Nekroturizmus, avagy holt dervisek nyomában

Lőrincz Gyula: Vízszint
Ezt is azért kell elviselni, mert egy rohadt nekroturista vagy! – vágja a fejemhez húgom, míg egymás után szedjük a lábunk a főút mellett elhagyva Travnik városát. Már csak puffog, kimérgelődte magát azon, hogy nem ihatta meg a nap első kávéját s szívhatta első cigijét nyugalomban (ezért a bűnért Boszniában egyébként főbe lőnek!), máris hajtottam őt – a kulcsot a postaládába dobtuk, s már trappoltunk is a Travnikba ki- bevezető út mellett, túl a város szélén, a hegyoldali török temetőbe. S mindez miért? Mert tegnapelőtt, amikor a városba érkeztünk, a buszból láttam a táblát, s rajta a feliratot, hogy ott nyugszik Mejlija, a szarajevói költő. És mert egy rohadt nekroturista vagyok.
Ne menj az út közepén! – mondom a tesómnak, próbálom oldani a feszkót, vagy inkább csak még jobban felpaprikázni, meglátjuk, hogy sül el. Hunné gyütté, Boszniábú? – fordítom a mi maradi nyelvünkre a múlt héten Kiszácson tanult kortárs szállóigét. Persze lefordíthatatlan, hiába cseng a fülemben a dallamos hiperlágy és szuperarchaikus vajdasági szlovák dikció: „Skeďe si prišou, z Bosňe?” Viccre fordítja a traumát, a háború után beköltöző Bosanacokat, a jövevényeket, akik az út közepén mennek, jöttek a hegyekből erre a mi jó zsíros bácskai földünkre, hogy asszimiláljanak minket, satöbbi.
A Vlasić fölénk meredő szirtjeiről még mindig nem szállt fel a reggeli köd. A felfelé kutakodó tekintet elvész a homályban. „Fajčí hora.” (Dohányzik a hegy.) Ezt hallottam egyszer a szlovák hegyek között a Kis-Fátrában. Pedig a csúcsok titokban az égbe nyúlnak. Hűvös van, feltűnik előttünk a régi temető egy apró fehér házzal.
Biztos emlékszel Mejlijára, akkor beszéltem róla, amikor a legutóbb nálam voltál Szarajevóban és az Alifakovacra kaptattunk fel azokon a meredek lépcsőkön a temetőhöz. Tudod, az a benőtt rom, amit mutattam, az volt a háza állítólag. Szúfi költő volt, azt mondják, az egyik tekija (derviskolostor) sejkje volt. Mások meg, hogy a sária-bíróság titkára. Mindegy. Ő volt a régi török Szerájevó, a vegetáló oszmán šeher (város) ezüstkora, amely csak lassan lábadozott Savoyai Jenő pusztításából – ezután lett Travnik a székhely –, de még nem volt olyan látványos a birodalom krízise. Ő írta a korában minden bármit is számító Sarajlija, tarikját. Azaz sírfeliratát a kronogrammal, vagyis a halál napjának, havának, évének idejét, amelyet a betűk számértékéből számíthatunk ki. Látom, sikerül elterelnem a tesóm figyelmét, jól szórakozik.
Ott kell lennie a temető sarkában a lejtőn.
Mondom, nekroturista vagy, menj, keresd csak meg a holt költődet, én itt megvárlak, van negyed órád. Mégsem sikerült, konstatálom, leszottyan a kerekes bőröndjére („Minek hozol ilyet a Bosna-tourra?”), nézi az időt a telefonján. Utálom, hogy nincsenek datáim – mondja, azóta ezen morog, hogy kihúzta a lábát az unióból, hogy nem tud mobilnetezni. Aggódni kezdek tervem sikere miatt. Hogy aztán majd átmegyünk az úton, és ott várjuk be a 8.40-kor induló buszt Szarajevóba, majd integetünk, s felvesznek. „A Balkánon van, így megy ez”, mondtam húgomat meggyőzendő tegnap este. Persze nem voltam azért olyan biztos a dolgomban.
