Nina - Részlet a Vesileikit (Szabadúszók) című regényből

6:15. Nina tányérjára halmozza gyorsan összedobott reggelijét a konyhában, majd visszatér szobájába, ahol kenyeret majszolva befészkeli magát a még meleg ágynemű közé. A fekete keresztet nézegeti a falon, a bekeretezett Róma-térképet, a fémpolcokat olasz regényeikkel együtt – ezt a néma és jelentéktelen társaságot. Aztán mint légypapíron ragad meg tekintete a könyvek címén. Felpattan, felcsapja az egyik könyvet, és olvasni kezdi. A szöveg, éppúgy, mint gondolatai, olyan nyelven szól, amely nem a sajátja, eszmél rá.

7:00. Nina nyitva tartja az ajtót, amíg az emberek kiözönlenek a kávézóból. A mondatok nem elsuhannak mellette, hanem átáramlanak rajta. Minden ember másképp néz ki: most, hogy az ajak és a szemöldök mozgása, a tekintet és a tartás mind kötődik ahhoz, amit mondanak, vonásaik pontosabbá válnak.

Nina cappuccinót rendel, táskáját a pultra helyezi, és ízlelgeti nyelvén a szavakat.

Hamarosan itt a turistaszezon.

A pincér drámaian forgatja szemét. Ne is mondd, horkant egyet, és a szűrőből a kagylóba ütögeti a kávézaccot.

Ahonnan én jövök, ott nincsenek turisták, mondja Nina.

Azt hittem, helyi vagy. Akkor esetleg déli?

Nem, tulajdonképpen nem vagyok olasz.

A pincér hitetlenkedve néz rá. Ohó, hol tanultál meg ilyen jól olaszul?

Nina összegyűjti a kávé tetején a habot, és mint egy titkot, gyorsan a szájába rejti. Vigyorogva oldalra billenti a fejét. Az ajtó állandóan jár, a csészék kocognak, valaki barna cukrot kér. Nina a választ keresi, de csak nevetni tud.

Ajka Olaszországba érkezése óta hozzászokott a csendhez, most viszont könnyen formálhatónak érzi. A szavak nem kívülről érkeznek, hanem már benne lakoznak, egészként és készen. A névelők könnyedén csusszannak helyükre: nem késztetik dadogásra, csak úgy folydogálnak ajkáról. Az anyanyelvében egyre változó ragok összesimulnak, a mindenhová befurakodó kicsinyítőképzők megszigorodnak.

Olyan erős a kávé, hogy elég egy korty, és máris teljesen ébren vagyok, kuncogja Nina.

Úgy issza meg, mintha eszpresszó volna, és rendel még egyet. Halántékán elidőzik egy izzadságcsepp. Olyan egyszerű itt lenni és megállítani a reggelt egy pillanatra. Most még az iróniát is felismeri – semmiképp se hagyd kihűlni a kávét, kisasszony, jegyzi meg csipkelődve a pincér –, és ugyanúgy tud válaszolni rá, megkerülve a jelentést.

Könyökével a pultra támaszkodik, haját füle mögé igazítja, és ujjbegyével az üres csészét forgatja. Teljesen éber. Valami hiányzik, érzi, és egy pillanatnyi keresés után ráeszmél, hogy a szégyen az. A bankjegyet a kávéscsésze alá simítja, majd a buszmegállóba siet.

8:15. Saját feladatain kívül nem sokat tud arról, hogy mi történik a raktárban. Valeria segített Ninának megkapni a rakodó állást. A rakodók keze alatt áthaladó dobozokban olyan ételek és italok vannak, amelyek hónapokig elállnak: sajtos keksz, kandírozott popcorn, csipsz és üdítő.

Táskáját a nevével megjelölt szekrényben hagyja, és sárga láthatósági mellényt vesz magára. Az üvegfalú irodában meglátja az állandósult vörös árnyalatot: Valeria koncentrálva telefonál, észre sem veszi Ninát, de később majd úgyis lesz idejük beszélgetni. Ninának szerencséje volt, hogy egyből Olaszországba költözése után megismerkedett Valeriával. Segített neki letelepedni Rómában, megmutatott helyeket, és tippeket adott, hogy hogyan lehet könnyebb az átállás. Ennek már egy hónapja. Bár Valeria nem ugyanabból az országból származik, mint Nina, ugyanaz az anyanyelvük.

