.svg)
Ozsváth Zsuzsa verseiben én azt szeretem – nemes egyszerűséggel –, hogy nem fél régiesebb, néhol mesterkélt szószerkezeteket és formulákat használni – de ezt olyan mesterien csinálja, hogy nem tudja eldönteni az ember, vajon ez a folytonos késélen táncolás szándékos irónia-e vagy őszinteség. Esetleg mindkettő egyszerre. A hofigézai lírai beszédmód ez („drága szíveim”).
Az ilyen nyelvi formulák használata csakis a bátorság jele lehet: a bátorság sosem az, amit elképzelünk róla, hiszen az mindig az adott helyzetben megtett első lépés, fogvacogva, lábremegve. Féljünk bátran! „Nézi az erősebb kutyákat, és közben körme alját kapargatja. / Úgy morog, valaki szabadítsa meg a gonosztól.” Aztán később kifejti az erősebb kutyák legjellemzőbb tulajdonságát.
A biblikus nyelv kiforgatása, a szakralitás és a profán, a berögzült fordulatok szokatlanul szerethető, tiszta szívű költészetet teremtenek az Előző részekben, amely a szerző debütkötete volt 2020-ban. Az apró részletek kiemelésével legtöbbször úgy játszadozik a versbeszélő, mintha ujjaival fölpattintaná a horizontot a vízszintről, zsinórrá változtatná és elkezdené az ujjbegyeire tekerni, huzigálni, napba tartani, nagyítót tekerni belé, a nagyítóval pedig felgyújtani az egészet. Egyáltalán nem kuszaság ez, hanem tudatos szerkesztés, képzőművészi érzékenységgel ellátott képalkotás.
„Alvó emberek közt birtokolni valamit, amiből más kimarad, / maga a méltóság” – olvassuk a Mielőtt című versben. A szorongást, a létbevetettséget megelőző, jótékony kíváncsiság járja át a szövegek zömét, mintegy az önfeloldás és önfeloldozás funkciójaként. Ki nem ült fel már egy nagy, kollektív alvás közben az ágyon, és nézett szét az alvókon? Mindent betölt a köztes lét és a szuszogás. Méltósággal tölt el az éberség ilyenkor, az élet nyugodt percei ajándékok. Bohóctechnikával. De azt is láthatjuk, amint „Nézek ki ebből az arcból, / mintha lenne mögöttes tartalom” (Doppelgänger), amire azt mondaná Slavoj Žižek, hogy „több igazság van a maszkban, amit viselünk, a játékban, amelyet játszunk, a fikció, melynek engedelmeskedünk s amelyet követünk, mint abban, ami a maszk alatt van elrejtve”. Itt kétségkívül Ozsváth színházi munkájának nyomai is tetten érhetők a szövegekben. Amikor valaki a halálról képes játszva beszélni, a romlásról szatírában, az már nem csak fekete humor, hanem zen.