Tesóm rágyújt, én bevárom az első füstfelhőket. Egyszer voltam kora reggel egy kárpáti hegyi falu régi ruszin temetőjében. Szép a hajnal a hegyek közt. Bár nem látszik a napkelte, mint nálunk a laposon. Csak a csúcsokról, tiszta időben, az milyen lehet – sóhajtok fel, de nem érdekli. Az is a domboldalban volt, régi korhadó keresztfák pléhkrisztussal, felszálló köd, a gyerekek odalenn a faluban iskolába indulnak, a cipőd átázik a reggeli harmattól, aztán odalenn a bolt nyitására várakozol, ekkor jössz rá ugyanis, hogy itt már a kijevi idő szerint jár az óra, nem úgy, mint a magyar falvakban, figyeled, ahogy az emberek a buszmegálló felé indulnak, egy bácsi a vasvilláján egy szénaboglyát visz át a szomszéd portára, egyszer csak felbukkan vele szembe egy talpig maszkácsba öltözött típek, akárha az űrből pottyant volna szuperszónikus szemüvegben és halászsapkában, menő gépével nonsztop fotózza, az öreg csak mosolyog a bajusza alatt, jaj, cseh turista. Na gyere! – próbálkozom újra, mert látom, hogy oldódik, a dohánynak vagy a sztorinak köszönhetően, mindegy. Közben elmesélem Mejlija halálának történetét. Azt hagyd csak itt – mondom a kerekes bőröndre nézve, fejemmel a meredélyből ágaskodó nišanok (sírkövek) felé bökök, harmat, fű, csúszik.
Sikerül rávennem. Mért nyugszik Travnikban, ha egyszer szarajevói volt? Kérdezi, mikor már a temető sikamlós füvén bicegünk a turbános török sírkövek közt, hát éppen itt kezdődik a történet. Vagyis a történetek. Annyit tudni csak biztosan, hogy valami a pašaluk (pontosabban az ejálet) központjába szólította Szarajevóból, és azt, hogy itt halt meg, ahol el is temették, 1781-ben. Felmondok mindent, amit tegnap este tanultam a Google Universityn, kihasználva a szállásunk wifijét. Akárcsak régen a sehideket: ott, vagy nem messze attól, ahol halálos sebet kaptak. Mindezt már lihegve teszem hozzá míg a domboldali temető sarka felé haladunk, ahol a táblát láttam a buszból, odaérünk Mehmed Mejlija Guranija sírjához, közben kifújjuk magunkat, egy busz halad el alattunk az úton. Tesóm rémült pillantást vet rám, lecsekkolom a mobilomon: nyugi, még csak harmincöt van, még el sem indult.
Szóval a kutatók szerint Abdul-paša Defterdarević vezírtől szeretett volna pénzt kérni tekijája felújítására. Utolsó verse egy kaszida, amelyet a vezírnek ajánlott, keltezése a halála évének ramazánját adja meg. Talán ezután halhatott meg. Állítólag megállt imádkozni, mert útközben érte az ima ideje, s ahogy leborult, összeesett és meghalt, biztos szívroham vagy agyvérzés. Ám a legenda, mondom hatásvadászon, azt állítja, hogy nem a guta ütötte meg, hanem villám sújtott belé.
A hatást azonban villámgyorsan leváltja egy következő elhaladó busz. Még csak most kellene indulnia, nem érkezhetett még ide. Mentegetőzöm a húgom előtt, aki azonnal visszaindul. Hé, még el sem imádkoztuk a fátihát fölötte – próbálom viccre fordítani. Nem használt. Egyébként van, aki azt mondja, hogy zijáretre jött ide, búcsújárásra, nem a pasához, hanem az itt nyugvó sehid nagyerejű sírjához. Mondom bele a teljes érdektelenségbe, miközben követem őt a sikamlós talajon egyensúlyozva. Az a kis fehér ház zöld ablakokkal a temető és a parkoló szélében Ibrahim-dede türbéje. S amint kimondom a szavakat, mire kiérnénk a mezaristanból, a szembe sávban elhúz mellettünk egy következő busz.
Húgom explodál. Ez nem lehet az, nem lehet pontos, a Balkánon vagyunk – próbálkozom önmagam is meggyőzni, de addigra a tesóm már az út túlfelére húzza a bőröndjét, az út szélén talál magának parkolóhelyet. Utánaeredek.
Most az van, hogy nem beszél velem. Majd jön a következő, mondja, nem sikerül elhitetnem vele, hogy nem biztos, hogy lekéstük. Miközben magam sem tudom eldönteni, hogy tényleg nem emlékszik-e arra, hogy ma már csak késő délután indul busz Szarajevóba, vagy csak megjátssza, hogy bosszantson. Idegesen sodorgatom a zsebemben a tegnapi papírfecnit, amelyre a buszállomáson felírta a jegyeladó néni, hogy mikor indulnak a buszok. Magamban könyörgök, hogy el ne kérje tőlem.
