Nemzet a csillagokban

Dorel Găină - Horizont előtt

(Németh László régi erdélyi protestáns drámahőseiről)
Németh László mély kötődése a sok száz éves reformáció szellemiségéhez abban is katartikusan nyilatkozott meg, ahogyan történelmi drámáiban a régi erdélyi protestáns hősök személyiségét, azaz hitvalló őseink legkiválóbbjai közül többeket megelevenített. Misztótfalusi Kis Miklós, Bethlen Kata vagy Apáczai alakja ezekben a művekben történelmi példázat és identitásmeghatározó sorsjelkép is egyben: a reformáció eszmei törekvései által meghonosított alapvető és örökérvényű magatartásminták vallási, spirituális, emberi, nemzeti és erkölcsi értéksajátosságainak, markáns minőségvonásainak, máig ható eszméltető jelentőségének a szuggesztív felmutatása.
„A természet az emberhez kétfelől szól: kívülről mint érzékelhető világ s belülről mint nógató állapot. Az isteni ott ragyog a világban s ott feszeng az állapotban. A ragyogás felé vont szemek a kintit érzik inkább, a lelkükkel egy burába zártak: a belsőt. Így születik meg a déli vallás: a görög s így az északi protestáns. De a természet egy […] a kint csak áthajol a bennbe. Az isteni, mely hűséget követel, nem idegen attól, mely kintről, extázisban magához hív […] Teljes vallás a kettő csak együtt lehet. Az európai vallás, melyre annyit gondolok, nem a görög, nem a protestáns, hanem az a görögprotestáns, mely épp nekünk magyaroknak, természetünk mélyéből ismerős”1 – elemzi Németh László a természetfölöttinek a természetesbe, az isteninek az égből az „emberbe költözését” a görögség, majd a protestantizmus lényege szerint összefüggő életérzésében. Szerinte ez a magatartásban „szétivódó” vallás, ez a „protestáns búvó patak” Kant „intellektualizmusa” alatt, Dilthey munkássága „tövén” (mely „lényegében egy ember vallásos érzésének a történetbölcseleti önigazolása”) éppúgy tovább folyik, mint Ady vallásosságában. Kant erkölcstana – fejtegeti – „az erkölcs abszolút gyökerét fogta meg”: a „belénk oltott nagy muszájt, amellyel mint tökéletlen teremtmények állandó küzdelemben állunk”; „ezért az Istentől belénk oltott muszájért folyt az iszonyú szellemi küzdelem itt: ezért volt szükség a tapasztalattól független tiszta észre, az ideákra s az erkölcs elsőbbségére a megismerés fölött. Az emberben van valami világtól független, biztos – amennyire tudatlanságunk ennek a szónak a használatát megengedi: isteni; amire életünkben támaszkodhatunk. A reformáció a vallásos élményt Isten és ember közvetlen viszonyára egyszerűsítette, Kant […] a reformáció munkáját folytatta, amikor Isten és ember közt a kategórikus imperatívuszból csinált köldökzsinórt”.2 A feladat beteljesítésének feltétlen parancsát, a minőség és a kötelesség hivatásetikáját kapcsolja össze Németh László a morális ösztön személyességével. A legbelsőbb és legmélyebb indíttatások így megfelelnek a külső és felső rendelések igazságainak; az egyéniség számára belső erőt és impulzusokat szolgáltató növés- vagy emelkedéskényszer értelmi elfogadása összhangba hozhatja a lélek érzelmi és szellemi világát: racionalizálhatja az eredetében nem racionálisat. Az „igazi szubjektivizmus” és az „igazi objektivizmus”3 – előzetesség és teleologikum – az erkölcs autonómiájában azonosulni vagy egységesülni tud, a „minél általánosabb, annál kielégítőbb”4 maximák eredendő bensőségként való felismerése és követése egyszerre a lélek gyökérzetéhez, a „rajtfeledt köldökzsinórhoz”5 ragaszkodó hűség és az „ünnepszomjas”6 ember emelkedésének lehetősége. Alanyiság és tárgyiasultság, egyszemélyűség és univerzalitás szintézise ez; „majdnem magánőrület és majdnem természettudomány”.7 Döntően pedig: üdvösségtan. Az ember mögül származó – „tápláló” és „vért hozó” – meghatározottságok és az eszmei-szellemi törekvésirányok egyeztetése: akiért vagy amiért a küzdelem folyik, az egyszerre áll a lélek előtt és mögött: „abban az irányban, amelybe az üdvösség esik”.8 Ebben a biologista, vitalista (vagy kollektivista) determinizmust túlhaladó, poszt-freudi és részint Szabó Dezső utáni, másfelől protestáns-újkantiánus jellegű, egyszerre mélyen alkattani, individuáletikai és egzisztenciafilozófiai megalapozottságú, egyetemesen lét- és morálbölcseleti horizontú, szekularizált és antropologizált (ily módon fenomenologizált) értékteológiában a küldetés és a „Szent Lehet”9 elhívása összehajlik – összeér.
