„Nincsenek céljaim, munkám, feladatom van” – Interjú Szigethy Gábor irodalom- és színháztörténésszel

A második világháború alatt született, gyermekkora a Rákosi-korra, serdülőkora az 1956-os forradalom és a korai Kádár-rendszer idejére esett. Ez a történelmi keret. Melyek azok a mozzanatok ebből a periódusból, amelyek a legelevenebben élnek önben?

‍

Az 1956-os forradalomnak számtalan történése mellett volt két, számomra meghatározóan fontos pillanata. Az első november 4. hajnala. Mi a Fadrusz utcában laktunk, a ház előtt egy teniszpálya és a Feneketlen-tó található, és két felénk tartó út, a Villányi és Bartók Béla út. Mindkettő fölött egy-egy vasúti híd van. Házunk negyedik emeleti erkélyéről láttuk, hogy a híd alatt szovjet páncélosok sorakoznak. Másnap este folyamatosan lőtték a Móricz Zsigmond körteret. A mi lakásunk, hála Istennek, nem kapott találatot, de a ház több helyen megsérült. November 4-én reggel elhangzott a Nagy Imre-beszéd, arra emlékszem, hogy nagymamám azt mondta: „Kimegyek, főzök kávét.” Kamasz fejjel ekkor döbbentem rá, hogy tíz napig hiába hittük azt, hogy megváltozik a világ, és hogy abból az állapotból – apám halála, anyám betegsége, a nélkülözés, a kitelepítéstől való félelemben és szorongással megélt évek – van feltámadás. Akkor értettem meg, hogy itt eldőlt valami: maradunk szovjet gyarmat, és ebben a rendszerben kell élnünk.

A másik emlékem 1957. február 4-éhez kapcsolódik. Az előző nap néhány osztálytársammal együtt kitaláltuk, hogy fekete karszalaggal megyünk iskolába. Nagymamámmal varrattam még ötöt, hogy annak is legyen, aki nem hoz. Közel laktam a József Attila Gimnáziumhoz, az ablakból ráláttam az iskolára. Korán indultam, és a házunk kapuja előtt állt kémiatanár osztályfőnöknőm, akinek egyetemista fia a harcokban meghalt. Vállamra tette a kezét, és azt mondta: „Kisfiam, ne csináljátok.” Tudta, hogy az életünkkel játszunk, akkor értettem meg azt, amit november 4-én átéltem: itthon maradni nem érzelmi kérdés, hanem vállalás kérdése. Nem akkor használok magamnak, családnak, országnak, bárkinek, ha járatom a számat. Tizennégy évesen megtanultam illegalitásba vonulni, és ettől kezdve ezt nagyon jól alkalmaztam, ugyanis későbbi életem során is tudtam, hogy mikor kell hallgatni és mikor kell kinyitni a számat.

‍

Nyolc éven keresztül szerkesztette a Gondolkodó magyarok sorozatot. A sorozatot 60 részesre tervezte, viszont csak 56 rész látott nyomdafestéket. Kik maradtak ki a sorozatból?

‍

Ez a sorozat nem úgy készült, hogy volt százkötetnyi tervem, hanem önmagát szülte. Egyik kötetből következett a másik ötlete. Például kiadtam Brodarics István mohácsi vészről szóló művét, ehhez meg kellett néznem, hogy Oláh Miklós mit írt ugyanerről. Számomra az volt a fontos, hogy művelődéstörténeti és ne irodalmi sorozat legyen a Gondolkodó magyarok.

Visszatérve a kérdésre: a kiadó száz kötetet szeretett volna, aztán éreztem, hogy ez sok lesz, és hatvanat javasoltam. Végül 56 kötet jelent meg, de ez nem előre elhatározott döntés volt, és utólag jöttem rá a szám szimbolikus jelentésére. 1987 őszétől politizáltam, 1989 őszétől a Magyar Demokrata Fórum (MDF) országos szóvivője voltam, közben feleségemmel egy múzeum alapításán dolgoztam. Elkészült a Karthauzi Névtelen szerzetes által írt Szent Erzsébet-legenda, de azt a kiadó politikai okok miatt nem adta ki, és Lajtos Árpád katonapolitikai emlékiratait sem. Ezek később végül megjelentek más formában. A kiadó új igazgatója, Jovánovics Miklós azt kérte tőlem, hogy valami marxistát is tegyek már be a sorozatba; vége lett a sorozatnak.

