Nevet adni Lóth feleségének

Nők tárgyiasítása, nemcsak otthon, a négy fal között, de sokkal tágasabb rendszerekben is (mint amilyen az irodalomé), trauma(feldolgozás), szintetizált mitologémák, tabuvá némított genocídium, szemek, be-, illetve elzártság: ezek a szavak alkothatnák Kali Ágnes Megvakult angyalok című kötetének a magját, a három koherens ciklusba szedett versek azonban sokkal többet és másként mutatnak fel a kortárs lírában egyre többször felmerülő témáknál. A költő második kötete sok elemében építkezik előző művéből, az Ópiából: a személyesség, a töréspontok versalapanyagként való feldolgozása a felhasznált motívumokon, mítoszokon keresztül mégis univerzálisabb szövegekké értek mostanra. Az olvasó ezúttal is rövid könyvet tarthat a kezében, így a kérdés annak befejezése után is a levegőben marad: elég-e két tucat vers ahhoz, hogy a teljesség igényével ható kötetet foghassunk a kezünkbe?

A mondatoknak súlya van, az utánuk következő ólmos csend ugyanolyan része az alkotásnak, mint az akkurátusan használt képek hálózata: „Tördeld csak ujjad, törd ki mind egy szálig” (Kopásig, 13.), vagy „Kicsavartad belőlem a szeretetet, mint egy vizes / törülközőt, / kicsavartad és elvertél vele” (Szucsávai sirató, 19.). Az intenzív kijelentések mögött korporális tudatosság és tapasztalat van, a test egyszerre lesz a sebezhetőség, de a léthez kötöttség, a (saját) világba (vagy woolfosan szobába) való becsatornázódás lehetősége is: „hatalmas diófagyökérré változik a lábad a blokk előtt”, „hogy mintha csontjai lennének az égnek / hogy benned és körülötted minden egyszerre recseg” (105-ös blokk, 29.). Kettősség jellemzi a versekben megszólaló ént is: egyrészt kitárulkozik, leveszi a fehér hegeit takaró ruhákat, például az Ilyenek ezek a régi Daciák című, több magánéleti szálat egybefonó, már-már prózába hajló szövegben. Ugyanakkor a folytonos „te” megszólítások mögé húzódva úgy beszél önmagáról, hogy a ki nem mondott „én” ritmusára lüktethessenek a sorok, ezzel mintegy egyszerre csökkentve, növelve és tüntetve el a távolságot megszólaló, megszólaltató és megszólított között, hiszen a te bármikor énbe fordulhat át. Az így létrejövő billegés pedig amorffá teszi a kezdetben egységesnek, jól behatárolhatónak tűnő identitást: „fekete tűz vagy” (Nem a tiéd, 18.), máskor pedig „te hülye versbeszélő” (Ketrecharcos, kérlek, 37.) vagy éppen ketrecharcos. A több egységbe rendezett versek láncolata éppen azt az ívet követi végig, melynek mentén a gomolygó, formátlan énkép kiforr: kezdetben cseppfolyós, annak a tartóedénynek az alakját ölti fel, melybe éppen öntik, vagyis a külvilág ráaggatott definíciói határozzák meg, ezeket kezdetben interiorizálni látszik: „egy vadlónak nincs helye a versenylovak között”, „nagyon bolond, olyan életet él, hogy az / maga a színház” (Tegnapig trófea, 31.). Aztán valami megtörik, talán a talapzat, amire addig mások helyezték a megszólalót, esetleg a zár, ami eddig összepréselte száját – és beszélni kezd: először csak tagad, az első önmeghatározás még a korábbi képzetek elutasítása, tagadása, a negáción keresztül ragadja meg saját énjét: „Attól, hogy nem találtam otthont magamban, / nem a ti árvátok vagyok” (Tegnapig trófea, 31.), „itt már nem a tiéd semmi sem / sem a baj, sem a remény, sem a félelem” (Nem a tiéd, 18.). Előbb más, „ők” akar lenni, mert a tükörkép még mindig zavaros, töredékes, de a versek lassan mégis eljutnak az egyénihez, az első két ciklus szubjektív tapasztalatai és önmitológiája mintha csak a könyv hátulján is kiemelt mondatra futna ki, vagy éppen erre a konstatációra felfűzve találná meg kötetbeli helyét: „az én vérem nő, és folyik” (Anahit az Ararátra menekül…, 49.). A vörös- és fehérvértestek mellett ebben a vérben ott hömpölyög az örmény örökség: a népirtás és történelmi utalások mellett a népcsoport mitológiája is megjelenítődik, Anahit a harmadik ciklus elején már nem a sérülései miatt vérzik, hanem azért, mert termékeny, képes meggyógyulni, életet adni.

