Normamóka

Hiábavalónak bizonyul a március jóindulatú buzgalma, hogy a tavaszi napéjegyenlőség alkalmából egy kis langyosabb szellő meglódulásával hírül hozza a telet folytonos didergésben átszenvedőknek: ebben az évben is számíthatnak a boldogító kikeletre, a természet pompás, szemet gyönyörködtető újjáéledésére, az egyre megnyúló nappalokban a legárnyékosabb zugokat is átjáró fényre, a napsugarak éltető áldására. A marosvásárhelyiek jó részében ugyanis mély, kitörölhetetlen nyomot hagyott az elmúlt hónapok kint is, bent is gyötrő zimankója, minden lehetséges boldogságérzet-csírát elnyomnak, szertefoszlatnak az emberi érzékelések kitörölhetetlen emlékei, amelyek a fűtőtestek hidegének tapintására, a csapokból csorgó víz lúdbőröztető hőmérsékletére, a konyhai aragázkályhák sütőjéből fűtés gyanánt kiáramló égett gáznak fojtó szagára korlátozódnak. Ezért aztán legtöbben már a tavaszban sem bíznak, lelkükben-tudatukban ott lappang a gyanú, hogy a meleg ígérete nem egyéb szemfényvesztő áltatásnál, az éppen aktuális pártpolitika újabb cselszövése az átverésükre, a lekenyerezésükre, lelket zaklató, kimondatlan, mert az alárendelt helyzetük miatt kimondhatatlan háborgásuk lecsillapítására.

Pedig még nem is tudják, hogy napokon belül elvárják majd tőlük, tessék egyéb miatt is lelkesedni, kifejezni a mély hálát a központi vezetés bölcs döntéséért, amelynek nyomán nemsokára befejeződhetnek az ország legnagyobb, legcsodálatosabb beruházásai. És persze azért is, hogy e döntést követően sokuknak közülük – a legjobbaknak, a kiválasztottaknak – alkalmuk lesz megdicsőülni a pártfőnöki csodatétel óriás építőtelepein. És a kényszer alól nincs pardon, mert nyílt titok, hogy azokon bizony elképzelhetetlenül nagy a munkaerőhiány, és ijesztő méreteket öltött a termelékenység visszaesése. A megoldás kézenfekvő és lelkesítő is egyben: minden megye jelentősebb vállalataiból a legrátermettebbeket – mérnököket, kiváló szakmunkásokat – át kell helyezni hetekre, hónapokra a Duna–Fekete-tenger csatornához, a bukaresti új, grandiózusnak tervezett városközpont építéséhez, az olténiai külszíni szénfejtésekhez.

Persze voltak olyan kivételek is, akik mindezt a maguk szintjén pozitívan értékelték, mérnököcskénk környezetében például Steiner Felix igazgató, Cerghizan Cornel főmérnök és Furnea Stelian vállalati párttitkár. Nem volt szüksége túl hosszadalmas töprengésre, ha valaki az okát kutatta: egyfelől, mert elégtétellel nyugtázták, hogy az általuk vezetett megyei termelő és szolgáltató vállalatot a mindenható nagyfőnökök a jelentősök közé sorolták, megszabva számukra, hogy azonnali hatállyal és egyelőre április 1-jétől június 30-ig le kell mondaniuk három alkalmazottjuk – egy tehergépkocsi-vezető és két, a fémszakmában, főleg a betonvasazásban jártas munkás – közvetlen foglalkoztatásáról, lévén, hogy áthelyezik őket a csatornaépítéshez, ezzel teremtődve meg a lehetőség, hogy elkötelezzék magukat a fantasztikus program iránt; másfelől, mert őket ennek kapcsán semmilyen módon nem érintették a mindenütt kerengő mendemondák, hogy az ilyen célból áthelyezetteknek a helyszínen nem éppen a legideálisabb lakhatási és egyéb szociális feltételeket biztosítják a napi tíz-tizenkét órás munkaprogramot követően.

Azonnal össze is ültek tanácskozásra, hogy mielőbb megoldják a nemes feladatot.