A „van” és a „lehet” viszonya azonban természetszerűleg csak végső lételméleti tekintetben az összeforrottság: a véges emberi létezésben folytonos vívódás, birkózás, ütközés. Adottság és lehetőség a feladatban egyesül vagy egyesülhet, küzdőtere pedig az élet: így a feladat az élettel csatázik. Az élet kezdettől (az ember „fogamzásától”) mint feladat „nyomul be” a világba, s az azután másfelől feladattá tett élet viaskodik értékadottság és értéklehetőség egymáshoz való közelítéséért. Az üdvösségügy tehát egyúttal törvényszerű üdvösségharc; s az önmagunkért vívott harcunkba fonódik az, ami „új, magasabb bennünk”. (S azt a „vezérletet”, „amely ezt a harcot irányítja, s megállapodva mint szokás bennünk marad: nevezzük erkölcsnek”.10) A küzdelem tehát az elvonhatatlan és elvonatkoztathatatlan idea megvalósulási, megvalósítási igyekezete. Ez önmagában is többféle, többszörös kettősségek rendszerét hordozza. Az eszménykövető öntökéletesítés aszketikus célrafogottsága nemcsak az autentikus – mélyebb és magasabb – önmagunkért, hanem a valóságos teljes énünkkel, a nem ideális életszerűségekkel terhes önmagunkkal folytatott hadakozást is feltételezi és jelenti. Önépítés és önlegyőzés ugyanazon folyamat két vetülete. Természet és erkölcs, antropológia és axiológia kölcsönösen át kell, hogy járja egymást, mivel létmódjukban nem fedik egymást és szubsztanciájukban nem azonosak. Az abszolút igazság irányába kitágított perfekcionizmus tehát akarattal telített örök mozgás, feszültség, törekvés („conatus”); s a cselekvés erkölcsi értéke akarat- és eszményszerűségétől függ („a cselekvés moralitását az adja meg, ha mind a cél, mind a motívum erkölcsileg tiszta” – ahogyan Pauler Ákos definiálja11). A másik sorsmeghatározó feszültségforrás a megnemesedő, magas minőségigényében elszánt, önelvű hősnek és a kisszerű környezetnek, az akár ellenséges körülményeknek, a szociális közeg hatalmának az összecsapása. S egy harmadik, talán legkínzóbb gyötrelem nem a belső vagy külső érték, illetve értéktelenség közötti – elvileg és lelkileg tisztázható – különbségtételből, hanem a lényege szerint egyenrangú két végső érték közötti meghasonlásból fakad. Mert feltétlen érvényességgel bír egyrészt a minőséggondolat, az eszme, az életprogram, a terv tartalmisága, másrészt – éppen a személyiségnek és a hitnek a protestáns erezetű vallásfilozófia, a profanizált üdvtan szerinti egységéből következően – magának az eszményhordozó szubjektumnak az öntudata és méltóságérzete, önbecsülése és morális integritása. Az, amihez ragaszkodik, és magának a ragaszkodásnak az életesélye. (Minthogy – Max Scheler kifejezésével – „nincs kötelességül szolgáló norma tételező személy nélkül”.12) Ha valamelyiket veszélyeztetik, a döntés bármelyik feladásáról: képtelenséggé válik. Eszme és erkölcs hiteles együttesének erőszakos megbontása, dilemmatikussá törése csak életáldozattal – a „szent”-ség mártíriumával –, vagy a méltóságvesztett (de az önbecsülés megtépázódását, feláldozását az eszme érdekében vállaló) „hős”-ies életfenntartással ellensúlyozható, kompenzálható. (Mert „lényegileg kizárt dolog, hogy egyetlen véges személy /…/ egyformán tökéletes példája legyen a szentnek, a lángésznek és a hősnek. Ezért a véges személy számára megoldhatatlan minden lehetséges akarati ellentét”13) Vagy eszme és éthosz élet nélkül, vagy a megőrzött élet szellemi reménye – kényszerű erkölcsi önigazolással. Az összeegyeztethetetlen „veritas duplex” egyikének Németh László Husz Jánosa, a másikának Galileije lehet modellje. (S a Galilei-dráma kétféle befejezése további kérdéshelyzeteket exponál: az értelmesnek és perspektivikusnak, illetve az értelmetlennek és perspektívátlannak látszó erkölcsi áldozathozatal mibenlétéről.)