A raktárban állandó zümmögés: számítógépek, légkondi, lámpák. Az acélpolcok óriásként tornyosulnak. A lámpákat nem látni, fehér fényük szétfolyik a tető és a legfelső polcsorok között. A láthatósági mellény sziszeg, miközben Nina a munkanapja feladatait tartalmazó papíron megjelölt első polcrend felé tolja a szekeret. Minden mozdulatánál megriasztja az évek során a mellénybe ragadt izzadság bűze.

Nincs semmi olyan, amit nem lehetne mindkét nyelven kifejezni, gondolja Nina, és megragadja a szekér fogantyúit. Semmi sincs egyetlen nyelvbe zárva. Minden gondolat – mint például, hogy legvégül úgy belezsibbad a raktár hangjaiba és szagaiba, hogy többé fel sem tűnnek neki – megkétszereződik.

10:22. A furgonok tömör némaságban várakoznak. Egy autó épp most érkezik. Nyílik az ajtó, és Angelo száll ki nagy lendülettel. Ő az egyetlen sofőr, aki mindig bájos hellóval köszön Ninának, és éppen ezért Nina most felé tart, ajka készen áll az üdvözlésre. Gyermeki, mohó arccal kérdezi: Hogy van ma, Angelo úr?

Angelo épp a zsebében kotorászik, és úgy rezzen össze, mintha ez az apró nő épp előtte nőtt volna ki az aszfaltból.

Itt van a tavasz, nem igaz, Angelo?

Nina érzi ennek az új elemnek a jelenlétét, a kopulatív létigéjét, ami az anyanyelvéből hiányzik. Milyen természetesen foglalja el helyét a szavak közt, mint kiszáradt mederben az eső.

Pompás napunk van, folytatja Nina, most már zavarral hangjában.

Néhány nyálcsepp landol Angelo szemüvegén. Szórakozottan kihúzza hátát, végigfésüli vékony lófarokba fogott haját, és a kulcscsomó nyikorgásával jegyzi meg: Very good miss, very good Italian!

A tetoválás mozogni kezd a férfi nyakán. Egy kardhal fele, felnyársalva rá egy szőrös anyajegy. Angelo a kulcscsomóját forgatja a levegőben, észrevesz valakit, és megindul felé. A raktár ajtajánál kapja el a nőt, tüzet ad neki, majd ő is rágyújt. A nő kihívóan tartja kezében a cigarettát és Ninát méregeti.

Az meg ki?

Angelo Ninára néz és felkacag. Szájától az ég felé emeli füstölgő kezét és kiböki: Senki, csak valami ruszki.

Ninába úgy hasít a szó, mint egy éles kő, majdhogynem ledönti lábáról. Angelo még magasabbra lendíti a kezét és rámosolyog.

12:30. Nina átpréseli magát az asztalok között egészen Valeria és Mia asztaláig. Mindkét nő ügyfélszolgálaton dolgozik. Eleinte, amikor Nina háta mindennap fájt, a jövőbeli előreléptetési lehetőségekkel vigasztalták. Egy nap, amikor Nina megtanul már olaszul, egyéb dolga sem lesz, mint hogy hátradőljön a kényelmes székben és telefonáljon. Most azt kérdezik Ninától, hogy van: How are you, amore?

Reggel óta arra várt, hogy elmondhassa nekik, egyedüli barátainak, mi történt. Talán egyenesen olaszra vált és úgy válaszol, mintha semmi különös nem lenne benne, hagyja, hogy a döbbenet kiüljön barátai arcára, majd fogadja hisztérikus kérdéseiket. Végül, miután megnyugodtak és megemésztették a helyzetet, új beszélgetést kezdenek könnyed olasz nyelven, bizalmasan összedugva a fejüket.

I’m okay, válaszolja Nina.

Kissé felhúzza vállát és félénken mosolyog, mint egy gyermek az idősebb játszótársai előtt. Kinyitja a műanyag dobozt, és kicsomagolja a villát a szalvétából.

A nők biztatóan bólogatnak, majd visszatérnek az olasz nyelvhez. Mia, aki Nápolyból származik, megkönnyebbültnek tűnik, mint amikor hideg medencéből melegbe ugrik át az ember. Ahogy Valeria letépi a csomagolást a szendvicséről, szalámiszag tölti be a levegőt, Mia orrán pedig ráncok jelennek meg.

12:45. A felszínről nézve ez a nap is ugyanolyan, mint bármelyik másik. A szoba sarkában 

növekvő por, közepén az első tavaszi legyek tetemei hevernek. A nap nem látszik, de az ablak túlsó felén a fény összegyűl a furgonok oldalán, és bejut a szobába. Солнышко. Nem nap, napocska. Nina ajkai a szó peremét formázzák, úgy kerekíti száját, mint egy üvegfújó. Csak most tudatosul benne, hogy egész nap olaszul gondolkodott – de anyanyelve visszatér hozzá a gyöngéd és csintalan solnyško által.