Nem képezte komolyabb elmélyedés tárgyát, hogy a delegált gépkocsivezető a cserepesi kőbányát kiszolgáló szovátaiak közül való legyen-e, vagy sem. Ehhez Viola Mihály egységvezetővel is egyeztetniük illett, ebből kifolyólag szült ugyan némi ellentmondást az áthelyezendő sofőr személye, mert a főnökség a tapasztalt Bordás Jakabot szerette volna, aki a hozzáértése és a mindenkori hozzáállása miatt a vállalat jó hírét kelthette volna az ország másik, távoli csücskében, de az óhajuk, szándékuk ellenállásba ütközött, mert „jót, jót, de azért mégse a legjobbat”, aki nem csak példát mutat itthon a többieknek, de megvan benne a készség, hogy hajtsa is őket, ha kell, így aztán abban maradtak, hogy Viola kap egy nap haladékot a kiválasztott megnevezésére.

A tényleges gondot a vasas szakemberek kiválasztása okozta. Ugyanis igen nagy egyetértésben eldöntötték, hogy abba nem kellene belekontárkodniuk, mert egy rossz döntés kalamajkával járhat. Ezért Cerghizan Cornel főmérnök, teljhatalmú műszaki főnökségének tudatában, még azon frissében tudtára adta Blidar Liviu mérnöknek, a fémkonfekció-részleg vezetőjének, hogy neki kell kijelölnie az áthelyezendőket. Így aztán ő a műszak vége felé egy külön megbeszélést hívott össze az embereinek ezzel kapcsolatban, reménykedve két önként jelentkezőben, akik vállalják a három hónapos küldetést, mentesítve őt a döntés kényelmetlenségeitől. Csakhogy, őszinte bánatára, senki nem tolakodott eme kegyért. A többszörösen kihangsúlyozott szempont, hogy a feladat a legjobbakra vár, nem gerjesztett nagy lelkesedést a melósok között, a remélt gyors megoldás helyett egy hosszúra elnyúló, érvek nélküli, lényegében tartalmatlan vita következett, ugyanis a jók, vagyis a lehetséges számba jövők nyíltan vonakodtak, mindenféle ürüggyel igyekeztek elhárítani a megbízatást, elkerülni az áthelyezéssel járó kényelmetlenségeket, hányódást, még egymás közötti viszálykodásra is sor került, ami nem volt jellemző az általa vezetett közösségre, hiszen addig szép szóval, érvekkel mindent meg tudott beszélni az embereivel. De nem csak emiatt érezte magát szokatlanul csalódottnak. Az igazi oka az volt, hogy néhány perc elteltével tudta, az érvekkel való meggyőzés helyett a kellemetlenebb, általa megvetett változathoz, a parancsoláshoz kényszerül majd folyamodni, vagyis a lehető leghatározottabb hangon meg kell neveznie azt a bizonyos két személyt, akinek döntésével szemben aztán senki nem ellenkezhet. Mivel erre nem készült fel, nagyon nehezére esett, de gyorsan túl kellett lennie rajta, hogy a parttalan vitának véget vessen. Le is zárta azzal, hogy a leghatározottabban kimondta a Curticăpean Dumitru és a Csomós Bertalan nevét. Pusztán abból a megfontolásból az övéket, mert egyiküknek sem volt közvetlen családi kötöttsége, nem lévén még házasok. Mivel a mérnök bejelentése kissé harsányan és tőle szokatlanul nyers hangon történt – a két név, és punktum, nincs apelláta utóízzel –, ami addig nem volt jellemző rá, Csomós Benci, aki éppen arra az időszakra, június utolsó vasárnapjára tervezte az eljegyzését, kiérezte belőle a bizonytalanság álcázásának szándékát, és a zsarolás módszerét igyekezve felhasználni a számára kedvezőtlen döntés ellen, kijelentette, hogy ő márpedig sehova nem megy, inkább beadja a felmondását. Blidarnak erre csak nagyokat és üreseket nyelni volt ereje, mert Benci a fiatal kora ellenére a részleg egyik ezermestere volt, a fémszakma minden csínját-bínját ismerte, hegeszteni is kiválóan tudott, az esztergát és a marógépet is igen jól kezelte, könnyebben, jobban olvasta a műszaki rajzot, mint akármelyik mérnök – milyen is az embersors, ha nem Nyárádsellyén születik, hanem egy városban, akár az is lehetett volna –, bármilyen bonyolultabb munkát rá lehetett bízni, levezényelte, megcsinálta, nagy érvágás lett volna hát a végleges hiánya. A bejelentést követő tömény csendet csak az zavarta meg, hogy Liviu néhányszor a szó szoros értelmében megszívta a fogát, miközben segélykérőn nézett körbe, de körös-körül csak lehajtott fejeket, lesütött tekinteteket látott. Nem lehet tudni, mi lett volna az egész hercehurcának a végkimenetele, ha nincs jelen a megbeszélésen a részleg tevékenységét a termeléstervezés és -programozó iroda részéről koordináló Floare Ștefan is. Ő pedig, aki jóformán az édes öccseként szerette Liviut, azonnal átérezte ifjú barátjának kiúttalanságát, és segíteni óhajtva rajta, nagy kegyesen felajánlotta, hogy családtalan, na meg a szakmában, főleg a betonvasszerelésben komoly tapasztalattal bíró szakember lévén, vállalja Csomós Benci helyett a Duna-csatornai kiküldetést, persze csak akkor, ha az ő közvetlen főnöke is beleegyezik, hiszen neki kell eldöntenie, hogy egy ideig nélkülözni tudja-e őt, amit pedig Blidar mérnöknek kell vele megdumálni, lerendezni, mint egyik főnöknek a másik főnökkel.

