.svg)
(Körülbelül négy éve rámtelepedett egy démon. Ez a tény elkerülhetetlenné teszi, hogy a Pavilon Groove-ba a Pavilon Groove-ba való írásról is írjak – aki nem szereti a metadolgokat, az folytassa a harmadik bekezdéssel. Szóljon az intro arról, hogy milyen nehezen szól a muzsika, illetve milyen nehezen szólok muzsikáról. Mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy a későbbiekben Beton.Hofi ne megúszós témának tűnjön.)
Augusztus óta kínlódok a Pavilon Groove-ommal, s ez a kéthónapos kínlódás része ennek az amúgy két nap alatt megírt szövegnek. Miről tudnék igazán őszintén írni? Nem akartam a legundergroundabb együttest előkaparni a zenelejátszó alkalmazásom mélyéről, mert az lehet, még engem sem érdekel eléggé. Pedig milyen vonzónak tűnik előbányászni egy hidden dzsemet, s jól irányzott tollvonással megszabni fogadtatásának medrét egy elég szűk olvasói réteg számára. Viszont a Pavilon Groove megfelelő felület az őszinteséghez, nincs miért profetikus retorika mögé bújni. Szegény Zalánt augusztus végén cserben hagytam: az első esszécskét a Death Voice of the Souljáról írtam, azonban az négy oldalon keresztül inkább a 94. és 109. másodperc közötti rész hatására megidéződő pulykákról szólt (elég esetlenül, hozzá kell tennem), nem illeszkedett a rovat által kívánt tematikába. Eredetieskedés mögé bújtam a zene elől, mert félek a zenétől: sosem sikerült úgy művelnem, ahogy igazán szerettem volna, sosem tudtam elmerülni egyetlen műfajban sem úgy, hogy szakértőként vehessek részt különböző asztaltársaságok beszélgetéseiben. Túl sok a frusztrációm, ezért eldöntöttem, hogy nem szeretnék a zenéhez semmilyen teljesítménykényszert kötni. Mi az, amiről ebben a pillanatban, azaz október 25-én 12:33-kor magamra nehezített nyomás nélkül tudok írni, amennyire csak lehet őszintén, gyermeki elragadtatással, de fanatizmus nélkül?
Sokáig kifejezetten taszított a magyar rap, idegesített, hogy egyes előadók mernek az én nyelvemen úgy nyilatkozni, hogy a számokat távolabbinak érzem, mint a román, amerikai vagy brit rappet. A zene parazita: szívügy, nem hiába hordjuk trikókon, s gondoljuk újra öltözködésünket egy-egy ízlésváltozás (ízléstágulás?) során. Persze itt meg kell említenem, hogy szegény szórványgyerek fejemnek eleve nehezebb szeretnie mindazt, ami kultúráim fővágányain fut, a fővágány túloldalán szétágazó mellékvágányok pedig még nehezebb falatok. Ahhoz, hogy szórványlelkem ne sérüljön, daccal kell ellenálljak minden anyaországi csábításnak, s egy fokkal egészségesebb daccal az egyetemesség, a transz- és interkulturalitás bokrait kell rázzam, ha azt akarom, hogy nekem is jusson a relevanciából.
Beton.Hofi ez év március 24-e óta a zenehallgató készülékeimen leggyakrabban játszott előadóvá vált. Hét hónapja hallgattam meg először a Nullát, hátulról kezdtem. Mérnök kedvesem kötelezett arra, hogy meghallgassam, éppen a Kendrick Lamar-korszakom csúcsán voltam. Mérnök kedvesem még jobban viszolygott a magyar zenétől, sokként ért, hogy (akkor már egy jó ideje népszerű) magyar előadót ajánl, ráadásul olyan lelkesedéssel, ami még az egész napos egyetemi órahallgatás után is töretlen volt. Főként a drum and bass felől szippantott be Beton.Hofi, először a Holnap megállnak az órák, a Bagira, a Tiszalök és a Tesi került a pódiumra. Szeretjük a haladás illúzióját, a DNB beat futtat, igazi mókuskerék – ritka, hogy tartalmilag olyan színvonalon legyen, mint Beton.Hofi előbb említett számai. Vágyom a tökéletes drum and bassre, álmaimban a Spotify teli van jobbnál jobb magyar trackekkel, dübörög Hundred Sins és toldyuuso. Hiába a sok Congo Natty, Netsky, Shy FX, Calibre, Nia Archives, Venjent, az old school és a new school nemzetközi szcéna teljes beatarzenálja, a Tesi outroja a leghamvasabb DNB, amit valaha hallottam. A harmadikos korom óta DNB-t bányászó énem boldog ettől a négy Beton.Hofi számtól: hiszek a műfajban, hiszek abban, hogy lehet szövege; akár úgy is mondhatnám: lehet irodalmi a DNB, nem kell lesüssem a fejem, ha felolvasásokon eszembe jut egy-egy ércbányászati gépparkhoz hasonló drop.
