No items found.

„Nem a fióknak írok” – beszélgetés Benedek Szabolcs íróval, költővel

XXXVII. ÉVFOLYAM 2026. 21. (947.) SZÁM – NOVEMBER 10.

Mikor írsz? 

Éppen harminc éve vagyok a jelenlegi munkahelyemen. Az induláskor még azt terveztem, legalábbis reménykedtem benne, hogy ez az irodai lét csak afféle átmeneti állapot lesz, pénzkereseti lehetőség, előbb-utóbb, de inkább előbb az írásból fogok megélni, addig meg csak kihúzom valahogy. De hát az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon, meg úgy általában Európának ezen a felén. Muszáj megélnem, fizetnem a gyerekeim tanulmányait, és így tovább, és az irodalom ehhez nem ad megfelelő anyagi fedezetet. Úgyhogy miután napi kilenc órát lehúzok egy irodában, eléggé be van határolva az írásra szabott időm, és ez leginkább a hajnalt jelenti. Viszont az rendszeres. Mindennap lenyomok egy bizonyos penzumot, ha ez nincs meg, akkor úgy érzem, mintha aznap nem csináltam volna semmit. És ez így is van.

Nagyon termékeny vagy.

Ami nem biztos, hogy jó. Mivel évtizedek óta abban a nyomásban élek, hogy erre szánt napi időm behatárolt, legalábbis nem csak én rendelkezem vele, sietve írok, ami óhatatlanul bizonyos felületességgel, könnyedséggel jár. Ez a fajta életvitel, ezzel tisztában vagyok, jelen van az írásaim arculatán. De közben az a helyzet, hogy amennyiben az ember napi rendszerességgel ír vagy 5-6000 leütésnyi szöveget, abból azért évente kijön egy könyv. Már pusztán a matematika alapján is.

Mikor dőlt el végleg, hogy író leszel?

Eldőlt? Ebben sem vagyok biztos. Írónak lenni minőséget jelent, és ezt nem az álszerénység mondatja velem. Törekszem arra, hogy minél többször elérjem ezt a minőséget. Egyébként a legkorábbi fennmaradt kéziratom tizenegy éves koromból való. Egy dráma Nero császárról. Gyerekfejjel sokáig nem tudtam eldönteni, írjak-e, vagy legyek inkább történész. Aztán arra gondoltam, hátha lehet mind a kettő együtt. Talán innen ered a történelmi regények iránti affinitásom.

Nemrégiben komoly kitüntetést kaptál Szolnokon. Hogyan határozta meg a látásmódodat az ott eltöltött gyermekkor?

Nagyban. Szolnokon nőttem föl, ott eszméltem a világra, ott lettem olvasó, és ott kezdtem el írni is. Az első írásaimat a magyartanáraimnak mutattam meg, az első novellám az ottani megyei napilapban jelent meg, tizenhét éves koromban. És nagyon örülök és büszke vagyok rá, hogy Szolnok első említésének 950. évfordulójára a város támogatásával írhattam egy Szolnok-regényt. Ezzel kicsit megpróbáltam meg is köszönni mindazt, amit Szolnoktól kaptam. Miközben a város erre megajándékozott egy Ezüst Pelikán Díjjal, ami állítólag kb. a Pro Urbénak felel meg. Úgyhogy, tessék, megint Szolnok adósa lettem. Persze nem csak ezért. Szeretnék is sokáig az adósa maradni, de úgy, hogy időről időre visszaadok belőle ezt-azt.

Miért éppen a történelmi fikció és a múlt feldolgozása foglalkoztat annyira?

Ha az ember írni akar, előbb legyen olvasó. Odahaza nagyon sok történelmi témájú könyv volt a polcon. Apám mérnökember, de mindig is érdekelte a történelem. A kései Kádár-korban a kissé ellenzéki fílinget is jelentő História című folyóiratot is járatta. Voltak ott történelmi regények és szakkönyvek is, én meg elkezdtem őket leszedegetni a polcról. Meghatározó olvasmányélményem gyerekkoromból az Egri csillagok és a Régi magyar mondák. Rongyosra olvastam őket, de ma is kiemelt helyen vannak a polcomon. Egyébként meg a történelem hatalmas tanulságokat hordoz magában. Többet mond az emberi viselkedésről és a társadalom, a politika, a gazdaság működéséről, mint minden más tudomány. Épp a minap beszélgettem Spiró Györggyel, aki azt vallja, hogy a regények terén ő azért csak múltban játszódó regényekben gondolkodik, mert a múltat ismerjük elég pontosan ahhoz, hogy regényt írhassunk belőle. A jelent kevésbé. Nem ismerjük például a politikai elit döntési mechanizmusait, amelyek pedig befolyásolnak bennünket is. Van abban valami, hogy a jelenünket az utódaink fogják igazából ismerni. Annak idején a párizsiak se értették, hogy azt követően, hogy egy néptribunus délelőtt még tömegek előtt szónokolt, délután miért nyakazták le. Kellett pár emberöltő, távolság, mire megértettük a jakobinus rendszer működését. Vagy bármely más rendszerét.