Jaj, csak nehogy kezdj stoppolni, mondom neki. Mért, mért, azért, mert magas vagy és szőke és fiatal és nő. És mert a Balkánon vagyunk. Na mi az, megint kinőttek a sztereotípiáid – piszkál. Újabb cigire gyújt, szétveti a lábát, ahogy a kerekes bőröndjén ül. Aztán egy kardigánt kotor ki a hátizsákjából. Felveszi. Minden lelassul, egy komótos varjúkárogás forrása vész el fenn a hegyi ködben.
Gyere, nézzük meg a türbét, ha már itt ragadtunk – próbálkozom. Most aztán alaposan megnézegetheted. Nekroturista. Ibrahim-dede, olvassa kisvártatva a feliratot a türbe falán. És ki ő?
Hát… nem tudom. Ha dede, akkor az ugyanaz, mint a baba, s akkor biztos dervis volt, talán sejk – azaz vezető dervis, a tekija feje, a derviskolostoré – magyarázkodom vállrándítva húgom felfutó szemöldökét látva. Talán harcos szerzetes, és sehid. Az igazhit mártírja. Akik az iszlám terjesztéséért vívott harcban vesztették életüket, és szent vértanúként tisztelik őket. Dzsihád? Kérdezi. Inkább mondjuk úgy, hogy oszmán terjeszkedés. Hódítás. Boszniában a sehidek türbéi… sírkápolna! Tudom, tudom – korhol. Oké. Szóval a sehidek a holtak őrzői, az ő sírjuk körül alakultak ki a muszlim temetők. Mezar – teszem hozzá edukációs célzattal. Mezaristan. Harem. Ragozom truccból. Persze, ma már mást jelent a sehid is – mondom, s emlékeztetem a tegnap a városban látott temetőre, ahol az utolsó háború áldozatai nyugszanak. Kétségtelen, ők is az igazhit miatt haltak meg.
Majd utánanézünk, ki volt ez az Ibrahim dede. Remek – hagy faképnél, és a zöldre festett ablakrácsozat (rešetke) résein át befelé leselkedik. Odabenn a szokásos látvány: zöld posztóval lefedett kabur (sír), a nisánon fehér turbán. A falra egy Korán-idézetet festettek. Ez ugyanolyan, mint a tegnapi – mondja életunt arckifejezéssel. Ilhamija, a dervis költő türbéjére gondol, melybe tegnap kukucskáltunk, épp kőhajításnyira van attól a bizonyos új sehid temetőtől, ott a Potur-mahala utcában, ahol a szállásunk is volt.
De hát ez ilyen, mit vársz, hogy cirkusz van odabenn diszkógömbbel? Egy út menti Mária-kápolnától sem várhatunk ám azért csodát. Ez is olyan. De mellesleg, ha már Ilhamiját hozod szóba, valamit mégiscsak tudok erről a türbéről. Bravó. Te, meg a halott derviseid. Nekroturista. Szóval valahol azt olvastam, hogy Ilhamija imádkozott ezen a helyen. Proučio dovu. Hagyjuk. Két másik dervis társaságában, a nevükre már nem emlékszem, csak hogy valami dedék voltak azok is, alejhisszelám! A legenda szerint, amikor a két dede megkérdezte Ilhamijától, hogy miért imádkozott, azt mondta, azt kérte Allahtól, hogy ugyanazt kapja, amit Ibrahim dede. Ugyanazt az erőt, vagy képességet, vagy sorsot? Nem emlékszem pontosan. Van erre egy szó, de nem jut eszembe.
Crvenom ili crnom tintom? Kérdezték. Piros vagy fekete tintával? Mármint hogy mit kér, olyan életet, akárcsak Ibrahimnak, vagy olyan halált, mint amilyen annak volt. Hát ilyen tekintélye volt Ibrahim dedének. S tegnap óta tudjuk, mi lett a vége, a fekete tinta. Igaz, nem csatában halt meg sehidként. Hanem lefejeztette a pasája – vágja rá húgom, és igen, vágja a sztorit, tegnap meséltem neki a türbénél. Akkor lettem nekroturista. Bizony, a véreskezű Abdulrahman pasa – egészítem ki, az ő cifra türbéjét is láttuk a városban. Bár ki tudja, hiszen híres költő lett, talán mégis inkább a piros tinta következett be? Nem mindegy, a lényeg, hogy mindkét holt költőd vagy dervised itt érte el a vég, ezen az átkozott helyen, itt, ennél a türbénél, itt fog minket is elérni a végünk. Vesztükre jöttek Travnikba, a holtak városába, akárcsak mi. Vágja a képembe. Visszamegy a cuccaihoz, és a bőröndjére ül. Itt fogjuk megérni a nyugdíjat – rágyújt megint. Menjünk, basszunk rá, menjünk be a városba, aztán majd lesz valami. Nem mozdulunk.