Mérnököcskénknek, miután Virágpista – ahogyan a magyar munkatársai Floarét a neve fordítása nyomán, az iránta érzett rokonszenvük jeleként elnevezték – nagyjából tájékoztatta őt a fémkonfekció-részlegen történtekről, nem volt ellenvetése Blidar Liviu kérésével kapcsolatban, és nem csak azért, mert nem okozott túlságosan nagy gondot neki beosztottjának huzamosabb távolléte – hiszen nem először kellett megoldania valamelyik hiányzó munkatársa helyettesítését, a feladatkörébe tartozó mindennapi munka elvégzését –, hanem mert megértette a fiatal mérnök kolléga valósan kényelmetlen helyzetét.

Teljesen ki is futott volna a figyelméből az akár szokványosnak is tekinthető ügy, ha nem jut tudomására, hogy jóindulatú engedményével az még nem zárult le, sőt, nemcsak az imígyen kedvezményezett Csomós Benci, de általa még a vállalat egyik illetékes alkalmazottja, sőt vezetője számára is bizonyos bonyodalmakat, kellemetlen közérzetet gerjesztett.

Az történt ugyanis, hogy a részleg létszámának csökkenése miatt – tekintettel arra, hogy a csatornához küldöttek helyébe nem volt lehetőség másvalakiket alkalmazni, ezt ugyanis az érvényes munkatörvénykönyv az ideiglenes áthelyezések esetében nem tette lehetővé – át kellett számolni a fémmegmunkáló csoport tagjainak az egyéni normáit, hiszen Curticăpean Dumitru hiányában tizenegyen maradtak az eredeti tizenkettő helyett. És mivel adott volt az értékterv, amit teljesíteniük kellett a teljes havi bérük kifizetéséhez, ez személyenként kilenc százalékot meghaladó többletteljesítményt feltételezett. Szapári Luca, aki a vállalat bérezési osztályán az egyéni és a csoportnormák kiszámolásával, megállapításával és követésével foglalkozott, már a Dumitru elutazását követő nap reggelén megjelent a részlegen, hogy Blidar mérnök jelenlétében tudassa a csoport tagjaival, mekkora plusz erőfeszítés vár rájuk három hónapon keresztül a társuk hiányában ahhoz, hogy a teljes havi bérüket megkapják, ugyanis a már leosztott évi értéktervet nem, tehát a havit sem lehet csökkenteni azzal az ürüggyel, hogy a csoportjuk létszáma lecsökkent, mert egy személyt áthelyeztek a csatornához. Tízen morgolódtak ugyan, de tudomásul vették, a tizenegyedik, aki képtelen volt megjegyzések nélkül beletörődni a kedvezőtlen helyzetbe, éppen az a Csomós Benci volt, aki még a főnökét is megzsarolta, hogy az áthelyezését megússza, holott ha vállalja, bizonyára jóval megnövekedett volna a bére.