A múlt néha magában is fikciónak tűnik nekem, különösen Közép-Európában. És mintha a társadalmak, kisebb-nagyobb közösségek is fikciókat élnének itt meg.

Abszolút így van. Két világ közé ragadtunk, és nem tudjuk eldönteni, a Nyugatot vagy a Keletet kövessük-e. Valahogy úgy érzékelem, hogy az eszünk a Nyugatot mondaná, a szívünk viszont sokszor Keletre húzna. Nemcsak bennünket, magyarokat, akik ráadásul Ázsiából vándoroltunk ide, hanem a környező népeket és államokat is hasonló attitűd jellemzi nagyjából. Róma vagy Bizánc? Az ilyen ingatag helyzetben pedig, bármennyire furcsának tűnik, a legbiztosabb pont az álmodozás. Ami javarészt fikció.

Honnan jött az ötlet, hogy a Drakula-mítosszal foglalkozz?

Szintén a gyerekkorból. Volt a Galaktika című tudományos-fantasztikus folyóiratnak a nyolcvanas években egy vámpírszáma, egymás kezéből kapdostuk ki, borzongató gyönyörűséggel olvastuk. Később meg talán azért érdekeltek a vámpírhistóriák, mert két olyan alapvető és fontos vonás nyilvánul meg bennük, amely az embereket évszázadok óta foglalkoztatja kimondatlanul is: a vér és a halál, illetve a szexus. A vérgróf-sztorit úgy találtam ki, hogy egy csomó előző századfordulós irodalmat olvastam, megragadott a boldog békeidők világa, és egyszer csak felötlött bennem, mi lenne, ha bedobnék ebbe a kedélyes kávéházi miliőbe egy vámpírt, aki ráadásul találkozik Molnár Ferenccel és Adyval is. Utána ez némi kiadói unszolásra trilógiává nőtte ki magát.

És miért pont Kádár János? Hogyan lehet egy ilyen ellentmondásos történelmi figurát árnyaltan ábrázolni? Mert nagyon is árnyaltan ábrázolod.

Visszadobom a labdát: téged mi fogott meg benne? Ugyanis valahogy eljutott hozzám a Kádár-dokumentumfilmed, és abban hangzott el, hogy van az a bizony hét nap a majdani főtitkár életében, amelyről nem tudunk lényegében semmit. Amikor Nagy Imre államminisztereként kivitték Moszkvába, ahonnan hét nappal később a forradalom eltiprójaként és a bábkormány vezetőjeként tért vissza. Ezt olyan sztorinak gondoltam, ami tollhegyre kínálkozik, nem csupán a történelmi, de a figura lelki folyamatai, meghasonulása nyomán is. Csodálkoztam rajta, hogy más addig miért nem látta meg benne korábban a regényt.

A Beatles: a rajongásod legendás. Éppen a napokban Rotterdamban találtál jó áron egy klasszikus első kiadású Beatles-lemezt. Hogyan vált – válik – mindez irodalmi alapanyaggá a kezedben? Miért vonzanak a fiúk? És hogy lehet évtizedekig élő az ilyen rajongás? 

A Beatles-sztori több szempontból különleges: egy olyan nagyon egyedi produkció, amely egyszerre hozott kereskedelmi és esztétikai sikert. Ráadásul abban is sajátos utat jártak be, hogy a szubkultúrából mentek a popkultúrába, majd napjainkra átnyergeltek a klasszikus kultúrába. Egyébként meg ösztönös zsenik voltak, akik mertek kísérletezni, és lényegében bármihez nyúltak, az arannyá változott. Ez megint olyan sztori szerintem, amiben vaskosan benne van az irodalom. A miliő, a kulturális-társadalmi közeg és az egyén mint tehetség szintjén egyaránt. Amúgy elsőként nem a zenéjük fogott meg. Azt később hallottam, amikor már ismertem a történetüket. Ahogy a történelmi könyvek esetében, itt is olvasnivalót kerestem az ifjúsági regények után, és ráakadtam apámék polcán Ungvári Tamás Beatles-bibliájára. Azonnal megragadott a sztori, meg a lényük, ami kilátszott ebből.

Mezey Györgyhöz, akiről könyvet is írtál, nagyon kötődtél.

Ez is gyerekkori rajongás. Az a nyolcvanas évekbeli magyar futballválogatott sokunknak generációs becsípődés. Gyuri bácsi pedig egészen különleges figura volt. Egy hiperérzékeny, művelt és világlátott ember, aki közben megszállottan imádta a futballt, amelyről sokaknak elsőként az öltözőszag és a szotyi köpködése meg az ordenáré pocskondiázás jut eszükbe. Méltán. Nem véletlen, hogy ebben a közegben Mezey doktor egyfajta örök kívülálló maradt. Valahogy erre éreztem rá már kamaszfejjel is, akkor még a médián keresztül. Hatalmas ajándéka az életemnek, hogy végigkísérhettem az utolsó éveit. És hogy ezen belül őszintén megnyílt előttem, bízott bennem.

