint amennyire a súlyos hátizsákokkal és a kapálózó kisfiúval kényelmes lehetett. Margaréta figyelte a hátukat, amíg el nem tűntek a turistaúton, aztán ledobta a labdát, nem is figyelte, merre gurul. Melisszára nézett, az megrántotta a vállát, mintha azt üzenné, engem nem érdekel, bunkók, te se foglalkozz velük. Margaréta hátra fordult, a kopott padra dobott kabátjához, cigarettát keresett a zsebében. Arra a napra gondolt, amikor Melindával feljöttek Pestre és eldöntötték, hogy belevágnak. Megbeszélték, hogy ez csak átmeneti dolog lesz, két év, legfeljebb három. Addigra összegyűjtenek annyi pénzt, amiből már el lehet kezdeni a felnőtt életet, lakást vesznek, beiratkoznak a főiskolára. Ennek öt éve, és se lakás, se iskola.
Egyszer csak ütést érzett a bokájánál, lehajolt, a labda volt az. Melissza nevetett, erre Margaréta is elnevette magát. Letette a kabátot, visszarúgta a labdát. Melissza távolabb ment, egy-egy fehér követ tett a jobb és a bal oldalára, az lett a kapu. Levették a magas sarkú, combig érő csizmákat, a hajukat felcopfozták, úgy próbáltak gólt rúgni.
Utána kidobóst játszottak, amikor azt is megunták, csak dobálták egymásnak a piros gumilabdát.
Mire besötétedett, tele voltak horzsolásokkal, a hajuk csapzottan, izzadtan tapadt az arcukhoz, a szempillaspirál mindkettőjükön elkenődött, és fekete darabokban pergett le.
Margit és Melinda, mint két gyerek, felváltva, a hónuk alatt vitték haza a labdát. Otthon kuncogva tették a ruhásszekrénybe, a vendégágynemű mögé.


Nyíri Katalin 1986-ban született, jelenleg Érden lakik. 2015 óta publikál, novelláit közölte többek között a Műút, valamint az Irodalmi Jelen.