Nem is lett volna olyan szörnyű nagy a baj, ha mindezt finoman, és főleg külső tanúk nélkül teszi, mert a csoporton belül a hozzáértése kapcsán kellő tisztelet övezte még az idősebbek részéről is. Csakhogy pechére, hirtelen természetéből adódóan képtelen volt visszafogni magát, így aztán nem csak a csoport tagjai hallották, hogyan cifrázza, belekeverve a jóistent, annak egy bizonyos szervét, valamint azoknak a hátsó fertályát is, akik ezt az egész csatorna-dolgot kitalálták, mert ez a kurva normamóka-nyomorúság is nekik köszönhető, na meg azoknak, akik vakon végrehajtják, amit diktálnak nekik. Még a kívülálló Szapári Luca jelenlétének ellenére is ez a kirohanás talán csak egy amolyan helytelen, fiatalos lendületből és ellenőrizetlen dühből elkövetett baklövés szintjén maradt volna, ha ő, a plusz fültanú – normatőrként is, és személyében is érintettként – nem veszi magára a szidalmat, és nem vág vissza azonnal Csomós Bencinek, hogy illene befognia azt a mocskos száját, mert neki bezzeg sikerült kipofátlankodnia, hogy megússza az áthelyezést, miközben az ő tizenhét éves fiát, aki az Unirea Líceumban tizenegyedik osztályos, másik huszonkilenc hasonló korú társával együtt besorolták egy ifjúsági munkásbrigádba, és április elsejétől egy hónapra elküldték őket az aninai bánya munkatelepére, sok száz kilométerre innen, ki tudja, milyen mostoha körülmények közé.

Benciben volt annyi veleszületett ráérző képesség, hogy gyorsan felfogja a helyzet ellentmondásos jellegét, amely rá nézve a továbbiakban előnytelen lehet. Sietett hát azonnal kijelenteni, hogy felfogja és megérti a Luca nagysád aggódó anyai szívének bánatát, ugyanakkor sajnálja, ha félreértette őt, mert azt a kis káromkodást fölöslegesen vette magára, azt viszont nem tudja teljesen elnézni neki, hogy megsértette, amikor mocskos szájúnak nevezte, ráadásul becstelennek is, aki mindenféle arcátlan eszközt felhasználva szerez magának előnyöket, amúgy pedig, még ha így is lenne, semmi joga nincs felhánytorgatni neki, milyen módszert használt, hogy megússza a Duna-csatornát, amiben viszont nem változik a véleménye, az a dolog háttere, amellyel kapcsolatban nemcsak fenntartja, de meg is erősíti mindazt, amit az előbb mondott.

Nos, ez a toldalék-megjegyzése volt az, amit már nem lehetett pusztán az ifjonti düh rovására írni, hiszen ismétlésként hangzott el, nyilvánvaló volt tehát a kijelentő tudatossága. És Cerghizan Cor­nel főmérnök, akinek valaki még aznap szó szerint visszapörgette a részlegen lezajlott jelenetet, a főnöki helyzetére, na meg az egyéb jellegű elkötelezettségére való tekintettel sem engedhette meg magának, hogy figyelmen kívül hagyja a kijelentés tartalmának súlyosságát. Ezért elhatározta, hogy megtesz mindent, amiről úgy gondolta, egy, a párt szellemisége iránt teljes önmagával elkötelezett vezetőnek szent feladata. Eltökélten vágott bele tehát, hogy maradéktalanul véghezvigye mindazt, ami tőle ilyenkor elvárható.

