.svg)
Ha nyolcvannyolc évet élt volna, mint a nála tizenkét esztendővel később született Verdi, bizonyára ott volna az összes operakalauzban. Életideje azonban nem hagyott módot szélesebb kibontakozásra, holott – Rossini és Donizetti mellett – kétségkívül az olasz bel canto meghatározó szerzőjét tisztelhetjük benne. De csak harmincnégy év jutott neki.
Ha azonban arra is figyelünk, hogy a szicíliai Vincenzo Bellini csupán harmincesztendős volt, amikor a milánói Teatro alla Scalában legjelentősebb operáját, a Normát bemutatták, ez kétségkívül csodálatunkra adhat okot. Az érzelmekkel, szélsőséges tudatállapotokkal, a drámai feszültségek összeműködésével való „bánni tudás” – ráadásul ilyen zenei szövetbe formálva! – nem harmincévesre vall: a fiatal Bellini messze többet és szervesebben tudott arról, amit szakmabeli korosztálytársainak zöme tán soha meg sem szagolhatott. Igaz, ebben jó része volt a librettistának, a szerzőnk által kedvelt és többszörösen kipróbált, akkor negyven-negyvenegy éves Felice Romaninak is, aki kortársuk, Louis Alexandre Soumet azonos című drámáját alakította szövegkönyvvé Bellini operájához.
A kolozsvári Filharmónia 2023/24-es évadát zárta – természetesen koncert formában – ez a közel kétszáz éves opera (ezért került ebbe a szerényke tárcába ilyenkor, rekkenő nyáridőben). Ştefan Pop, Adam Lau, Roxana Constantinescu, Modra Noémi és Eusebiu Huţan mellett a közönség a címszerepben Melody Moore énekművészetét, árnyalt hangkezelését, makulátlan szövegmondását, kifejező érzelemfestését csodálhatta. A milánói Scala szólóoboistájából lett karmester – a salzburgi Mozarteum dirigense –, Pier Giorgio Morandi gyönyörű tisztasággal, minden allűrtől mentesen tartotta kezében a produkciót.
„Éppen a Scalából jövök, a Norma első előadásáról. El tudod-e hinni? Kudarc! Kudarc! Ünnepélyes kudarc! – jajveszékel Bellini egy barátjának 1831 végén írt levélben. – Hogy bevalljam előtted az igazat, a közönség szigorúan fogadta művemet, mintha csak azért jött volna el, hogy elítéljen… Nem tudtam többé felismerni a drága milánóiakat, akik annyi lelkesedéssel fogadták a Piratát, a Stranierát és a Sonnambulát; azt képzeltem, műveim méltó testvérét nyújtottam nekik a Normában… De szerencsétlenségemre tévedtem, csalódtam. Sejtelmeim megcsaltak, reményeim nem teljesedtek be. A közönség szégyene, mert tiszta szívemből merem állítani, hogy a nyitány, Norma belépője és cavatinája, a két asszony duettje – s itt még gondosan sorolja az opera egyes részeit – olyan művészi darab, és nekem annyira tetszik, hogy bevallom neked, boldog lennék, ha egész művészi életemben hasonlókat alkothatnék… A színpadi művekben a közönség a legfőbb bíró. Remélem azonban, hogy lesz még alkalmam fellebbezni kimondott ítélete ellen, és ha elérkezik a nap, amelyen belátja, hogy tévedett, a Norma lesz a legsikerültebb operám.” Igaza lett: néhány további előadás után a Norma százakat győzött meg, akik aztán elszántan védelmezték a fanyalgókkal szemben Bellini remekét. Még abban az évadban harminckilencszer játszották.
A Norma – de a Bellini-zenedrámák közül több más is – meglephet azzal, hogy a férfiszólamok „másodrendűeknek” tűnnek az operák kórushasználatához és a női hangfajok, elsősorban a koloratúrok reprezentáltságához képest. Bellini igazán virtuóza volt a női énekhang által kínált lehetőségek kiaknázásának, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a színpadon visszásnak, öncélúnak tűnhet az agyondíszítettség, kirívónak az énektechnika túldemonstrálása. Talán ez magyarázza azokat a végletes drámai/érzelmi helyzeteket, amelyek – mint az alterált tudatállapotok, az őrület, az alvajárás vagy az önkívületben zajló agónia – érthetővé, indokolhatóvá teszik a női szólamok technikai terheltségét, végső soron azokat a kockázati pillanatokat, amelyek megfelelő előadói tapasztalat és mértéktartás árán babérokat és lelkendező méltatásokat teremnek a mindenkori énekesnőknek.
Bellini (és Romani) műve szinte két évszázada remekül „tartja magát”: olyan opera, amely nemigen viseli el a mai kortárs rendezők jelentős hányadának ürügyművészkedését. Nincs mit tenni: lehet bár AK‑47-es géppisztolyokkal felszerelni a latexbe öltöztetett férfikart, attól még ókori kelták maradnak, s a Soumet, Romani vagy Bellini által vizionált druida „szentség” sem lehet más, mint a 19. századi nemzetre ébredés sajátos ízlésével színpadra álmodott ősiség metaforája. És ugyanúgy igazi, élő, kiválthatatlan marad a bosszú és a nagylelkűség, az önfeláldozás és a legyőzhetetlennek vágyott remény.