Hosszú percek óta bámuljuk az elhaladó forgalmat és nem történik semmi. Aztán egyszer csak a túlsó sávból bekanyarodik egy régebbi típusú Citroën, megáll mellettünk a parkolóban. Egy ötvenes nő száll ki az autóból, mellényt és farmert visel, haját hátul kontyba fogta, szemüvegét feltolja a fejére, a motort járni hagyja, kipattan a kocsiból, az ajtót is csak behajtja. Máris a türbe melletti česmánál terem (forráskút), lecsavarja a műanyag flakon kupakját, és a vízsugár alá tartja. Tesóm jelentőségteljesen rám néz. Mondani sem kell, egy rugóra jár az agyunk. Fekete pufimellénye zsebébe rejti az újratöltött ásványvizes palackot, aztán a türbe ablaka elé áll, bekukucskál. Már most tudom, hogy meg fogom szólítani. A másik zsebében kotorászik, arra várok, hogy előhúzzon egy kendőt, és a fejére terítve széttárt tenyerekkel elmondja a fátihát, s kivárom, hogy majd megszólíthassam. De nem ez történik. Csak pénzt vesz elő, és az ablakrács szegletébe épített kis perselybe gyömöszöli. Baksist ad a szentnek. Vagy zekatot. Vagy sadakát. Fene tudja, melyik a helyes. Becsületkassza a vízért – súgom tesómnak poénkodva. De itt legalább eldőlt, hogy nem selam alejkumot köszönök neki, az egyébként is, hogy állna már az a gyaur számban!
Dobar dan. Izvinite, mogu da nešto pitam? (Jónapot. Elnézést, kérdezhetnék valamit?) Kezdem, aztán egy hosszú mondatban tele rosszul kiragozott szavakkal előadom a történetünket, megért, felbámul bizalmatlanul a temetőbe, mintha valami hihetetlent hallana. Félbeszakít. Odakle ste? (Honnét vagytok?) Felelek neki. Kak’ to da govor’te naš jezik? (Hogyhogy beszéli a nyelvünket?) Kérdezi. Samo ga učim, mondom. (Csak tanulom.) Megelőz kérdésével, még mielőtt feltehetném. Kuda idete? (Hova mentek?) Szarajevóba megyünk, mondom, meg sem kell kérdeznem körülményesen. Hajde, odbaci’ ću vas. I ja idem tamo. (Gyertek, eldoblak benneteket. Én is oda megyek.) S már nyitja is a csomagtartót húgom bőröndjének. Stav’te ovdje. (Tegyétek csak oda.) Az anyósülésre ülök. Máris tegez, a beszélgetés magától zajlik és fesztelenül. Ezt szeretem ebben az országban!
Egy ideig csak a szokásos small-talk megy, kellemes csevej, majd összefoglalja. Szóval ti testvérek vagytok, a húgod nem beszéli a nyelvünket, de téged jött meglátogatni Szarajevóba, bár nem értem, mit keresel ott, meg mindketten itt, de az mindegy, szlovákok vagytok, akik Magyarországról jöttek, ja, hogy fordítva, na jó, lényeg a lényeg, vasárnap kora reggel szedlek fel benneteket Ibro dede türbéjénél. Jó sztori, kacsint rám. A znate li nešto o ovom Ibrahim dedi? (Tud valamit erről az Ibrahim dedéről?) Kíváncsiskodom. Pa šta da ti kažem. Nisam ja baš vel’ka muslimanka. (Mit mondjak. Nem vagyok valami nagy muszlim.) Ha erre járok, ha Szarajevóba megyek a nővéremhez, mint most, mindig megállok a česmánál. Régi szokás. Sokan fátihát is mondanak. Ahogy csobog a víz, mintha azt mormolná. Ó, szomjas vándor! Honnét jössz és hová tartasz? Mit keresel? Honnét származol? Nevet, majd félig mosolyogva hozzáteszi. Ne boj se, nisam luda (ne félj, nem vagyok bolond), de hát nem ugyanezeket a kérdéseket tettük fel mi is egymásnak az imént? Vándorok helye volt ez, tudod, Travnik, vezíri székhely, sokan kerekedtek innét nagy útra, és sokan tértek meg ide nagy útról.