Mielőtt azonban feljelentette volna Csomós Bertalant az ilyen ügyekben illetékes szerveknél, ahova bejáratos volt, felötlött benne, hogy nem ártana érzékeltetnie vállalati szinten is a maga jelentős hatalmát. Emiatt döntött úgy, hogy haladéktalanul behívatja magához azt az elvetemültet, hadd lehessen ő az első, aki tudomására adja, mi vár rá a megbocsáthatatlanul ocsmány káromkodása, a felsőbb szervek káromlása miatt. Amúgy is eltökélt szándéka volt valamilyen módon éreztetni a bűnössel, mennyire megveti azért, amit mondani merészelt. Azonnal fel is pattant ültéből, és kiszólt Boga Magdinak a titkárságra, utasítva, hogy rendelje be hozzá azt a „căcatul de”¹ Csomóst, a főnökével együtt. A kezdeti lendülettől áthatottan tett-vett az asztalán, türelmetlenül várva, hogy megmutathassa, hogyan kell az ilyen rongyembereket megsemmisíteni. Akkor még nem tudhatta, hogy tíz perc múlva, amikor Csomós Benci megjelenik a színe előtt, nem talál majd rajta fogást.

Az történt ugyanis, hogy a délelőtt folyamán Blidar Liviu, amikor egyéb, a termelést érintő ügyekben megkereste mérnököcskénket, a legégetőbb hivatali dolgok letárgyalása után, jobbára megmagyarázhatatlan indítékból, neki öntötte ki a szívéből az azt éppen emésztő keserűséget, hogy bizonyára elveszíti a legjobb, legügyesebb emberét, Csomós Bencit, mert az a hülye kölyök, miután Floa­re Fănel kegyes jóvoltából megúszta a csatornát, a normaemelés miatt nem tudta tartani a száját, s olyan szövegekkel rohanta le Szapári Lucát, amiért ki is rúghatják, de a körülményeket ismerve, akár még cifrább fejleménye is lehet a dolognak. És mert bánatos panaszának meghallgatója rákérdezett, hogy pontosan mi is történt, szóról szóra elmondta neki, mit vagdostak egymás fejéhez Benci és doamna Luca, amiből csak Benci káromkodása a veszélyes, mert abban sajnos olyasmi is volt, ami akárhogyan értelmezhető. És éppen ez az, ami őt nyugtalanítja, mert bár nem hiszi, hogy lenne közöttük olyan elvetemült, aki rossz szándékkal továbbmondja, de soha nem lehet tudni, s akkor meg biztos, hogy Benci nem ússza meg következmények nélkül, ami azt jelentené, hogy elveszítheti, pedig igazi jó fiú, nagy tudású, szorgalmas és megbízható, csak olykor „îl ia gura înaintea minții”.²

Mérnököcskénk némasággal reagált a hallottakra, de nem azért, mert nem érezte át a mérnök kolléga heveny keserűségét, hanem mert a következő néhány pillanatát az kötötte le, hogy elcsodálkozott, micsoda véletlenek létezhetnek, mennyire összepasszolhatnak történések, események és élethelyzetek. Ugyanis éppen akkoriban fejezte be egy nemrégiben megjelent, lényegében tiltott könyv olvasását, egyebek között arról, hogy milyen témák kerültek megtárgyalásra Adolf Hitler és Ion Antonescu marsall között azon a húsz személyes találkozásukon 1939-cel kezdődően 1944-ig, és ezek között ott volt az, ami 1940 novemberében vetődött fel, azután, hogy Románia az október végén tartott Duna-konferencián szembesült a Szovjetunió szándékával, hogy a Duna-torkolatot szovjet–román igazgatás alá helyezzék, amelynek alapján a szovjet hadiflottának ellenőrzés céljából joga lett volna felhatolni a Fekete-tengerről a Dunán Brăiláig, ami a román haderő vízi kibontakozásának teljes blokádját jelentette volna, ezért vetette fel a marsall a Führernek egy hajózható csatorna mielőbbi megépítését Cernavodától Constanțáig a Duna és a Fekete-tenger összekötése érdekében, ami nem csak meghiúsítja az orosz tervet, a román Duna-ágak tizenöt éven belül bekövetkező elzátonyosítását, de biztosítja és le is rövidíti Közép-Európa és a tenger közötti vízi utat. Így aztán kész mentőötlettel szolgálhatott Liviunak és általa Bencinek is azt illetően, hogy tulajdonképpen kinek a hátsó fertályára is gondolt káromkodás közben a „normamóka” miatt háborgó melós: természetesen az Antonescu marsalléra, aki már a Führerrel való találkozást követően beindította a csatorna tervezését, vagyis nem a negyvenes évek végének, ötvenes évek elejének kommunista hatalmára, akik sok-sok ezer ember élete árán elkezdték a kivitelezését, és pláne nem a mostani párt- és államvezetésre, nem a legeslegfőbb titkárra, akinek eltökélt szándéka volt mielőbb be is fejeztetni annak építését.

