.svg)
Simon Bettina: Rengeteg állat a vonatból. Jelenkor, Budapest, 2024.
Egyszer egy néni megszidott, hogy ilyen szép lány ne írjon versben olyat, hogy szar. Elképzelem az arcát, ahogy Simon Bettina verseit hallgatja a Rengeteg állat a vonatból című kötetből – mondjuk azt, amelyikben a nővérek csokoládéval tömik a betegeket (Jól szórakoznak), vagy amelyikben összeragad a seggük a sok csokoládétól (Édes). Aki e zanzásított sorok láttán felháborodottan nyugtázná a költészet halálát, annak nem ajánlom Simon Bettina legújabb verseskötetét, hisz ezek csupán a szelídebb példák voltak.
Hasonlóan előző, Strand című kötetének szövegeihez – amelyre többször is visszautal –, verseit ezúttal is erős önreflexivitás, őszinteség és humor jellemzi, illetve annak feszegetése, hogy meddig vers a vers. Írtak már néhányan verseket a versről, ilyeneket viszont nem: egyszerre magabiztosak és elbizonytalanítóak, úgy vetnek fel komplex kérdéseket, hogy tulajdonképpen nem is kérdeznek. Felismerik a konkrétumok nyugtalanító veszélyét (Röviden a hiperrealizmusról), kinyilatkoztatás helyett azonban a megfigyelés és örök megérteni vágyás működteti zárt, de nem hozzáférhetetlen világukat: „szeretem, ahogy nem pontosak a versek, de azért jó volna egyszer világos összefüggésben látni, milyen szempontok alapján pontatlanok” (A csecsemőszínű macska); „a költészeten gondolkodom, / nem értem, mikor működik” (Rúzs a pszichológusomnál).
Olykor a legparányibb gesztusokból és banálisnak tűnő hétköznapi rutinokból kiindulva jutnak el versei a „nagy”, „irodalmi” témakörökig, mindeközben olyan mondatok csillannak meg, mint a címadó vers egyik sora: „Sírni csak gyerekeknek szabad nyilvános helyen, / és őrülteknek. De ha jobban belegondolok, / nekik sem érdemes.” Nem csupán a vers mint műfaj, forma („A vers, anyám, az, aminek nincsen / helye”; Vers), gyakorlat („milyen / kevés idő jut írás közben az írásra”; Az új frizurám) vagy a kimondhatóság a tétje ezeknek a szövegeknek, hanem egymás meg- és félreértése is.
Simon Bettina nem törődik azzal, miről illik vagy nem versben beszélni, ahogy azzal sem, hogy olvasható-e versként az, hogy valaki csipesznek hallja a csipszet. És ez így van jól. Egyetértve Tóth Krisztina fülszövegével, üdítő azt látni, hogy verseiben nincsenek irodalmi szent tehenek – hiszen azok is csupán állatok az ablakból, amelyek „nem áll(nak) meg minden vonatnak” (Nem áll meg).