Nem vagyok szakértő, a nagyon jó és a nagyon rossz keverés közti átmenetet nem érzékelem, viszont a végletek feltűnnek. Van egy gyári munkás barátom (minden bizonnyal jobban szeretné, ha zenész barátomként hivatkoznék rá, de nem akarom, hogy elbízza magát), aki ért a zenéhez, ezért igyekszem értékelni, ha jó egy album mixe, nehogy kárba vesszen az, hogy annak idején felhívta erre a laikusok számára gyakran megnevezhetetlen finomságra a figyelmem. A Nullának annyira jó a hangzásvilága, hogy áthelyezte az ingerküszöbömet: ha nem durran úgy a basszus valamiben, mint az Indiánban, akkor marad bennem egy amplitúdókülönbségnyi űr, s ez bizony az első két album esetében is igaz. Hiába kínlódtam idáig, be kell vallanom, hogy a Nulla a kedvencem. A Playbánia és a comic sins nélkül máris nehezebben elképzelhető az élet, egy album édeskevés lenne ahhoz, hogy a mindennapjaimat Beton.Hofi-idézetekkel takargassam.
Mi az, ami ennyire vonzóvá teszi számomra ezt az amúgy első látásra elég távolinak tűnő szövegvilágot? Pontosabban: miért érzem úgy, hogy a Pavilon Groove-ba csak én írhatok Beton.Hofiról? Ha összekötöm a pontokat, akkor részemről ez egy nagyon önző vállalkozás, hiszen nem kimondottan szakértői elemzést végzek, hanem nagyon szubjektív csapongást frusztrációk és többé-kevésbé reflektálatlan preferenciák közt. Lehet, hogy egyszerűen abba a korba értem, amikor az én generációm (+/- pár év) elkezdett munkálkodni, s így sokkal könnyebben megtalálom azt a magyar zenében, ami az én kulturális szocializációm felől is vonzó. A jó rap nem tematikája miatt releváns, a világhoz való viszonyulás egyedi formáinak felfedése teszi azzá. Ez egy olyan spontaneitást eredményez, ami az írott szövegből nem tükröződik. Sokkal több idő befektetése szükséges ahhoz, hogy hatással legyen ránk az írott, mint az énekelt szó. Ennek a spontaneitásnak a medre a zene, a helyzet pedig az előadó élete. A comic sins, a Playbánia és a Nulla nem megszilárdítja egy zenei műfaj határait, hanem leleplezi eszköztárát: a toposzok, motívumok, tematikák, rímek üressé váltak, nem lehet már olyan reflektálatlanul gengszterrappelni, mint a kétezres évek elején. Úgy tűnik, hogy a pózok ideje lejárt, pontosabban a pózolás funkciója megváltozott, részévé vált a reflektálási folyamatnak, fel kell venni a rapper pózt ahhoz, hogy azt a szövegben le lehessen vetkőzni. Ez lenne a metamodern zene egy szelete? Mi a következő lépés? Póz nélküli rap? Csomagolatlan őszinteség? (Nehogy bezuhanjunk egy féreglyukba.)
Beton.Hofi a megnyilatkozást komolyan veszi: még a freestyle esetlegességében is ott a felelősség, a szöveg nem futhat bele sem a l’art pour l’art rímelgetésbe, sem az álszent prófétáskodásba, sem a fék nélküli veretésbe. A rímek pofátlanságával, a jól időzített nagy kijelentésekkel és a veretés kritikai fényben való feltüntetésével belülről ösztönzi a mainstream magyar rapszcénát arra, hogy kiutakat találjon a trashből. Művészetének őszintesége rátapad a vele dolgozókra: elég csak Till Attila Pogány Indulóval készített interjúját végighallgatni ahhoz, hogy ez látszódjon. Beton.Hofi (és az albumain vele együttműködő előadók) mellett nehéz bárki mást komolyan venni. Fel lett mutatva, hogy lehet őszintemagyarul is rappelni. Effelől nézve a trash menthetetlenül trash marad, mert van valami, ami nem az, mégis tömegeket mozgat meg.
Az „érzékeny” az egyik legjobb szó, amit különböző művészetekkel kapcsolatban fel lehet vetni, s fel is akarom vetni. Nagyon tág és homályos, mégis jólesik. De mire érzékeny Beton.Hofi? Többek között arra, hogy hallgatják. Tudja, hogy az alkotás felelősséggel jár, és a szcéna minden előzménye ellenére (vagy talán pont az előzmények miatt) művészete nem csap át egotripbe. Bár Beton.Hofi, ő ő. És szövegeiben sokkal inkább közvetítődik ősége, mint betonhofisága. Művész, aki műveiben nem hitelesíti, hanem levetkőzi művésznevét. Azért akartam írni róla a Pavilon Groove-ba, hogy megértsem, miért szeretem annyira a zenéjét. Amióta tizenhárom évesen megtaláltam az Opethet, nem volt ekkora zenei találkozásom.
(Outroként álljon itt egy kritikai megjegyzés: mérnök kedvesemet két szó zavarja az egész Beton.Hofi diszkográfiából, a pulled pork és a far cry [ez a Balkan freestyle-ban van]. Egyszer, amikor vele és a gyári munkás barátommal autóztunk, betettem a Pulled porkot, s a szám meghallgatását követő beszélgetésből kiderült, hogy utóbbit is zavarja ez a két szó. Erről őket kell kérdezni, ezt a véleményt nem tartom sajátomnak.)