Aztán hosszú csendben vezet tovább. Tudod, emlékszem, beszéltek az öregek a sehidek sírjáról, ahol fény gyullad éjszakánként, akik morcosak, ha nem tisztelik őket, akik egyik kezükben levágott fejüket, a másikban hársfaágat tartanak, mert ha nem volt pénz arra, hogy türbét emeljenek, hársfát szoktak a sírjukra ültetni. De mindez mára már elfelejtődött. Nem tudok semmi konkrétat Ibrahim dedéről. Ez nálam már csak olyan kis rituálé, talán babona. Add csak ide azt a flakont! Hát akkor a szerencsés útra. Nem kérsz? Közben gyorsan fordítok a tesómnak, aki a hátsó ülésen fülel. Kisvártatva folytatja.Bár hallottam egyszer egy történetet, de csak annyira emlékszem, hogy persze egy álnok, romlott asszonyról szól (podmukla žena), jött egyszer, bement a türbébe, és mivel soká nem jött ki, utána mentek. Csak akkor látták, mi történt, az asszony kócosan, tépett ruhában kucorgott a sarokban, és néma volt, megnémult, na. Megzavarodott. (Bila je sluđena.) Micsoda horror, nem igaz? A rosszmájú sehid jól megbünteti a bűnös asszonyt! Kuncog az orra alatt, aztán megint csönd és út.
To je bilo za stari zeman. Znaš, u prošlom vijeku. (Ez a régi időkben volt. Tudod, a múlt korban.) Igen, ismerem a zeman szót. Turcizmus, tehát arab. Zijaretilo je odvje mnogo svijeta, hodočašće, znaš. (Sokan jártak búcsút ide.) Igen, tudom, mi a zijaret. Kezdem azt hinni, a bolondját járatja velem, pedig csak szeretné, ha megérteném. Da, hodali su na zijaret ovdje, neki usputno, neki mahsuz. Mahsuz? (Igen, búcsút jártak ide, van, aki útközben, van, aki célzottan.) Az azt jelenti, hogy véletlenül, ahogy a körülmények hozták? – adom alá a lovat. Samo te testiram, kako dobro znaš naš jezik. (Csak tesztellek, hogy milyen jól bírod a nyelvünket.)
Mostanság nagyon felkapott lett a búcsújárás, nálatok is? Kérdezi. Gondolkodnom kell, aztán eszembe jut Csíksomolyó, aztán hazai példák is, Máriatal. Újhullám? Jó kérdés. Tudom, hogy az újmuszlimánokra gondol, a háború után felerősödő vallásosságra. Ami némileg érthető is. Hát persze, isten, haza, család, kako se kod nas kaže (ahogy nálunk mondják), viccelek vele, veszi a lapot, nézd meg, mi megy itt, u ovom pašaluku (ebben a pasalukban), mondja ironizálva. Aztán eszembe jut az El Camino és Adél beszámolója, meg persze Međugorje, ami eddig ahányszor Hercegovinában utaztam, mindig útban volt, de sosem jutottam el oda. Díjazza a humorom, s én viszont. Aztán megint hallgatunk. Közben tesómnak fordítok.
Egyszeriben eszembe jut a temetőben keresett szó. Hogy miért imádkozott Ilhamija. Deredža. Ugyanazt a deredžát kérte, mint Ibrahim dede. Már megkérdezném a nőtől, hogy mit jelent ez a szó, amikor azonban hozzá fordulok, így szól. Még be sem mutatkoztunk, Nejra vagyok – mondja s kezet nyújt a volán fölött. Drago mi je. (Örvendek.) Honnét jön? Innét a városból. Akkor maga travniki. Igen, itt élek. De nem vagyok idevalósi. Dobojban éltünk azelőtt. És ennek az azelőttnek („prije”) a hangsúlytalansága volt Nejra legjelentőségteljesebb szava eddig a percig, ez az azelőtt, amelynek jelentése kérlelhetetlenül pontos: a háború előtt. Doboj, 1992, mészárlások, menekülés, rablás, ilyenek jutnak eszembe. Akkor még nem is sejtettem, hogy Szarajevóig Nejra elmondja a történetét. S mire a városba érünk, már másnap tudni fogom, hogy a halott dervis, a szent sehid kerámetje (csodatétele) hozta őt az utunkba ezen a reggelen, hogy az élet útján járókat megsegítse. Hazreti Ibro-dede, alejhisszelám!