.svg)
Lucian Boia Románia elrománosodása című könyvében Havasalföldnek, Moldvának, Bukovinának, Besszarábiának, Dobrudzsának és Erdélynek a történetét beszéli el. De vigyázat, ez nem a román történelem! Ezeknek a történelmi régióknak a történelme ugyanis, ahogy (erdélyi) magyarokként jól tudjuk, nem egyenlő a románok történelmével, mert nem csak a románokról szól, még a Romániához csatolásuk után sem. Románia, román szerző, román történelem, gondolhatnánk, de éppen ezt az „egységes román nemzetállamról” szőtt illúziót oszlatja el a történész, akiről eddigi munkássága alapján jól tudjuk, „a román történelem mítosztalanítására szakosodott”.
A történelem távoli korszakairól, a dákokról és hasonlókról nem sok szó esik itt, ehelyett a sokkal jobban dokumentált XIX. századtól kezdődik a Boia által összefűzött történelmi helyzetképek sorozata. Azért helyzetképek, mert a szerző folyamatosan az egyes régiók helyzetét vázolja, egy-egy év népszámlálási vagy más statisztikai adatainak feldolgozásával. Ezeket a kimerevített képeket igyekszik megmagyarázni és összekapcsolni.
1859-ben Havasalföld és Moldva egyesülésével megalakul Románia, de ahogy kiderül, ez az úgynevezett Ókirályság sem volt teljesen román. A nemesség jó része görög származású, és a megalakuló állam modernizálásában nagy szerepet játszottak az „idegenek”. Egyes foglalkozásokat szinte túlnyomórészt az ide települt zsidók, németek, magyarok és más külföldiek űztek, ilyen volt például a kereskedelem, a kézművesség egyes ágazatai, az orvoslás, az építészet stb. A statisztikák kapcsán tehát nemcsak a régiók etnikai és vallási megoszlásáról, hanem kultúrájáról, szellemi és gazdasági fejlettségéről is képet kapunk.
Az idegenek számának megállapítása, hogy az egyes területeken milyen volt a különböző nemzetiségek aránya, sok esetben nehéz feladat elé állítja a történészt. Például a Havasalföldre és Moldvára vonatkozó 1899-es és 1912-es népszámlálás során csak állampolgárságuk és vallásuk szerint írták össze a lakosokat, nemzetiségük és anyanyelvük alapján viszont nem. Ugyancsak kérdéseket vet föl az 1930-as népszámlálás, ahol az erdélyi magyar zsidókat egyszerűen zsidónak számolták, nem választhattak, és később egy tanügyi rendelet miatt nem volt szabad magyar iskolába járniuk, pedig magyar anyanyelvűek és kultúrájúak voltak. Folyamatosan ezzel a kérdéssel találkozunk: mi határozza meg az identitást? Mi alapján lehet eldönteni, hogy ki melyik nemzethez tartozik?
Rövid izgalmas fejezetek követik egymást. A különböző régiókról szóló fejezetek még változatosabb képet festenek azok változatos nemzetiségű, vallású és kultúrájú lakosságáról. Dobrudzsában a románok mellett jelentős számban éltek törökök, görögök, bulgárok és németek is. Besszarábiában nagyon sok orosz. Bukovinában németek és ruténok. Erdélyben pedig magyarok és németek. A Boia által bemutatott Románia történelmi képe nemcsak kék, sárga és piros, hanem nagyon sokszínű, fehér is és zöld is egy kicsit.
Ha már statisztikai adatok – Churchillnek megvolt a véleménye a statisztikák megbízhatóságáról, „Csak azt a statisztikát hiszem el, amit én magam hamisítok”, mondta. Lucian Boia könyve ilyen értelemben ellenérzéseket válthat ki. De statisztikai adatainak hitelességét jelzi, hogy Erdély helyzetének bemutatásánál A Magyar Szent Korona Országainak 1910. Évi Népszámlálása adatait is felhasználja. Sőt ezen túlmenően többször is kijelenti: a magyarok, ha számarányban alul is maradtak az erdélyi románokkal szemben, domináns népcsoportot jelentettek, kulturális és társadalmi fölénnyel bírtak. Több oktatási intézményt működtettek, nagyobb volt az írástudók száma és a magyarság aránya az erdélyi városokban. De a történet nem áll meg a területek Romániához csatolásával. A könyv nem mentegeti, hogy a román hatalom hogyan bánt a kisebbségekkel, nyíltan leírja, tudatos elrománosítás történt. Mert ez volt a célja mind a nacionalista román politikának, mind pedig a román kommunista vezetőknek, minden lehetséges eszközzel, ha kellett, egyházi iskolák és apácák zaklatásával is.
A szerző igyekszik eloszlatni a tévhiteket, és tárgyilagosan, valósabb képet adni a hosszú ideig nemzetállamként feltüntetett Romániáról. A lelkiismeretes történésznek kötelessége azt írnia, amit éppen úgy hisz, de fontos, hogy ne legyen sem hiszékeny, sem elfogult. Erdély Romániához csatolásánál, más román történészektől eltérően, nem hivatkozik olyasmire, hogy a románoknak történelmi joga lenne Erdélyhez a dákok miatt. Egyszerűen a népességbeli fölényükre hivatkozik, ami a magyar népszámlálási adatokból is kitűnik. Így vélekedett Márton Áron is: „azé a föld, aki belakja”.
Persze, nem szeretném gyorsan a boldogok és szentek sorába iktatni Lucian Boiát, sőt, a könyvét olvasva néhány dolgot nagyon is vitathatónak tartottam. Például egy helyen arról ír, hogy a magyarok mára már nemcsak elvesztették a kulturális előnyüket, hanem ez meg is fordult a románok javára.
Egy másik aggasztó dolog a magyarság számának folyamatos csökkenése. A 2011-es népszámlálási adatokat elemezve megállapítja: „a magyaroknak ez az utóbbi évezred történelmi minimuma”. Kevesebb mint száz évvel ezelőtt ugyanis Románia összlakosságának több mint 10%-át alkotta a magyar kisebbség, most viszont az 1 227 600 magyar csak 6,5%. Az eddigi statisztikák és az előrejelzések a magyarság számarányának folyamatos csökkenését jelzik. Az erdélyi magyar közösségek eltűnése persze nem végzetszerű. Az egyik lehetőség, amit a szerző felvillant, hogy a kisebbségek számára kedvező fordulat lehet az európai államhatárok feloldódása. Az utóbbi években az ország összlakossága is nagymértékben csökkent, mert a kivándorlás általános jelenséggé vált.
A könyv egészen a 2015-ös megjelenéséig végigviszi megkezdett gondolatmenetét, nem tér ki minden jelenségre, csak a Romániában élő népek, különböző népcsoportok kérdését követi figyelemmel. Az utolsó fejezet (A Johannis-jelenség) valamilyen szinten a kérdés betetőzésének is értelmezhető, hiszen 2014-ben egy romániai szászt választottak az ország élére. Boia szerint a látszat ellenére nem változott meg gyökeresen a kisebbségek megítélése Romániában. Egyszerűen az országban élő németek számának jelentős csökkenése miatt már nem jelentenek fenyegetést, az Európában betöltött jelenlegi szerepük, fegyelmezettségük és pontosságuk miatt pedig jobban megbecsüli és tiszteli őket a román nép.
Izgalmas olvasmány lehet mindenki számára, aki jobban meg szeretné érteni a Romániában élő nemzetiségek történelmét és jelenét.
Lucian Boia: Románia elrománosodása. Koinónia, Kolozsvár, 2015. Fordította: Rostás-Péter István.