‍

Közhelyszámba menő megjegyzés, hogy 1945–88 között a külhoni magyarok témája részben tabu volt. Ön akkoriban szerkesztett és kiadott erdélyi szerzőktől származó írásokat…

‍

Valóban, a Gondolkodó magyarok sorozatban Medgyesi Páltól, Apáczai Csere Jánostól és Bölöni Farkas Sándortól közöltem egy-egy írást. Az erdélyiekkel nem volt gond. A kiadó akkori igazgatójával, Kardos Györggyel volt egy vitám, de azt nagyon hamar megnyertem: ő ugyanis nem értette, hogy a sorozat miért zárul 1945-ig megjelent írásokkal. Meggyőztem, ez már az új kor, erre nincs se nekem, se másnak igazi rálátása.

A sorozatban egyetlen kötet megjelenése okozott komoly gondot. Szerettem volna kiadni Cs. Szabó László Erdély kebelében című írását. Az író akkor már többször járt itthon, de a politika számára elfogadhatatlan volt a Londonba hazatértekor a BBC-ben tett nyilatkozata. Korábban kiadták két könyvét, de nyilatkozata után letiltották az Erdély kebelébent. Idő múltán enyhült a szigor, a kiadó igazgatója közölte velem, hogy megjelenhet a Cs. Szabó-mű, de egy másik. Egy merész ötlettel az író Roosevelt című tanulmányát választottam. Ezt az eredetileg közgazdász végzettségű Cs. Szabó 1935-ben írta a New Deal-rendszert bevezető amerikai elnökről. Ezt ki lehetett adni. Az előszavamban idéztem Cs. Szabó egy másik tanulmányát, és a Népszabadságban E. Fehér Pál megírta, hogy az Angliában élő, szocializmusellenes emigráns azt ír, amit akar, de a szerkesztőnek, azaz nekem, nem kellett volna őt idéznem, és a Magvető Kiadó felelőssége is, hogy az én előszavamat közölte. Magyarán Moszkvánál jelentett fel, mert az előszavamban idézett Cs. Szabó-mondat arra vonatkozott, hogy Roosevelt Kelet-Európát eladta Sztálinnak. Ezután egy évig nem tudtam bejutni az igazgatói irodába, Kardos György nem tárgyalt velem. De a sorozat folytatását nem tiltotta le.

‍

Milyen kapcsolata volt az olyan színházi és színészegyéniségekkel – akiknek egy része erdélyi/partiumi kötődésű volt –, mint Rozsos István, Mezei Mária, Dajka Margit, Mendelényi Vilmos, Kazimir Károly, Básti Lajos, Siménfalvy Sándor, Gózon Gyula?

‍

Rozsos Istvánt nem ismertem személyesen, de láttam színpadon az Arisztokraták és az Állítsátok meg Arturo Uit! című darabokban. Sokan emlékeznek az Éjfélkor című filmben nyújtott remek pesti vagány alakítására.

Mezei Máriáról édesanyámtól hallottam először, később láttam őt a Madách Színházban nagy szerepeiben. Személyesen az Irodalmi Színpadon találkoztam vele 1961-ben, amikor díszletmunkásként vihettem neki öltözőjébe a kávét. Egyetemista koromban segédszínészként mellette álltam a Nemzetiben: az Oreszteia-trilógia első részében (Agamemnon) játszotta Klütaimnésztrát, én pedig kórustag voltam. Mezei Máriát, azaz Klütaimnésztrát a színpadon leszúrják, a halott hosszasan fekszik a színpadon, majd összezárul a függöny. Egy alkalommal Mezei Mária sokáig nem mozdult meg, és a színpadon a díszlet egyetlen kijárata előtt feküdt, nem tudtunk kimenni. Huszonöt év múlva férjétől, Lelbach Jánostól tudtam meg, hogy a színésznő annyira kimerült volt, hogy elaludt. Mezei Mária halála után férje eljött az általunk létrehozott és fenntartott Ruttkai Éva-emlékszobába, és közölte, hogy a Mezei-hagyaték nálam lesz a legjobb helyen. Ezután éveken keresztül kaptuk ömlesztve a hagyatékot: fényképeket, a színésznő írásait, jelmezeit, civil ruháit. Később kiadtam az édesapjához írt leveleit, egy kötetben a színigazgatókkal vitázó írásait, és írtam róla két könyvet. Számtalan kiállítást rendeztem a hagyatékból, írtam róla egy színjátékot Pikáns zsoltár címmel, és rendeztem egy életútját bemutató filmet.