Egy nagyon fiatal nő áll a pult előtt, instant kávét önt a bögréjébe. A láthatósági mellény szakadásig feszül a széles háton és összeszorul a hónalj alatt.

Ha már a bálnáknál tartunk, mondja Mia, és kezeit összefogva Valeriához hajol: Nem tudom, hogy láttad-e már az új kollégánkat, úgy hallottam, a főnök unokahúga. A Roma Tre Egyetem összes vizsgáján megbukott.

Valeria szeme vékony csík, és a homlokát ráncolja. Nina arra számít, hogy odaszól Miának a rosszindulatúságáért.

Tényleg egy igazi p—, mondja Valeria derűsen, és a kávéját kavargató lányt figyeli. Kezét a levegőbe emelve int neki, a lány pedig bizonytalanul, de örömmel indul feléjük, kávéscsészéjét a mellkasához szorítva.

Ez a lány új itt, mondja sunyi oroszsággal Ninának, aki pontosan tudja, hogy csak részleges fordítást kapott a beszélgetésből.

A Valeria által használt kifejezés olasz szleng, ártatlanul hangzik. Jelentése, amelyet csak a helyi beszélők ismernek, a nagyon kövér nőkre utal. Ha a szó egyetlen betűjét megváltoztatjuk, a jelentés is megváltozik, és a női nemi szervre vonatkozó gúnyos kifejezéssé válik. Nina úgy hordozza magában ezt az információt, mint a gyomorfájást.

14:17. Ha dobozemelés közben megfeledkezel arról, hogy a lábaddal is toljad, csúnyán megsérülhet a hátad. Most a doboz a földre csúszik, és tartalma, a kis piros üdítősdobozok körülötte keringenek a fehéren zümmögő fényben. Nina lassan szedi őket össze. Elméje még mindig attól a megmagyarázhatatlan felismeréstől zúg, hogy tud olaszul. Meglátja Valeriát az irodában, a telefon arca és válla közé szorítva. Fájdalmas ráébredni, hogy nem ismeri őt, hogy az egyetlen ember, akivel eddig ebben a városban osztozott nyelvén, teljesen más, mint amilyennek gondolta.

17:52. A vasútállomással szemben álló bár üres. Székei szétterülnek a rágóval foltozott utcán. Nina kiválaszt egyet közel az úthoz, és leroskad. Talpa lüktet a fájdalomtól. A bár mögötti épület legfelső emeletén szobája ablakát látja. Lehetetlennek tűnik odamenni. Mintha az ember, aki tegnap hazaérkezett a munkából, és az, amelyik most itt ül, nem férne el egyszerre ott.

A bár ajtaja felett fürtökben apró égők lógnak. Fényük megtörli a pincér arcát, amikor Ninához közeledik. Egy pohárral rendel a ház borából, bár kedve lenne a teljes kancsóhoz. A pincér látja, hogy nincs csevegős hangulatban, így békén hagyja. Nina valami rendkívüli jelenlétet érzékel, majdhogynem kápráztatót, majd észreveszi, hogy rajta maradt a láthatósági mellény. Egyetlen kézmozdulattal veszi le magáról, összegyűri, aztán mert nem tudja, mihez kezdjen vele, széke alá dobja.

A vonat átsuhan a szürkületen, elakad tőle az est lélegzete. A Nina körüli dolgok már nem megduplázódnak, hanem összemosódnak. A bor csak szőlő egy pohárban. Nina kényelmesebben helyezkedik el a széken, hideg kezét combjai közé csúsztatja. Bár úgy vonszolta magát ide, mint egy megsebzett állat, most hirtelen annyira éhes, hogy az asztal szélét is megrágná. Ehelyett egy tál mogyoróba meríti ujjait, és amint a tál kiürül, újat rendel. Csak ülni fog itt, a vonatokat és világos ablakszemeikben az utasokat figyelve, és találgatni, hogy jönnek vagy mennek épp.

Cristina Sandu író, fordító. 1989-ben született Helsinkiben finn–román családban, jelenleg Angliában él. Első regénye 2017-ben jelent meg, Valas nimeltä Goliat címmel. A Vesileikit a szerző második regénye.

Kusztos Anna 1998-ban született Sepsiszentgyörgyön. Kolozsváron angol, finn, norvég nyelvet és irodalmat tanult, jelenleg Budapesten él, az ELTE BTK mesterszakos hallgatója.

‍