New genesis

‍New genesis – új kezdet, teremtés vagy újjászületés. Az előadás alatt megteremtett szakrális terekkel és jelentésekkel való érintkezés elkerülhetetlen – a megtisztulás folyamatában a néző és az előadás alkotói közösen vesznek részt. Több szakaszban: a „bűnök” és traumák beismerésétől, kimondásától, az azok alól való feloldozásig és felszabadulásig. Egyszerre gyónok és gyóntatok a Harag György Stúdióterem nevezetű gyóntatófülkében.

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Film Karának Magyar Színházi Intézetében a harmadéves színészhallgatók vizsgaelőadásainak repertoárját egy mozgáselőadás indította. A törzsi rituálét idéző előadás rendezője, az intézmény egyik oktatója, Gemza Péter koreográfus-rendező, egyetemi docens organikus kompozícióként emlegeti a színpadon történő párhuzamos jelen időket.

Az előadás egy bibliai mozzanat továbbírásával indul. A tizenöt hallgató a nézők bejövetele alatt már színen van. A terem legvégében sorakoznak, háttal nekünk. Akár egy kivégzésen.

A nézőtéri fények elhalványulnak, ám nem sötétülnek el teljesen, az első fejezet olvasatához erre különösen szükségünk van. Szemben találjuk magunkat, a tarkók után most már az arcokkal is, és egy keresztre feszített tömeggel. Egymást nézzük, ők is látnak minket.

Az ártatlan szemkontaktusok résztvevőiből hirtelen vádlók és vádlottak, Jézusok és Pilátusok lesznek, miközben a néző, szerepkörének megfelelően, végig is kíséri, ahogy tizenöt ember „letépi magát a saját keresztjéről”.

A jelenet hosszúsága a fájdalom és a szenvedés egyre erősebb kinyilatkoztatásának ad teret, és türelmesen megvárja, míg az összes Jézus a saját fájdalomküszöbéhez mérten zokogva roskad a földre.

A fizikai jelentéstől függetlenül, az üvöltésekből már-már mindegyikőjük személyes szenvedéstörténetét is kihallom: vallomásoknak leszünk tanúi, érteni kezdünk az ordítás nyelvén.

A szemkontaktusból pedig mi, nézők már rég kiszálltunk. Az első felsírások, üvöltések már pont elegendőek ahhoz, hogy képtelenek legyünk egy emberrel, aki pont előttünk áll, végig szembenézni hét-nyolc percen át.

Gemza Péter több párhuzamos síkra oszt­ja a teret, a hangzás, a skandináv ősi dallamjegyeken kívül is folyamatosan utal az ember kezdetleges, törzsi rituáléira, állati, ösztönös állapotaira, ám a fadobok mellett a jazz mint a szenvedély műfaja is megjelenik.

A lányok és a fiúk különböző síkokba való rendeződése egyrészt kiegyenlíti a férfi- és női energiák aránytalanságát, hiszen kétszer annyi fiú van, mint lány, másrészt pedig folyamatosan fenntartja a néző figyelmét, mert mindenhol történik valami, de egyik sem történik a másik nélkül.

Nem lehet elválasztani a hátsó és az elülső sávot egymástól, mert még ha nem is figyelem éppen az egyiket, a periférián fókuszban van, akarva-akaratlanul is. Több jelen idővel szembesülünk a színpadon.

A fiú- és lánykoreográfiák már az elejétől fogva eltérnek egymástól. Nagy kontraszttal indítjuk a táncot, amikor a lányok félkörbe ülnek le a színpad elején, a fiúk pedig hátul, egy egységként, vízcsepphez hasonló alakzatban folynak át a közös koreográfiával a tér teljes szélességében.

Azt érzem, hogy a nők ősidők óta tartó, evolúciós magyarázatokkal alátámasztott várakozása a jelentés ebben a szakaszban. A nő megvárja, ameddig a férfi vadászik és ételt szerez, a nő hazavárja férjét esténként a munkából.

Duettekkel folytatjuk. Öt pár szenvedéssel teli lassúzását követhetjük végig. Mindenki sír, egyszerre zuhannak bele, és taszítják el maguktól a másikat.

„A férfiak fájdalmat okoznak, ha a nőkhöz érnek, de képtelenek elengedni egymást” – hangzik el a rész tételmondata fejemben, és az ezután következő, nagyon precízen megkoreografált duettek is ezt veszik alapul. Néha olyan, mintha a fiúk annyira tisztelnék partnerük testét, hogy csak porcelánbabaként érnének hozzájuk.

A hátul sorakozó fiúk feladata hátracipelni a párokat, miután a duettek alatt végül belehaltak egymásba. A rendező a támogatók, a párokat hátracipelők megteremtett állapotára is odafigyelt, velük együtt sajnáljuk a párokat, de valahol mégis leginkább azt, hogy talán valamikor régen olyanokat mondogattunk, hogy a „szerelem csak akkor igazi, ha fáj”, és leginkább azt sajnáljuk, hogy a színpad nem tagad le semmit, nem hazudik.

Vizsgaelőadásról beszélünk, amely a színészhallgatók egyéni képességeit is kiemeli, tehát vagy a közös koreográfiákból ki- és beolvadva kapunk egy-egy szólót, vagy a tíz fiú esetében egy beatboxszal alátámasztott párbajt követhetünk végig.

Fontos kiemelni azt is, hogy minden szereplő egyénileg találta ki saját szólójának mozdulatait, tehát az organikus beépülés valódi érzetként teremtődik meg a színpadon, ezért felejtem el néha, hogy nem is hivatásos táncosokat nézek. Az alkotók hite a nézőkben is sikeresen teremti meg önmagát, nézői helyzetben maradva, mi is gyónni és vallani kezdünk belül, vágyni kezdünk arra, hogy a törzs tagjai lehessünk.

Az utolsó előtti szakasz a rendezett káosz kusza, telített, de pozitív érzéseinek ad hangot. Gemza Péter ütempontossággal rendez meg egy emelésekkel, ugrásokkal, már-már artista mozdulatokkal rendelkező, gyorsan átrendeződő, dinamikus káoszjelenetet, amely az egymásért való örömtáncként értelmezhető. A rövid tömeges vagy egyéni etűdök ritmust tartva folynak át egymáson.

A finálé csak azért nevezhető finálénak, mert az előadás önmaga építi fel energiában és érzésekben. A felszabadított tömeg csak ekkor mozog ennyire szinkronban, ezt a cselt hamarabb nem veti be a rendező, mert kell a végére valami, ami az utolsó pillanatokban a nézők mellett a táncosokat is viszi előre a nagyon nagy fizikai kimerültség ellenére. A közös koreográfia a kulcs. Együtt mindent könnyebb. És a katarzis megszületik.

Az elsötétülő tér kezdőpozíciójához visszatérve, azaz a keresztre feszített tömeg színpadán majdnem ugyanaz történik, mint az elején, csak ezúttal nem fújtatás, sírás és üvöltés a beszélt nyelv, hanem a megkönnyebbült és kórusszerrű lihegés.

BBTE, Színház és Film Kar. Magyar Színházi Intézet végzős színművész hallgatói. New genesis. Rendező: Gemza Péter. Szereplők: Balázs Bernadett-Mária, Tódor Erika, Máthé Barbara, György Laura, Kalló Júlia, Biró László Gergő, Filep Gergő Zsombor, Flór Máté-Gellért, Ábrahám Gellért, Fazakas Hunor, Uivarosi Dániel, Antal Örs Deli, Sztojka Sebestyén, Pazsiczki Máté, Tulogdi Botond. Fények: Portik Zoltán.

‍