Számomra Dajka Margit csoda volt, akit nagyon szerettem. Ötéves koromban, valamilyen rendezvényen készült egy fénykép, amelyen Dajka Margit ölében ülök. A nyolcvanas években működött a Latinovits Zoltán Baráti Kör, ő volt a kör elnöke és lelki központja. 1986-ban találkoztam vele utoljára, amikor meglátogattam őt a kórházban. Halála után az örökösök átadták nekem a színházi hagyatékot, amelyet én rendszereztem és helyeztem el az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben és az Országos Széchényi Könyvtárban. Néhány személyes tárgyat őrzök tőle: pénztárcáját, villamosbérletét, néhány kéziratot és egy különleges, falapokból összeállított legyezőt, amelynek minden lapjára színésztársai egy-egy idézetet írtak.

Mendelényi Vilmosról, azaz Metáról egy emlékem van: 1962-ben az Irodalmi Színpadon készült egy irodalmi est, amire a főiskolásokat, köztük Kézdy Györgyöt és Metát is meghívták. Az igazgató, Szendrő Ferenc délelőtt csak a portásfülke előtt fogadta őket, és közölte velük, hogy mennyi lesz a gázsi. Meta már az ajtóban méltatlankodva mondta: „Ne haragudjon, igazgató elvtárs, ebből egy liter tejet sem lehet venni!” Meta izgalmas figura volt, nagyon alacsony, nehéz volt mellé női partnert találni. Azt remélte, a Vígszínházba kerül, de végül Pécsett fejezte be rövid életét.

Életem első színpadi szereplését Kazimir Károlynak köszönhetem: Tennessee Williams Orfeusz alászáll című darabját rendezte 1961-ben a Vígszínházban. Díszletmunkás voltam, a nézőtéren ülve figyeltem a próbákat. Kazimir felküldött a színpadra, hogy a takarásból végszót kiabáljak Bulla Elmának. 1961-ben felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakára, a felvételi vizsga utolsó fordulóján Major Tamás kérdésére sokféleképpen próbáltam válaszolni, Majornak egyik válaszom sem tetszett. Nem vettek föl. Aznap este a színházban találkoztam Kazimir Károllyal, aki így vigasztalt: „Gábor, magának volt igaza, de tudja, a Major elvtárs…”

Básti Lajost a Nemzeti Színházban ismertem meg. Szigorú, nagyon tisztelt személyiség a színházban, a színpadot hihetetlenül tisztelő színész volt, a színház épületében nem tűrt meg semmilyen művészi fegyelmezetlenséget. Több mint harminc előadás alkalmával álltam mellette a Lear király előadásán. Számunkra, fiatalok számára elérhetetlen távolságban volt, mi tiszteltük, ő udvarias volt velünk.

Siménfalvy Sanyi bácsi ott volt még a Nemzetiben, de nagyon picike szerepeket játszott, azokat is inkább a Katona József Színházban. Nem szerepeltem olyan darabban, amelyben ő játszott. Jelentékeny, furcsa, sajátos személyiség volt.

Gózon Gyula bácsiról egy megrendítő emlékem van. 1963-ban kerültem a Nemzetibe, akkor ő már idős özvegyember volt. Mindenki tisztelte, mindenki szerette. Major Tamás rendezte a Macbeth című Shakespeare-darabot, Gyula bácsi egy orvost alakított, szerepe csupán néhány mondat. Színpadra lépése előtt megközelíthetetlen volt, mert föl-alá sétált a folyosón és szerepét memorizálta. Egy két méter magas emelvényre kellett lépcsőn fölmennie, én az emelvény alatt vártam, hogy színpadra lépjek. Gyula bácsi olyan hallatlan erővel mondta el a három mondatot, hogy remegett az emelvény. Aggastyánként is csodálatos színész volt. Neki nem kellett megvárnia az előadás végét, a tapsrendet, hazament a messzi Rákospalotára. Imádta a színházat, boldog volt, ha eljátszhatta rövid szerepét.

‍

1973, Fészek klub. Ön megérte azt a korszakot, amikor az embert számonkérték a fősodor által helytelenített írásaiért. Hogy történt ez?

‍

A hetvenes évek elején néhány évig színikritikus voltam. Számos írásom okozott gondot a pártközponti elvtársaknak. Egy esetben Kazimir Károly fölhívta Aczél Györgyöt, aki azt követően felhívott engem és ordítva letorkolt. Ezt követően egy írásomért, melyben azt elemeztem, hogy ugyanaz a néhány ember csinál színházat Budapesten, akik minden színházi kérdésről hatalmi szóval döntenek, a Színházművészeti Szövetség közgyűlésén, aki élt és mozgott, mind rám támadt. Egyértelműen megfogalmazták, hogy az ilyen szocializmusellenes alakoknak, mint amilyen én vagyok, nincs helye a magyar színházi életben. Ebédszünet után kaptam szót, és idegesen, rosszul próbáltam védekezni, éreztem, hogy csúszik ki lábam alól a talaj. Velem szemben, a falnak támaszkodva ott állt Major Tamás, aki akkor már kifejezetten kedvelt, egy pillanatban találkozott a tekintetünk, és nem szalonképes kifejezést sugallva nekem jelezte, hogy ne hagyjam magam. Ettől erőre kaptam, minden hamis vádat visszautasítottam és bejelentettem, hogy befejezem a színikritika-írást. Megértettem, hogy amit én gondolok a színházról, azt nem lehet megírni.

‍

Mivel foglalkozik jelenleg, és milyen jövőbeli céljai vannak?

‍

Nincsenek céljaim, munkám, feladatom van: mindig keresek és mindig találok magamnak tennivalót. 1972 ősze óta mind a mai napig tanítok, nyolcvanévesen is hetente négy órát a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Számos könyvet írtam, mindig az engem akkor érdeklő témáról: 1956-ról, Velencéről, Machiavelliről, színészekről. Egy hete fejeztem be az Egy korty magyar bor című kötetem, ez a harmadik könyvem borról, borászokról, gasztronómiáról. Összeállítottam régi, dedikált színészfényképeimből egy albumot, amelyet színésztörténetekkel szeretnék fűszerezni. Tartozom még magamnak és feleségemnek (Gábor Júlia, Ruttkai Éva és Gábor Miklós lánya – szerk. megj.), hogy megírjam Ruttkai Éva életrajzát. Az Országút című irodalmi lapban júniusban kezdtem egy sorozatot Múltkóstoló címmel: régi magyar írók, művészek, politikusok fontos gondolatait szeretném közel hozni, megismertetni kortársaimmal. Életem végéig tartó feladat Mezei Mária és Ruttkai Éva hagyatékának szakszerű feldolgozása.

‍

Szigethy Gábor irodalom- és színháztörténész, író, rendező, egyetemi tanár. 1942-ben született Budapesten. A szülővárosában levő Apáczai Csere János Gimnáziumban érettségizett. Érettségi után a Vígszínház és az Irodalmi Színpad (ma Radnóti Miklós Színház) díszítőmunkása volt. Egyetemi tanulmányait a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) végezte (1962–1967), itt is doktorált (1975). A Kritika című társadalomelméleti és kulturális folyóirat helyettes főszerkesztője (1971–1976). 1972 óta folyamatosan oktat, tanított az alma materében, a Veszprémi Egyetemen, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd Egyetemen. 1981–1989 között a Gondolkodó magyarok című sorozat szerkesztője. Díjai: Bertha Bulcsu-emlékdíj (2011), Magyar Érdemrend lovagkeresztje (2012), Kossuth-díj (2019).