A sorsdöntő vagy megoldhatatlan konfliktusok ilyenfajta sokrétűsége eleven bizonyság Németh László világszemléletének, színművei, gondolati vagy eszmedrámái világképének alapvető és átütő drámaiságára. Az erkölcsi és az egzisztenciális konfliktusok lényegi tragikuma eleve drámai szituációt teremt – nemcsak személyközi, hanem személyen belüli viszonylatokban is. (A „dráma lelke nem az események, hanem az ember vívódása köztük […] hogy valami dráma-e vagy sem: nem az eseményeken dől el, hanem ennek a vívódásnak a forróságán és igazságán […] a drámát drámává a lelki történés teszi. Igazi színpada nem a világ, hanem a lélek […] Elég jelentős-e az ember, elég nagy-e az indulat, megrázó-e a harc: ez az, amit meg kell kérdeznünk. A nagy nemesség éppúgy megbűnhődhet, mint a nagy gonoszság; attól függ minden, hogy beletipor-e a világba, kihívja-e az istenek irigységét” – szögezi le elveit Németh László a Dramaturgiai babonák című írásában.14) S a személyiség őrlődése egyszersmind pokoljárás: metafizikai erők megnyilatkozása; „az igazi drámai vívódásnak kárhozat-szaga van”; „mert az istenek néha valóban nagy s nemes vadakat, s a mi eszünk szerint kegyetlen módon ejtenek tőrbe, akár végzetnek, akár predestinációnak hívjuk a hálójukat. Meghajolni, de közben az Örök Rend oszlopait is megrecsegtetni egy vad lázongásban: istenkáromlás az istentiszteletben, ez a dráma ingere Prométheusz és Szophoklész óta. S ez még inkább Shakespeare-nél”.15
*A végső etikai értékek, ideák drámai szemléletét mozgósító ellentét- és feszültségfajták a dialogikus és a monoszituációs létállapotok jellegzetességeinek páratlan bőségével és árnyalatos rétegezettségével nyilvánulnak meg tehát Németh László színjátékaiban. (Amelyek lírai-metaforikus csiszoltsága és bölcseleti gazdagsága, nyelvi-stiláris, esztétikai-poétikai és lélektani-intellektuális telítettsége, sokrétűsége, vibráló patinája amúgy is különlegesen lebilincselő – nemkülönben gondolati-példázatos vagy akár hitvitázó-esszéisztikus összetettségük; s így válnak a sorsparabolikus, az asszociatív veretesség mesterműveivé, a klasszicizáló modern magyar dráma remekeivé.) „Sors, végzet, közösség, érdemes, nem érdemes, miért, minek: ezek azok a nagy amorf szavak, amelyek visszaoszlatják a káoszba a lélek építményeit”16 – hangzik, a régi magyarság nagy protestáns alakjait megelevenítő drámák világára is érvényesen. A némethi eszmevilág minden lényeges mozzanatának ad külön hangsúlyt így például – és különösképpen – az Eklézsia-megkövetés (1946). Mert Misztótfalusi Kis Miklós olyan egyéniség, akiben törekvés és minőség valóban egyszerre lényegül természetté, aki a betűmetsző és könyvnyomtató mesterséget művészetté fejleszti és finomítja-nemesíti, akinek a munkájában szerves egységet alkot a spirituális, az esztétikai és a funkcionális: a használati és a hasznossági érték; „ars”, illetve „telos” és „techné”. A minőség forradalmára ő is, tipikus polgárias mentalitással, öntudattal és erkölcsiséggel. S ha igaz, hogy a Max Weber-i értelemben vett protestáns etika és értékrend hiánya „jellegzetes vonása a magyarországi protestantizmusnak”, mert bár a polgárias szellem a tanokban adva volt, „széles körű kibontakozása” „a feltételek hiánya miatt” nem következett be a XVII–XVIII. században:17 Kis Miklós példája és igazsága éppen ehhez az el nem terjedt (mert gátolt) puritán (és nyugati típusú) polgári-értelmiségi progresszivitáshoz kötődik. A weberi fogalom szerinti „aszketikus protestantizmus hivatásetikája”18 a munka gazdasági racionalitását és az elidegeníthetetlenül szubjektív ösztönzéssé erősödő feladat és küldetés transzcendenciáját egyeztetni kívánó igényességgel telítődik. Profán szakértelem, mívességet és artisztikumot egyesítő szaktudás és szakrális kötelességéthosz, célracionális elkötelezettség és vallásos elszántsággal hevített vállalás, világi és egyházi szempontrendszer ötvöződik benne: ész és hit együttes késztetése.
