Nekünk már történelem

Még éppen sikerült elcsípnem Andrei Pandele La Est prin Sud-Est című kiállítását a marosvásárhelyi K’arte galériában. A megnyitó október 28-án volt. Az aprócska terem falain szembejön velünk a nyolcvanas évek Romániája, amely a szüleim és a nagyszüleim generációjának még emlék, nekünk azonban már történelem. Mégis éreztem valamiféle nosztalgiát, hiszen ez a történelem még nagyon közel van, a blokkok állnak, ma is bennük lakunk, nagymamám fiatalkori ruhái megvannak a szekrényben, járnak az utcán régi Daciák, a negyvenéves hűtő is működik.

Ilyen őszinteséggel azonban kevesen tudták, és még kevesebben merték megmutatni ezt a Romániát, hiszen nemcsak a szépet és a jót mutatja meg a szocialista hazából. Az építész és fotós Pandele fényképeinek jelentős része Bukarestben készült. Csak két fotónak van címe, az egyik egyszerűen csak a Județ Mureș címet viseli, a második pedig a sokatmondó 1987 E frig acasă című fénykép, de olyan mozgalmas, eseménydús majdnem mind, hogy a nézőnek szinte biztosan megszületik a képzeletében egy cím, egy emlék, egy történet. A kiállítás plakátján szereplő fénykép remek példa erre. Utasok egyensúlyoznak egy zsúfolt villamoson, és egyiküknek csak két kocsi között jut hely. A férfi a többi emberbe kapaszkodik, a többi ember pedig őt fogja, mögöttük elsuhan a város. Olyan az egész, mint egy mozgalmas csatajelenet. Azt gondolom, hogy a fénykép láttán sokan sóhajtottunk fel, hogy igen, ez olyan tipikus Románia.

A képek nem csupán azért jelentősek, mert megőrizték a közelmúlt egy szeletét, hanem mert egy különös művészi látásmódot fedezhetünk fel rajtuk. A streetfotós egyszerre dokumentál és fest, akár az impresszionisták, egy olyan pillanatot ragad meg a szürke betonrengetegben és az embertömegben, amely soha többé nem tér vissza. A téma egyszer csak szembejön az utcán, neked és a kamerádnak ott kell lenni jókor és jó helyen.

A fotósnak olyan helyekre is bejárása volt, ahová nem tudunk csak úgy besétálni a hétköznapokban. Láthatunk operáló orvosokat, felboncolt halottat és újszülöttet az ápoló karjaiban, az élet kezdetét és végét.

A fekete-fehér tengerben egy színes folt is van. Ezek azok az egyetemes emberi tapasztalatok, amelyek egyáltalán nem változtak, ezek a képek akár tegnap is készülhettek volna: egy esküvő, gyermekét sétáltató anya, családi ebéd, gyertyafényben úszó temető halottak napján. Minden ember életében történnek többé-kevésbé jelentős események, és azt gondolom, hogy még a jelentéktelen pillanatok is felértékelődnek, amikor már félig belevesznek a múlt homályába.

A telek nem olyan rég még sokkal keményebbek voltak, több volt a hó, tovább tartott a hideg. Enyhe teleken az idős szomszédjaink elmesélik, hogy az ő fiatalkorukban bizony még térdig ért a hó. A nyolcvanas évek végére a hideg bekúszott a lakásokba, nem volt fűtés, a villany és a meleg víz se volt állandó. A városban ez még komolyabb probléma, hiszen a tizediken nem olyan egyszerű begyújtani egy öl fával. Erről én nem tudok mesélni, mert nem éltem át, meg se próbálok úgy tenni. Viszont most is energiaválság van, lehet, hogy éppen összeomlik a világ, amit ismerünk, úgyhogy talán mondhatom azt, hogy ha nem is voltam ott, akkor is értem.

Pandele egy kis sorozatot szentel a bukaresti télnek. Hófödte lakónegyedek, szakadó hóesésben igyekvő munkások, otthon is meleg kucsmát viselő asszonyok. A terem ridegsége, a dísztelen fehér falak és a szürke betonpadló tökéletesen illik ehhez a hangulathoz, bár el tudtam volna egy otthonosabb térben is képzelni ezt a kiállítást, például egy tömbházlakásban, egy negyvenéves hűtő társaságában.

A fényképek egyszerre mutatnak egy rideg, barátságtalan világot, és árasztanak rendkívül otthonos hangulatot. Egyszerre mutatnak meg egy korszakot és az egyetemes emberi tapasztalatokat. Azokat az apró dolgokat, amelyekről a régebbi korokból alig maradt emlékünk. Mert a királyok érdekelnek mindenkit, a kisemberek viszont könnyen eltűnnek az emlékezetből. Pandele képein azonban ők, mi vagyunk a főszereplők. Nem felejthetjük el, hogy bármilyenek is a körülmények, az emberek élnek és élni akarnak. Erre emlékeztetnek a lencsevégre kapott arcok, személyes történetek.

Számomra az egyik legkülönlegesebb kép nem a falakon volt, hanem a Bucureș­tiul mutilat című albumban, amely szabadon megnézhető volt a helyszínen. Az 1977-es bukaresti földrengés után éppen lerombolnak egy templomot. A kép leírása szerint az épületnek semmi baja nem esett, a rendszer csak ürügyként használta a földrengést, hogy megszabadulhasson tőle. Az előtérben kezét széttáró alak áll, mint egy megfeszített Krisztus. A kép olyan, mint egy monumentális barokk festmény, a templom úgy omlik össze, mint a rendszer, amely sokaknak emlék, de nekünk már történelem.

Andrei Pandele: La Est prin Sud-Est, Camera K’ARTE, Marosvásárhely, 2022.

‍