Az archaikus nő különböző arcait képviselő mítoszi feminin alakok jóval többet jelentenek egyszerű kultúrtörténeti utalásoknál, nemcsak az európai, de a keleti hitvilág figurái is megelevenednek, élő füzért alkotva: a meg nem értettség, a koránjöttség (a tragikus sorsú Kasszandra, kinek jóslataiban nem hitt senki), a lázadás (az oldalbordaléttel szembeszegülő Lilith), a küzdésre való hajlam (az olvadtjég-engedelmességű és gyémántkemény Artemisz vagy a tárgyalásáról kirohanó Medúza), az áldozati lét (a Poszeidónnak otthagyott szüzek, esetleg a férfikönyvben arctalanul, pontosabban a fátyol mögöttről megjelenő, gyakran névtelen, elrettentésként felsorakoztatott nők, amilyen a sóbálvánnyá vált Lóth felesége) tematikusan kapcsolódik egy-egy jól ismert, mélyen belénk ivódott történethez. Kali Ágnes ezeknek a jól ismert figuráknak a kontűrjeit rajzolja újra, új nevet, identitást és hangot adva nekik, egyúttal pedig ősmintákat, elődöket állít fel önmaga mellett olyan történelmi személyiségeknek, mint Virginia Woolf vagy Sylvia Plath – a genealógia mellett azonban el is akar szakadni ettől a kollázstól, bizonyos értelemben megpróbálva elhatárolódni a megkezdett hagyomány folytatásától, az epigonléttől: „Nem akarok olyan verseket írni, mint Sylvia Plath” (You do not do, you do not do, 55.). De legvégül kikerülhetetlenné válik, hogy ne óriások vállára álljon az újonnan érkező, a közös tudás és tapasztalat idővel feloldja a hallgatólagosan megállapított tabukat, s a tagadás fokozatosan lényegül át szolidaritássá a régiek és a kortársak irányába is: „bocsánatot akarok kérni attól a nagyon szép fiatal lánytól, / akit nem ismerek, de kegyetlen voltam vele / (…) Azt akarom, hogy tudja, hogy nem igaz, hogy nem / érzek semmit, / tudja meg, hogy az egész csak dac…” (nempatrícia, 44.).

És talán ez a kötet egyik legnagyobb erőssége: a legszemélyesebbtől indul el (például a Két mondat között vers kutatása valami után, amiben még osztozni lehet az elválás után is), olyan együttes, elemi tapasztalatokat építve be – a parizerszagú osztályterem vagy a Tudás fájának rendszeres gyűjtése mellett –, mint a különböző szinteken megjelenő tárgyiasítás. Habár szép számmal találni olyan verseket is, melyek nem képesek teljes mértékben átlépni az egyéni sérelem hatókörét, azon szövegek, amelyek ezt mégis megteszik, a közös hang erejével szólalnak fel: a művekben megnyilatkozó én az Ezeregyéjszaka meséinek Seherezádéja, azért mesél, azért tárulkozik fel, hogy önmagán túlmutatva másokat is megmentsen, hiszen a kimondás szómágiája gyógyít („a többiek megmentése miatt megcsókolom az öreg / férfit” – Hazugság, 57., „Megírni és életben maradni, megírni és életben tartani” – Medúza kirohan…, 25.), de legalábbis olyan biztonságot adó védőhálót sző, melyben ki szabad mondani, néven lehet nevezni, nem kell szégyellni. Ez a kötet pedig kimond, néven nevez és nem szégyelli.

‍

Kali Ágnes: Megvakult angyalok. Kalligram – Bookart, Budapest, 2023.

‍