A drámahős Kis Miklós, a Németh László-i eszményrendszer szerint megtestesülő prófétai példa-ember ütközése a fennálló adottságokkal – a nemesi-feudális, államegyház-szerű intézményességgel és hatalmaskodással – törvényszerű, egyben a lehető legmélyebben tragikus. Misztótfalusinak még inkább saját közegétől és még inkább – még szorosabban – közösnek vélhető ügyekben kell elszenvednie a sérelmeket (rágalmakat, vádakat, megvetéseket és a többit – s olyanoktól, akiknek a közvetlen érdekében munkálkodik, például az egyszerre szép, korrekt és sokak számára hozzáférhető Biblia kiadásával) – mint akár Galileinek. Azok támadnak rá, akikhez tartozik vagy akikhez tartozónak tekinti magát – legalább elvileg. S a folytonos konfliktuson – a jóakarat állandó akadályoztatásával, megsebzésével és meggyalázásával való szembeszállás esélytelen kényszerűségén – túlmenően a megalkuvó bocsánatkérés, a megnyomorító gerinctöréssel egyenértékű „eklézsia-megkövetés” gesztusával a maradék önérzet kegyetlen lerombolását is el kell végeznie. Nemcsak az eszmetartalom vállalásához fűződő moralitás, hanem az attól független fundamentális erkölcsi önazonosság is végveszélybe kerül ezzel a mindennél – a Galilei-féle „revoco”-nál is – súlyosabb önmegalázással; a szellemi életprogram fenntarthatóságának az elvileg elképzelhető legnagyobb árát kell megadni a humanitás méltóságának teljes feláldozásával. Az eszme elvisége és az erkölcsi épség együtt pusztul az identitásválságban, az alacsonyrendűség előtt a kisszerűség érdekeit elismerő és annak önbizalmát tápláló megalázkodásban: a dignitás mártíriumában (hogy a „hájas, gőgtől, kárörömtől és farizeusi kevélységtől duzzadó szívek közt ő, a legtisztább” állt fel „bűnösül”19). S ezt tetézi a mindezt motiváló remény, az életfolytatás kudarca: a fizikai összeroppanás, a testi összeomlás katasztrófája. (Ezért mondhatta Németh László erről a talán legkeserűbb darabjáról – az 1946-os keletkezési év saját személyét érintő kínzó körülményeit is felidéző önéletrajzisággal: „baráti felszólításokra volt válasz, hogy írásaim megtagadásával vásároljam meg nyugalmamat. Misztótfalusi Kis Miklós megtette, s mi lett eklézsia-megkövetésének a következménye?”20)
Kis Miklós alkatában a virtus makacssága, a düh és a – „káromkodás” és „imádkozás” összeolvadására utaló – szenvedély kihívja a végzetet; a „sorsa (…) a természete”21 (ahogyan a tőle való bizonyos idegenkedését bevalló felesége fogalmazza). Másfelől viszont – Grezsa Ferenc értelmezésében – „a szerep válik alkatává. Az eszme megvalósíthatósága, esélye égeti énjébe az egyetlen lehetséges magatartást. Sorsa – a természete? Épp fordítva igaz. Jellemével a viszonyokhoz alkalmazkodó hős”; „Kis Miklóst nem az alkatába írt sors, hanem a társadalom valóságos erői őrlik föl”.22 A szenvedély igazsága és az igazság szenvedélye mindenesetre a lélek autonómiáját szilárdítja; igazán illik a tipográfusra, amiről a drámabeli Galilei-pörben résztvevő egyik bíboros elítélően nyilatkozik, így fakadva ki: „nem vagyunk protestánsok, hogy mind a magunk fejével gondolkozzunk”.23 Kis Miklós önfejűsége azonban nem zárja ki az akár kétséges kimenetelű engedménytételt sem. Hasonlóan a Kurátor Zsófi eszmei – és lelki, karakterológiai – rokonának tekinthető Bethlen Katáéhoz, az átkos és átkot szülő önfeladásba hajtott „protestáns Antigoné”-éhoz, aki „Árva” létére, „bukott életével is köldöke tudott lenni egy megpróbált tartománynak”;24 vagy az újrakezdésre mindig képes Apáczaiéhoz, akit makacs „idealizmusa” „szinte még a halálos ágyán is új, s a kudarc arányában növő vállalkozásokra ösztökélte”.25 Megalapozottan írhatta Németh László Negyven év című önéletrajzi pályatörténetében: „az erdélyit tartottam a magyarság legértékesebb s legtragikusabb ágának”.26
Hasonló szellemben íródtak az ugyanezeket a témákat feldolgozó – erdélyi szerzőktől származó – más drámák is: mind személyiségautonómia és morális identitásvállalás, minőségeszmény és népszolgálat értékszintézisét domborítva ki (ha nem egyazon magas esztétikai szinten is) ezekben a példaállító történelmi alakokban. Kovách Aladár Apáczai-drámája (Téli zsoltár, 1940) – időben megelőzve Németh 1955-ös Apáczaiját – hollandiai jelenetekkel kezdve kíséri végig hőse életpályáját – így adva megjelenített keretet az elutasított emberi-szellemi lehetőség okozta fájdalmas hiányérzet folytonosságának. Mert Apáczai nem egyszerűen a hollandiai professzorság külsődleges sikeréről mondott le, hanem művek megalkotásának a belső önértékéről; elhagyta „nem a becsülést, a katedrát, a boldogulást”, hanem „a férfi legerősebb fájdalmát, a művet”, amit nem írhatott meg többé.27 A lelki kompenzáció a gyermekekbe vetett hit – a „pedagógiai érosz” halálmegvető energiája: mint Németh Lászlónál is. Németh „apostoli” hőse („tudás és szépség szekulumokon átzengő éneké”-nek, a „nemzeti lélek”-nek elhívott megtestesítője) – a tudománynak, a tanításnak mint „előtanulásnak”, s a saját népét fölemelő anyanyelvi műveltség terjesztésének a megszállottja („magát égető szent ember”, „aki a szívében levő mennyországgal akarta ezt a szomorú földet beoltani”) – a nagy gondolatot Isten sugalmazásának tekintve („ami ott fönn van, az itt lenn is van… Mint gondolat”; „Az erőt a feladattól, az Istentől kapja az ember”) halálos betegen is bízik az értelem világosságának továbbörökíthetőségében, jövőjében: „Az ember sehol sem lehet könnyebben virtusos bölcs, de még vidám is […] mint a halálos ágyán. Magán már úgysem segíthet, de az embereken át, azzal, amit az emlékezetükbe ír… talán valamicskét”; „A felvilágosodás, mint Isten lelke, oszthatatlan, s aki annak a katonájául szegődött, ha maga sárba-vérbe bukik is, a többiek majd győznek helyette is.” 28 A rációnak, a szabad gondolkodásnak és a mások „segítésének”, „okosításának” transzcendens szentesítettsége: innen származnak az independens eszmékkel megvádolt puritánus-presbiteriánus Apáczai társadalomkritikai nézetei is (pl.: „A tudományban épp ez a szép, hogy egy szeglet kockájában is több méltóság és maradandóság van, mint az emberi becsvágy s vérengző kedv egész teátrumában”29) – amelyeket Páskándi Géza is árnyaltan tematizál és ábrázol Tornyot választok (1973) című (s a mű előszavának vallomása szerint a Németh-dráma elolvasása nélkül készült30) színdarabjában. „A hit is erősebb lesz, ha az ész próbája edzi!”; „Az ész temérdek új érvet adhat a hitnek, hogy az még erősebbé lehessen”; „Az ész hatalmával Isten hatalmát szolgálom és mondom”; „A tudomány nem éppen úgy mindenkié, mint az igaz Istenbe vetett hit?”;31 – érvel (mondhatni: Németh László-i szellemben) Apáczai Páskándinál. – Az újrakezdés heroinája Németh László BethlenKatája (1939) is, aki a könyörtelen és kétségbeejtő sorscsapások, sérelmek közepette jut el a szolgálaterkölcs, a tevékeny odaadás magasrendűségéig – nemcsak virrasztó ragaszkodással őrizve, hanem átalakítva-átnemesítve is a kezdetben szinte görcsösen merev önérzettel, a szabad akarat és a vallási hűség önelvűségével védett értéktartalmakat. Németh a róla szóló trilógia tervét nem váltotta valóra (csak az első résszel készült el) – Kocsis István monodrámája (Bethlen Kata, 1976) viszont végigköveti önazonosságnak és öntörvényű önépítésnek ezt az egész életfolyamatát: a gyógyító, az oktatás- és kultúrapártoló munkába merülő erőfeszítésekig. – S az ugyancsak az ellenséges környezettel viaskodó Misztótfalusiról született drámák szintén erőteljesen exponálják azokat a gyötrelmes dilemmákat, amelyeket Németh László is kiélesített. Szabó Lajos Mentségében (1970) a többszörösen méltatlanul megalázott Kis Miklós (akit nem pusztán munkája irigy és ostoba akadályozásával próbál meg az ellene gerjedő rosszindulat, hanem még a bocsánatkérésre való képtelen-elképesztő kényszerítéssel is) már amszterdami válaszhelyzetében egyfajta abszurd tragikum részesévé válik. Szinte harcol azért, hogy elháríthassa az ígéretes külhoni karriert kínáló biztatásokat: hadakozik az erősködő jóakarattal, csak hogy belső parancsának (mintegy kötelességvallásának) eleget téve hazatérhessen – tönkretevői karmai közé. Akaratlanul bár: siethessen végzete elé. („Vesztébe” rohanva, „feláldozódva”, a „sűrű sötétségben” „népének ébresztőjeként”; „a nagyvilág dicsősége helyett, a végzetnek is elejébe menve”.) A dicsőség elfogadása helyett küzd tehát – előre ugyan nem látott –: bukásáért. Veress Dániel A megtévesztett (1993) című monodrámája pedig az eklézsiakövetés utáni lelkiállapotában idézi fel az önnön gyalázatát, a „préda”-sorsot – a polgári öntudat, buzgalom, mesterség és erudíció gonosz megcsúfolását – kesergő hősét.
*
Misztótfalusi valamiért vállalja a vállalhatatlannak tetszőt, az önfeladás – rohamosan bebizonyosuló – képtelenségét, lehetetlenségét. Éppen nem a merev hajthatatlanság viszi bele abba a megszégyenítő – a „Virtust meggyötrő”, az „Istent kicsúfoló” – helyzetbe, amely „utoljára Gazsó Pista” osztályrésze volt – hogy az Úrasztala elé járuljon –, mert „részegségiben egy lányon erőszakot tett”.32 (Az erdélyi néprajztudós, Barabás László kimutatja, hogy a kirekesztés és az egyházkövetés szokástradíciója mint büntető eljárás – elsősorban a paráznaság, a korhelykedés, a nyilvános botrányokozás stb. bűnében elmarasztalhatókkal szemben – Erdélyben, ha titokban is, szinte a mai napig fennmaradt.33)
Mi az tehát, ami egy ilyen mértékű megaláztatás elviselését lelkileg megengedi? A polgári ésszerűség, a hírnév méltóságát szem előtt tartó profán és józan megfontolás aligha; az inkább a személyes érdeket védelmezné, s például az eltervezett (a „pokol malmai”34 közül történő) kivándorlás ténylegességét motiválná. A Mentség egy mondata jelzi, hogy honnan ered az a családi és köznapi kötelességet felülmúló döntő lelki többlet, amely a racionális vagy etikai érvvel már nem támogatható maradásra szólít: „Istenemre inkább, mint egyébre tekintve halasztom mégis az extrementumot.”35 A drámában is az „Isten hangja” az, „ami az embert viszi”, s amely „nem ismer későnt és koránt”, s a legmélyebb tusakodás a közvetlen Isten-viszonyban zajlik; „az én dolgom ez, Istené s az enyém, asszony és kölök nélkül […] hagyj engem a lelkemmel magam” 36 – fakad ki a nyomdász. S mi a megfellebbezhetetlen, végső sugallattartalma ennek a belső hangnak, ennek a szokratészi „foné tisz daimoniosz”-nak?37