Mennyire tartod fontosnak a szakmai visszajelzéseket? Mit jelentett annak idején a József Attila-díj?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartom fontosnak. Persze hogy annak tartom. De ezzel, föltételezem, mindenki így van. Azok is, akik netán tagadnák. A szakma a szűkebb közegünk, nem lényegtelen, hogyan vélekedik rólunk, akkor se, ha azzal esetleg nem értünk egyet. A József Attila-díjnak pedig természetesen különösen örültem. Onnantól kezdve próbálom meg magamat írónak definiálni, és nem berzenkedni, amikor például egy folyóiratban a szerzők ismertetésénél odabiggyesztik a nevem mögé ezt a fogalmat. Végül is gyerekkorom óta erre készültem. A szakmai visszajelzésnek pedig legitimációs ereje lehet.

Hogy érzed: megkapod a kortársaktól, az olvasóktól, az írói közösségtől és a kritikusoktól azt az elismerést, amit a műveid alapján megérdemelsz?

Nagyon röviden azt bírnám erre válaszolni, hogy igen, hosszabban meg talán azt, hogy nem ez a perdöntő. Nem a fióknak írok én se, szeretném, ha minél többen elolvasnák, amit leteszek az asztalra, viszont az, hogy mit kapok érte cserébe, nem befolyásolja az úgymond irályomat. Legalábbis igyekszem úgy cselekedni, hogy ne befolyásolja. Amikor leülök hajnalban a laptop elé, nem az vezérel, hogy ennek vagy annak lesz-e jó visszhangja, bár persze törekszem arra, hogy minél jobbakat írjak. Jó érzés, amikor különféle könyves rendezvényeken odajönnek több könyvet dedikáltatni, vagy levélben megkeresnek, küldenek fényképet a könyveimről különböző helyeken, megírják, hogy a kedvenc írójuk vagyok, és így tovább. Néha ötletekkel is előrukkolnak, mit javasolnak megírni. Mert hát tényleg mindnyájunk élete kész regény.

A kortárs magyar irodalom…  Hogy látod? Van akkora társadalmi hatása az íróknak, mint mondjuk száz éve?

Nem tudom, száz éve mekkora hatása volt, az igazán sokakat befolyásoló dolgokat soha nem az írók döntötték el. De ez nem is az irodalom feladata. Az irodalom, mint a művészetek általában, tükör, aztán van, aki belenéz, van, aki nem. Kosztolányiék idején előfizetőket gyűjtöttek a könyvek megjelenéséhez, a szocializmusban aztán mondjuk mesterségesen felsrófolták a példányszámokat, azonban az nem volt természetes dolog. Sokat hallani arról, milyen kevesen olvasnak, ennek ellenére folyamatosan jelennek meg könyvek, és ami még érdekesebb, úgy veszem észre, sokan akarnak írók lenni. A különféle írótanfolyamok szinte azonnal betelnek. Szóval az irodalomnak a jelek szerint igenis van respektje. Akkor pedig valamicske hatása is kell hogy legyen, föltételezem, a mindennapok nagyon is fontos mikroszintjén.

Milyen ma Magyarország? Az író, legalábbis Márai Sándor szerint, egy közösség „lelki valóságának ad formát, nevet és hangot”. Igaz ez a mostani Budapesten? 

Nagy közösségek helyett én inkább kisebbekben érzem jól magam, szűkebb társaságban. Persze a nemzet is közösség, meg a budapestiség is az, nem lehet és nem is akarok kibújni egyikből sem. Sőt! Magyar vagyok, európai vagyok, budapesti vagyok, szolnoki vagyok. És még sok minden más. Örülök mindegyiknek, büszke is vagyok. Régebben sokat jártam egyébként futballmeccsekre, ma már kevésbé, de akkor is inkább jobban szerettem egy-két emberrel együtt nézni a meccset, nem pedig a szurkolótáborban, dalolva, zászlót lebegtetve. Az egy a tábor, egy a zászló fílingje mindig is kevésbé vonzott, mint a mikroközösségek.

Miért írsz?

Miért ne írjak? Avagy: miért, ne írjak?

‍

Benedek Szabolcs

1973-ban született Budapesten. Másfél éves korától 18 éves koráig Szolnokon élt, a Varga Katalin Gimnázium tanulója volt. A Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen (ma: Budapesti Corvinus Egyetem) szerzett diplomát 1996-ban, politikatudományi szakirányon. Mintegy harminc könyve jelent meg, első kötetét (A Nagy Degeneráció, regény) 1997-ben publikálta. 1999 és 2001, illetve 2009 és 2020 között tagja volt a szolnoki Eső irodalmi folyóirat szerkesztőbizottságának. Több szépirodalmi és ismeretterjesztő könyvet szerkesztett, ezek mellett fordított is. 2010-ben József Attila-díjat kapott. Legutóbbi kötete: Tényleg szeretem a jalapeñót (novellák, Athenaeum, 2026).

‍

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb