„Nem lehet, hogy mi éppen jelentünk valamit?”

A jó Beckett-előadás nézhetetlen. Ha nem tartanék attól, hogy valaki komolyan veszi ezt az állítást, nem pontosítanék, de a biztonság kedvéért álljon itt a pontosítás: a jó Beckett-előadás élvezhetetlen. Így sem elég, tenni kell még egy lépést – meglehetősen nagyot: Beckettet játszani nem lehet. Ezt már a Tompa Gábor rendezte A játszma vége című előadás sajtótájékoztatóján mondja Visky András, az előadás dramaturgja, majd hozzáfűzi: „Lehetetlen A játszma végét játszani, borzalmas teher van a színészek vállán”. Ez használható kiindulópontnak tűnik. Beckett sem a színészre, sem a nézőre nincs tekintettel műveiben, és ez hatványozottan igaz A játszma vége esetében.
A modern ember létének második világháborút követő kiüresedettsége, reményvesztettsége köré épülő műveiben Beckett nem csak elrontja a nyelvet, a szavakat és a szavakban kifejezhető létezést. Ha ennyit tenne, maradna remény, hogy valaki – talán éppen Godot – helyükre teheti, megjavíthatja a hibás alkatrészeket. Ehelyett Beckett a szavak mögött feltételezett értelmet, jelentést vonja meg, és ezzel együtt magát a létet teszi okafogyottá. Innen nézve, talán már könnyen belátható, hogy minél jobb, azaz minél inkább a Beckett szándékai és elképzelései szerint valósul meg egy előadás, annál nehezebbé válik a színrevitele és a befogadása.
A fennállásának éppen hetvenedik évfordulóját ünneplő Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban idén készült először előadás Samuel Beckett-műből. A 2016. május 13-án bemutatott A játszma vége színpadra állítására aligha lehetett volna megfelelőbb rendezőt találni Tompa Gábornál. A Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójának hazai és külföldi színházakban rendezett tizenegynéhány Beckett-előadása közül az egyik legjelentősebb a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban, 2005-ben bemutatott, és UNITER-díjra jelölt Godot-ra várva, de a marosvásárhelyi produkcióhoz kapcsolódva lényeges megemlíteni az 1999-es, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban bemutatott A játszma vége előadást is. A tizenhét évvel ezelőtti előadásról szóló beszámolókban említett megoldások közül néhány feltűnik ugyan az új előadásban is, de ugyanezekből a beszámolókból az is kiderül, hogy a marosvásárhelyi előadás nem egyszerű remake, újrarendezés, hanem A játszma végének új, a korábbira ugyan alapozó, ám annál mind gondolatiságában, mind vizualitásában letisztultabb színrevitele.
Az előadásban vak férfi ül apró kerekekkel felszerelt karosszékében egy tágas, szürke helyiség közepén. Egy másik, fiatalabb, sánta és görnyedt férfi áll a balján, utasításra vár. Ez utóbbi leülni, az előbbi felállni képtelen. Tőlük jobbra két széles cső emelkedik ki nagyjából egyméternyire a padlóból, mindkettőn fedél. Kukák. A kerekes székben gubbasztó Hamm (Bíró József) lábnélküli szülei, Nell (Biluska Annamária) és Nagg (Makra Lajos) laknak bennük. Egyedül a sánta Clov (Bartha László Zsolt) képes mozogni, helyet változtatni. Ő szolgálja ki a többieket.
A szereplőket körülvevő szürke doboz (díszlet- és jelmeztervező: Dobre Kóthay Judit) jobb és bal oldalán – olyan magasan, hogy Clov is csak létráról érheti el, amikor Hamm ráparancsol, hogy kinyissa őket – egy-egy kör alakú ablak áll, ugyancsak kör alakú fedéllel. A plafonról reflektorok lógnak, a plafon és a falak találkozásánál vízvezeték fut végig. A falakon mintha víz csorogna. A tér steril, halott, és a benne létezők, Hamm, Clov, Nell, Nagg is csak tehetetlenségükben maradnak még ideig óráig életben.
Ebben a furcsa, időn és létezésen túli térben zajlanak A játszma végének, ennek a fordított, negatív Noé-bárkája történetnek az eseményei. A szereplők minden megnyilvánulásának elsődleges célja a játszma feltartóztathatatlan végének kétségbeesett elodázása. A valamikori napi rutin újra és újrajátszása, az ezerszer feltett és megválaszolt kérdésekből álló dialógusok ismételgetése, az unalomig ismert történetek mesélése nem szolgál egyebet, mint a tény elfedését: az idő megszűnésével, immár kizárólag a szereplők kezében van a döntés, hogy véget vessenek saját, bármiféle értelmet nélkülöző létüknek.
Clov, amint az óra reggelt jelez, felébreszti Hammot, reggelit ad neki, körbetolja a kerekesszéket a térben, s miközben hol egymást, hol a kukában elő öregeket kínozzák, nem csak a becketti posztapokaliptikus vízió abszurditása teljesedik ki, hanem fókuszba kerül néhány olyan téma is, ami az előadásban látottakhoz a világvége biztonságos távolsága helyett kényelmetlenül testközeli értelmezési lehetőségeket rendel. Történik mindez úgy, hogy az előadás szövegében, díszletében és a színészek játékában is folyamatosan reflektál önmaga színháziságára és a közönség jelenlétére, ami – legalábbis a bemutató utáni harmadik előadás során úgy tűnt – teljesen összezavarja a Becketthez és Tompa Gábor megoldásaihoz nem szokott nézőket.
Miközben az összezavarodottság – vélhetően – a legkevésbé sem az alkotók szándéka szerint való, mégis ez az egyik lehetőség arra, hogy a nézők érvényes kérdéseket tudjanak felvetni A játszma vége kapcsán. Ezek a bizonyos érvényes kérdések ugyanis – erre ismét Visky András hívta fel a figyelmet a előadás sajtótájékoztatóján – nem a játéktéren lezajlott történéseket firtatják, hanem azt, hogy mit él át a közönség. Ebben a tekintetben – ezen a bizonyos harmadik előadáson – nemcsak az érvényes kérdések felvetéséig, hanem ezek határozott megválaszolásáig többen is eljutottak. Egy házaspár csendben, a lehető legkisebb feltűnést keltve hagyta el előadás közben a nézőteret. Egy idős férfi botjára támaszkodva igyekezett átverekedni magát a többi nézőn, de a sor közepéhez érve mégis inkább úgy döntött, nem folytatja útját, és a helyzetbe beletörődve elfoglalt egy addigra megüresedett széket. Egy másik, a leghátsó sorban ülő idősödő, öltönyös úriember, Clov éppen elhangzó replikájával egyetértésben, jól hallhatóan kifejtette, hogy ő maga is csak a játszma és főleg az előadás végére vár. Ezen az előadáson a közönség kritikus tömege, ha nem is a nézőtér elhagyásával, de az aktív befogadói figyelem megvonásával a játszma idő előtti berekesztése mellett döntött.
A jó Beckett-előadás önmagában, a megfelelő színházi és kultúrtörténeti alapismeretek, vagy legalább az előadással és az önmagunkkal szemben tanúsított szükséges türelem és kíváncsiság hiányában élvezhetetlen. A rendezői koncepció, a szöveg, a színészi játék, minden gesztus, minden hang értelmetlen és értelmezhetetlen marad, ha a néző megvonja bizalmát a produkciótól. Hogy kinek és miként kellene megakadályozni a bizalomvesztést, nem csak a Beckett-előadások, hanem a teljes kortárs színházi közeg szempontjából releváns kérdés. Amíg sikerül rá választ találni, addig be kell érnünk azzal, hogy A játszma vége olyan produkció, amely a rendezésen, a szövegen, a színészi játékon keresztül, még ha nem is szándékosan, de képes valódi eseménnyé tágítani a színházi előadás határait. A sötét doboz mellett játéktérré válik a nézőtér is, ahol ki-ki saját habitusa és elképzelései szerint protestálhat az előadás során megélt hiábavalósága, türelmetlensége, embersége vagy éppen embertelensége okán.


Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Samuel Beckett: A játszma vége. Rendező: Tompa Gábor. Szereplők: Bíró József, Bartha László Zsolt, Biluska Annamária, Makra Lajos. Dramaturg: Visky András, díszlet- és jelmeztervező: Dobre-Kóthay Judit, rendezőasszisztens: Nagy Botond, ügyelő: Vajda György, súgó: Súgó Erzsébet.