Mondhatjuk: az immár gyűlöletesen ellenségessé vált saját közösség további feltétlen szolgálata. A „hazája javára teljes lélekkel igyekező szegény legény” magyarságszeretete és nemzetszolgálata. Azé az emberé, aki – Molnár József Misztótfalusi-monográfiája szerint – „csodálatos lelkierőre valló” módon „bénult kézzel, lábbal, többnyire ágyban fekve, egyre csökkenő testi erővel, megmaradt ép elméjével, de beszédhibával, továbbra is irányította a nyomda munkáját”, 38 Németh László művében pedig az utolsó pillanatban is engesztelhetetlenül vádoló szóval kesergi: „de még a túlvilágon sem alszik el az én kínom ez ellen a nemzet ellen”.39 Miközben ezt is vallja: „Tudom, hogy magam nyomorítottam el az embert, a tudóst is magamban. A nemzetemhez való mértéktelen és soha nem viszonzott nagy szerelmemmel”40 A paradox „devotio” példázata ez. Az eredendően nem racionális ragaszkodásé – egy néphez, egy szülőhonhoz. Ami Isten–ész–autonómia logikai sorába mint konkrét indokot, közvetlen értelmi magyarázatot nem nyújtó transzcendens elem illeszkedik. Az önfeláldozó hazaszeretet (félig romantikus, félig deheroizált és naturális) metafizikája, amely a kötődést már nem egyszerű érzelem- vagy értelemszerűségében, hanem (a misztikus irracionalitással érintkező vagy azt felül is múló): isteni lényegszerűségében demonstrálja. A nemzeteszme, a virtuális nemzeti értékideál, a nemzethez tartozás, a feltétlen hűség eszménye és elve (ez a valami belátható erkölcsön túli erkölcsi szubsztancia) így mintegy szentséggé magasztosul, megkérdőjelezhetetlenné szakralizálódik. S ha nem a legvégső isteni abszolútum helyére is, de az azzal legszorosabban összekapcsolódó relativizálhatatlan önértékek sorába emelkedik; a hipotetikus nemzetérték örök, elkötelező lényegfennállásban megmutatkozó, szubszisztenciális igazságérvényt nyer. Az antropologikumban gyökerező Isten-élmény elidegeníthetetlen és meghaladhatatlan része a kollektív identitástól való elszakíthatatlanság, amikor a tényleges közösség nagyrészt csak gyilkosan ellenszenves tud lenni. Adynál így nyilatkozik meg az ambivalenciának ez a misztériuma: „Utálatos, szerelmes nációm”. Németh Lászlónál Kis Miklós kijelentésében így: „egy ember legnehezebb munkái […] a magával vívott órák, melyekben érdeke ellenére is a jóra állt rá”.41 Csoóri Sándor ide találó megállapításában pedig így: „magyar az, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni”.42
Az Apáczai-drámában a főhős Boros János főkapitánnyal beszélget, imígyen: „APÁCZAI. Mert kegyelmed bölcs világi emberként mindig a maga javát nézte. BOROS. S kegyelmed kiét? APÁCZAI. A nemzetét. BOROS fölkacag. A nemzet? Hol van az, Apáczai uram? A csillagokban”.43 Ezt maga Apáczai vagy a többi szenvedő erdélyi magyar protestáns drámahős sem mondhatta volna szebben. A nemzet – a csillagokban. Ha már máshol nem is: ott mindenképp.44


Jegyzetek1 N. L.: Görögök és protestánsok. In: Uő: A minőség forradalma. Bp., 1943, V-VI, 304.2 Uő: Hume és Kant. in: Uő: A minőség forradalma. Bp., 1940, I, 164. Vö. „A protestantizmus az emberből szóló isten vallása. Azé az istené, aki nem a világ rendjében hangos, hanem az akaratunk tövén.” Uő: Két templom közt. In: Uő: Életmű szilánkokban. Bp., 1989, I, 469.3 Uő: Görögök és protestánsok. 299.4 Uő: Hume és Kant. 163.5 Uő: Vallások. In: Uő: A minőség forradalma. Bp., 1940, II, 148.6 Uő: Magyarság és Európa. In: Uő: Sorskérdések. Bp., 1989, 269.7 Uő: Hume és Kant. 164.8 Uő: Vallások. 148.9 Uő: A „vallásos” nevelésről. In: Uő: Sajkódi esték. Bp., 1974, 9-73.10 Uo. 31-32.11 Pauler Ákos: Bevezetés a filozófiába. Bp., 1920, 117-120.12 Max Scheler: A formalizmus az etikában és a materiális értéketika. Bp., 1979, 855.13 Uo. 880.14 N. L.: Kisebbségben. Bp., 1942, III-IV, 111-116.15 Uő: Dráma és legenda. In: Uő: Két nemzedék. Bp., 1970, 578-579.16 Uő: San Remó-i napló. In: Uő: Európai utas. Bp., 1973, 738.17 Kósa László: Egyház, társadalom, hagyomány. Debrecen, 1993, 46-47.18 Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Bp., 1982. – Vö.: „A közvetlen bajban az egész sorsnyomást számon tartani, a közvetlen feladat mögött üdvösségünk nagy ügyét hajszolni nem illuzionizmus. A reformációról írják, hogy éppen mert vallásos üggyé tette a kötelességteljesítést, óriási erkölcsi erőforrása lett a polgárság gyakorlati előretörésének.” (N. L.: Magyarság és Európa. 335.)19 N. L.: Eklézsia-megkövetés. In: Uő: Szerettem az igazságot. Bp., 1981, II., 236.20 Uő: A drámák elé. Uo. I., 13.21 Uő.: Eklézsia-megkövetés. 242., 245.22 Grezsa Ferenc: Németh László vásárhelyi korszaka. Bp., 1979, 132-135.23 N. L.: Galilei. In: Uő: Szerettem az igazságot. II, 317.24 Uő: Bethlen Kata. In: Uő: Kisebbségben. I–II, 285-316.25 Uő: A drámák elé. In: Uő: Szerettem az igazságot. I, 14.26 Uő: Negyven év. 56.27 Kovách Aladár: Téli zsoltár. Bp., 1940, 92.28 N. L.: Apáczai. In: Uő : Szerettem az igazságot. II, 744., 741, 728., 741., 736., 740., 738., 743.29 Vö. „A puritán etika sem Apáczainál, sem kortársainál nem ’teológiai koloncként’ kötődött a karteziánus filozófiához, hanem a lélek szabadságának ’gyakorlati filozófiája’ volt.” (Fábián Ernő: Apáczai Csere János. Kolozsvár, 1975, 136-137.)30 Páskándi Géza: Vendégség – Tornyot választok. Bp., 1973, 103. Az eszmei-gondolati kapcsolódásokról ld. Máriás József: Apáczai Csere János – kettős megközelítésben. Azonosságok és különbözőségek Németh László és Páskándi Géza Apáczai-drámájában. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2001/3, 309-313.31 Páskándi Géza: Vendégség – Tornyot választok. 168., 173., 181., 172.32 N. L.: Eklézsia-megkövetés. 227-228.33 Barabás László: Eklézsiakövetés a székely „protestáns szentföldön”. In: Uő: Kapun belül, kapun kívül. Marosvásárhely, 2000, 16-36.34 N. L.: Eklézsia-megkövetés. 221.35 Idézi: Molnár József: Misztótfalusi Kis Miklós. Bp.–Berlin, 2000, 364.36 N. L.: Eklézsia-megkövetés. 217., 228.37 Ld. Uő: A „vallásos” nevelésről. 18.; és Uő: Kéttemplom közt. 469.38 Ld. Molnár József: Misztótfalusi. 321., 388.39 N. L.: Eklézsia-megkövetés. 246.40 Uő: Apáczai. 743.41 Uő: Eklézsia-megkövetés. 242.42 Csoóri Sándor: Szálla alá poklokra. Miskolc, 1997. 93.43 N. L.: Apáczai. 686-687.44 Vö. „A magyar vallásos érzésben, a Pázmányokéban éppúgy, mint a Bethlen Katákéban, mindig volt valami konok, ízes kopárság, mely nem abból szí színt, amit elképzel, hanem amihez ragaszkodik. Kevesebb volt a szárnya, és több a gyökere, az Isten a ’gondolatai alján’ volt, s nem az imádságai fölött.” (N. L.: Kultúra és hűség. In: Uő: Életmű szilánkokban. I, 598.)