Eme véletlen egybeesésnek, azaz Blidar Liviu részlegvezető mérnök embermentő szándékának és a Csomós Benci mérnököcskénk általi felvilágosításának volt tehát a közvetlen eredménye, hogy annak az „aljas, szarházi gazembernek” a szőnyegre hívása a Cerghizan főmérnök szempontjából teljes kudarccal végződött.

Ugyanis miután magából kikelve leteremtette Bencit a „lehető leghazafiatlanabb tartalmú káromlásáért, amellyel lényegében nyíltan színt vallott a pártellenességéről, a rendszerellenességéről, és becstelenül megsértette a párt főtitkárát, az ország elnökét”, amelynek következményeit hamarosan viselnie kell majd, csak tátogni volt ereje, amikor a vádlott, értetlenséget sugalló tekintettel, mintegy segélykérőn nézett a jelen levő főnökére, majd a legártatlanabb képpel visszakérdezett, hogy a főmérnök elvtárs mire, kire gondol, amitől a vérpaddal fenyegető vezér dühe a csúcsára hágott, és ordítozva vágta az „impertinens gazfickónak” a pofájába a maga képzelte valóságot, amire az, ha lehet, még az előbbinél is ártatlanabbul állította, hogy a főnök elvtárs téved, mert ő, emlékezete szerint, senkit tételesen meg nem nevezett, amikor a normaemelés miatti felháborodásában kissé nyersen elszólta magát, de akkor most kerüljön tiszta víz a pohárba, ugyanis az utalása kimondatlanul is a csatornaépítés eredeti kitalálójára, Antonescu marsallra vonatkozott, márpedig, bocsásson meg a világ, ő egy elítélt és kivégzett háborús bűnössel szemben nem válogatja meg a szavait.

Cerghizan, akinek addig arc- és fejbőre a szivárvány szélső színei között váltakozott a dühtől, hirtelen elsápadt, nem értette ugyanis, miről van szó, s emiatt, akár egy Parkinson-kórban szenvedő, mozgatta a fejét ide-oda, segélykérés gyanánt kapkodta a tekintetét a jelenlevők egyikéről a másikra. De mint kiderült, a helyzet számára menthetetlen volt. Csomós Benci ott állt előtte alig két méterre, az ártatlanságát jelző, kissé lehajtott, félrebillentett fejjel, Blidar Liviu mérnök tüntetően oldalra elhúzódva, mint akinek nincs köze az egészhez, felhúzott szemöldökkel, akárha azt óhajtotta volna jelezni, hogy ez van, a fiú tud valamit, amit mi eddig nem. Bármennyire is igyekezett uralkodni magán a főmérnök, tekintettel arra, hogy egy képzettségben vele egyívású előtt kellett megoldania élete egyik legkényesebb helyzetét, végül a tehetetlen indulat kerekedett felül benne, és a kezét az ajtó felé lendítve is jelezte ordításának tartalmát: „Marș afară!”³ Majd miután Benci tisztelettel köszönt és távozott, a fokozott düh kiváltotta felajzottságtól még mindig remegő ajkaival alig sikerült megformálnia a kérdést Liviunak, hogy ki készítette fel a témában ezt a banditát, s hogy igaz-e, amit állít.

„Din câte cunosc eu, nu l-a pregătit nimeni. Dar probabil știe ceva, ce noi nu. Citește mult băiatul, asta-i”,⁴ mondta ki szavakban is Liviu, a szokott kimért, kissé vontatott, csendes hangján, amit néhány pillanattal előbb már egy félreérthetetlen gesztussal is jelzett. És mintegy nyomatékként, hosszan felvonta a vállát.

Jegyzetek

¹          Szar. (román)

²          Itt: a szája megelőzi az eszét. (román)

³          Mars ki! (román)

⁴          Amennyire én tudom, senki nem készítette fel. De valószínűleg tud valamit, amit mi nem. Sokat olvas a fiú, ez van. (román)

‍