Nota bene az idők járását

„Így beszél a mélyreható tekintetű ember” – juthat eszébe az olvasónak a biblikus kölcsönszó Grendel Lajos novelláskötetéről. A Rossz idők járnak című gyűjtemény ugyanis, miként a Számok könyvéből származó próféciarészlet, szélesívű pillantást, egész korokat átfogó, értékelő látószöget mondhat magáénak. Ez az eltávolodásból, szintézisteremtő lehetőségből származó tágasság a már most tekintélyes életmű részét képező Grendel-könyv egyik nagy aduját jelenti.
Címéből is kiolvasható a különleges figyelem, mellyel bő másfél tucatnyi novellájában az idő és emlékezés problematikája felé fordul – téve ezt mind az egyéni sors, mind népek vagy társadalmak feltűnésének és leköszönésének, az együttélés dinamikájának kollektív perspektívájában. Előbbi helyenkénti (jártasságról árulkodó) filozofikus betéteket, utóbbi pedig történelmi érzékenységet eredményez. A kettő: sajátos „egy-emberi” léptékű és kollektív vagy „sok-emberöltőnyi” viszonya szövegről szövegre újragondolt. Úgy tűnik, a 20. századi idők járása minduntalan beleszól a „Medveczky és a többi medveczky” (mint típusfigurák; a keresztnevek akár idegenül, félszegen is csenghetnek a történetszövés nemritkán példázatos jellege mellett) üggyel-bajjal révbe jutni, megúszni („az idő eltelt, mint ahogy a víz is elfolyik egy nagy óceánba, ahol már Isten tudja, hogy a Garam volt-e, vagy a Duna, vagy a Dnyeper” – Aknák a víz alatt) próbált életébe. A hatás mikéntje szüntelen fürkészés tárgya: „A megszállás nem érintette a füvet. Se a fát... De közvetve érintette Demeter bácsit és Wellert” (Demeter bácsi nyári barátsága Wellerrel); „Szóval háború is kellett, tízmilliók pusztulása, hogy ő, Imre, a világra jöjjön?” (Örök tél és örök nyár)
A tematikájuk, azonos motívumaik és megoldásaik, történetvezetésük által így rokonított darabok olvastán újra felmerülni látszik a nemzetiségi elköteleződése nyomán vs. esztétikailag definiált irodalom dilemmája vagy komplementer viszonya. Hiszen abban a közös univerzumban, amely a Rossz idők járnak különvaló textusaiból „egynek összeáll”, majdhogynem nincs is a tér-időkoordináták szempontjából jelöletlen novella (a kivételt az olvasói együttműködés szünteti meg). „A negyedik nap” például forradalom-időszámítást jelent. Láthatóan a természeti helyszínek, képződmények is egyfajta felvidéki sajátossággal rendelkeznek. Égtájak: „Északról jöttek, mindig északról jönnek. Pontosabban: az északi leszivárgás...” (Kampány) és ezzel szemben „a városházára kitűzték a magyar zászlót. A zászló lobogott, enyhe déli szél fújt” vagy „minden megváltozott, jobban mondva sok minden, de a déli szél maradt” (Mintha szabadságon lennénk...; Aknák a víz alatt). A pozsonyi Dunán „apró jégdarabkák úszkáltak a Csallóköz felé” (Férfiak között), a tájak pedig cserjére pontosan ismerősek: „A baleset a hosszú kanyarban történt, ahogy lefordul az út Galánta irányába, a két bükkfához közel” (Most már minden bonyolultabb). Rendszeres a rákérdezés ugyanakkor a nemzeti hovatartozás, pártállás mibenlétére és a személyes kötődéseket befolyásoló jellegére, elég az „úgynevezett”, „ugyanolyan”, „uniformisos”, „tulajdonképpeni” magyarok státusára vagy erre a vívódásra gondolni: „Ha nyilas volt, ha nem, ha szlovák volt, ha nem, ha besúgó volt, ha nem, én mégiscsak szeretem őt. Úgy látszik, én egy szörnyeteg vagyok.” (Kobaltkék messzeség)
Mindez, a szereplői sorsoknak a történelemre (kiemelt pontokként a Monarchia bukására, a második világháborúra, az 1968-as és 1989-es forradalmakra való hatásának ábrázolása túlmutat a sztereotipikus képeken, lásd az untig „lázassá” személyesített forradalom „izzadt testét” vagy sebesen kalapáló szívbillentyűit), már említett, leválaszthatatlan vonatkozásaival együtt elgondolkodtat a nemzetiségi kérdésnek az irodalmi művek megformálásában játszott szerepéről. A probléma tekintetében Grendel is állást foglalt: „Az irodalom e felfogás szerint nem áll közvetlen kapcsolatban a szociológiai eszközökkel is megragadható, értékelhető folyamatokkal” – summázza vélekedését Olasz Sándor. És tény: az elbeszéltek igazságát latolgató-bizonygató, hiteles „talált tárgyakkal” („ez egy kicsit túlzás, de akkor is...”; „Ha valaki sose hazudott, az Kálmán volt... Nos, ővele törént meg a következő sztori”) tapasztalható előszeretettel operáló elbeszélők, egy „kényszerképzettel” harcoló ismerőshöz hasonlóan, leginkább lekerekítik a történeteket anélkül, hogy meghamisítanák őket. Léteznek szociológiai betétként ható szólamok, például „Mráz szlovák volt, és a szlovákok még kisebbségben voltak a városban, úgyhogy egy kicsit megtanult magyarul, nem jól, de már nem lehetne eladni” (Kampány); „a város duplájára nagyobbodott és elszlovákosodott, rengeteg új lakótelep épült” (Mintha szabadságon lennénk...). Ezek súlya egy-egy fintoros-anekdotikus fordulattal, a jellemzésben alkalmazott, találó ecsetvonással (pl. Ferencváros-drukkerség; az egyetlen (?) légkondicionált kocsma; „Markó nyári ruhában volt, sortban, amivel eléggé kirítt a kisvárosi népségből, akik konzervatívok voltak. Másfelől hazafiak” – Húsz esztendő egy nap) vagy evidencia-voltában mélyrelátó felismeréssel („a lihegésből pedig nem tudta, hogy magyar-e vagy szlovák” – Kampány) oldódik, nyeri el a szépirodalmi könnyedséget, helyesebben karaktert. Hisz literatúra és valóság egymásra vonatkozása kétségen felül áll, előbbi fontossága, igazsága pedig nem kicsinyíthető vagy inthető le, ahogy a fenti, társadalomtudomány-közeli passzusok által jelzett, figyelmet érdemlő folyamatoké sem.
Ehhez az irányultsághoz köthető néhány kevésbé kidolgozott, ugyanakkor (az elemzés nyitó bekezdésében érintett) nagy távlatokat belátó részlet: egyes szereplők teljes életútjának egy-egy történet ívébe szervetlenebbül illeszkedő felvázolása, azok parabola-jellegének megteremtése érdekében. Máskor a novellában megírt anyag tűnik, annak kereteit feszegetve, akár egész lélektani regényt (Stolcz), aktuális Toldit igénylőnek (Rossz idők járnak), vagy a cím mutatkozik nagyobb arányúnak a szövegtestnél (Az utolsó felvonás). Zömében azonban sikerült formájú, feszes dramaturgiájú szövegekről van itt szó: a hangulati és bizonyos értelemben műfaji sokszínűség (krimi-csíra, kísértethistória, visszaemlékezés, adoma) egyik meghatározó, olvastató jellemvonása a Grendel-kötetnek.
A címek (a kötetadó mellett lásd a redundanciájában beszédes Holtak és halottakat vagy Az utolsó felvonás végzetességét) révén sziniszter atmoszférájú gyűjtemény a láttatott emberi kapcsolatok terén szintén nem ringat sok illúzióba. Visszatérő motívum például a házasságok tönkrejutása vagy a házastárs halála után – nyilván csak a vágyak szintjén – megbánt és visszavont kapcsolat. Gyakran előfordul ugyanakkor a nyelvi félreértés, az egyértelemű jelentések elbizonytalanodása: „legföljebb szurkolni lehet a jónak, vagy annak, amit jónak neveznek” (Gulyás Béni); „a teremtő, vagy akit annak nevezünk” – Két találkozás Scöne(r) Nácival). Noha a szkepszis a személyes („úgy gyűlölték egymást, hogy azt nem is lehet kifejezni” – Kampány) és nyilvános szférát („Eljátsszák a demokráciát (most ez a divat)” – uo.) egyaránt kikezdi, a teljes Rossz idők járnak mégsem végig elkeseredett.
Teleologikus, mind sötétebb korszakba forduló haladásán túl az időnek megfigyelhető ciklikus múlása is, amely mellett a (figuráikkal koronként össze-összeolvadó) narrátorok inkább elköteleződni látszanak, s amely a legjobb értelemben hitelteleníti az elkomoruló, Most már minden bonyolultabb világlátást. Ezek a harmónia, a megelégedés vagy legalábbis megbékélés pillanatai: „Ötszázezer év múlva nem lesznek magyarok vagy szlovákok, mivel nem lesznek emberek. Tenger lesz? Vagy őserdő? Ki tudja...” – Két találkozás Scöne(r) Nácival; „Lehet, hogy Gulyás Béninek mégis igaza volt. Jönnek a katonák, és mennek a katonák. Hogy oroszok-e vagy nem oroszok, mindegy... felfogta, hogy az ember virága húszévesen nő nagyra, és hetvenéves korában ér el odáig, hogy eggyé váljon a fűvel és a pusztával.” (Gulyás Béni)
Grendel Lajos időkezelésében heterogén, hangulatilag változatos novelláskötete prózapoétikai eljárásait tekintve nem gördít akadályt befogadói elé, a tartalmat illetően azonban cseppet sem könnyíti meg a dolgát vagy vidítja fel. A zömükben idő- és értékszembesítő, retrospektív nézőpontú darabok – nota bene – úgy mesélnek a csipketerítős, békebeli-óriás ernyőjével betakaró múltról, hogy narrátoraikkal együtt a reményteljesen induló forradalmi ifjakról olvasót is „megeheti a nosztalgiával kevert irigység”.


Grendel Lajos: Rossz idők járnak. Kalligram, Pozsony, 2016.