Néha ki kell dühöngnünk magunkat

Az Apostoloff korántsem az a regény, amelyet a magyar fordítás borítója – babatürkízes színekkel vidám roadtripet ábrázolva – ígérne. Roadtripet kapunk ugyan, méghozzá egy nagyon bizarr apropóval, mindezt azonban egy olyannyira cinikus, dacos, frusztrált és előítéletes elbeszélő szűrőjén keresztül, hogy a mű az olvasó empátiáját igencsak próbára teszi.
Az elbeszélő eme attitűdje mögött rejlő alapképlet ok-okozatisága egyszerű, és többször is expliciten megfogalmazódik: „Pontosan tudom, hogy nincs igazam, mégsem bírom fékezni magam. Ingerszó nekem a Bulgária (...). Összevegyül az apagyűlölet meg az országgyűlölet, én pedig menthetetlenül fortyogok a kettő közös levében.” A német anyától és bolgár apától származó narrátor sok évvel később is képtelen feldolgozni az apja öngyilkossága és az azt megelőző depresszív családi légkör okozta traumát, ennek pedig egyenes következményeként prezentálódik a tagadás és az ellenállás mindazzal szemben, ami bolgár. Kényes dolog olyan műről ítélkezni, amely bevallottan életrajzi ihletésű, de sajnos az Apostoloffnak nem sikerül traumafeldolgozássá válnia, hanem az önironikus aspektusok ellenére úgy tűnik, mégis a sértettség, tágabb értelemben pedig a nyugati perspektíva keleti, szovjetes kultúrával szembeni ellenszenve továbbélésének rejtett igazolása. S talán ilyenként is meglehet a létjogosultsága, ha azt mondjuk rá, hogy szatíra. Az elnyert irodalmi díjak, köztük a Preis der Leipziger Buchmesse és a Marie-Luise-Kaschnitz-Preis legalábbis ilyesmit jeleznek.
Az elmélkedések, dühöngések, precíz megfigyelések, őszinte önanalízisek – megfűszerezve a narrátor irodalmi-művészeti-kulturális tájékozottságát és elmélyülését szemléltető említésekkel, utalásokkal Murakamitól Andy Warholon át Adornóig, Tolsztojig stb. – kereteként egy nagy utazás szolgál. A középkorú elbeszélő nővérével együtt és egy bolgár ismerősük, Apostoloff idegenvezetésével Szófiából való hazautazásuk előtt körutat tesznek Bulgáriában. Szófiába ezt megelőzően pedig úgy kerültek, hogy egy Tabakoff nevű grandomán alak kieszelte, hazaszállítja a stuttgarti bolgár bevándorlók holttestét, s így a narrátor apjáét is. Tabakoffot valójában nem vallásos meggyőződés vagy hazafias érzület hajtja, hanem üzleti szándék, a kriotechnika, a helytakarékos temetés új üzleti lehetősége. A nővérek pedig jó pénzért beleegyeznek a projektbe, amely tizenegy fekete limuzinnal való, Stuttgarttól Szófiáig tartó felvonulással kezdődik. Az elbeszélés jelene az Apostoloff-os utazás, mely a limuzinos utazást tartalmazó flashbackekkel váltakozik. Az in medias res regényindítás és a késleltetések, a fokozatos feltárás miatt az olvasónak sokáig nehéz összerakni az egész utazás groteszk kontextusát. Ennek ellenére mégis erősen sodor az elbeszélés. „Haladjunk, mondom, gázoljunk még mélyebbre a bolgár nyomorúságban, amit lányai fejére és szívére idézett ez az atyai dög.” Az apai örökség olyan mértéktelen teher, hogy rávetül mindenre, ami hozzá kapcsolódik, s így az apa származási országára és annak lakóira is. Azzal kezdve, hogy apját „tipikus bolgárként” írja le, a nő minden Bulgáriával kapcsolatos észrevétele általánosításba csap át: „bolgár népbetegség” és „bolgár pékek hozzánemértése” tapasztalható, s ami nem „népmocsok” vagy „módszeresen gonosz”, az „teljességgel jellegtelen, hogy ne mondjam: sivár tenger.” Apostoloff kétségbeesett próbálkozásai ellenére, hogy pozitív benyomást keltsen országáról a vendégekben, illetve a nővér diplomatikusabb természete ellenére sem sikerül a kommunista építményektől hemzsegő térséget előítélet- és sztereotípiamentesen, minimális jóindulattal, a másik irányában tanúsított nyitottsággal látnia.
Bőven lehetne tovább sorolni a példákat azzal kapcsolatosan, hogy hogyan érez az elbeszélő apjával és a bolgárokkal szemben. A regény tele nagyon invenciózus képekkel és gondolattársításokkal („Az a hatalmas, ocsmány, hosszan elnyúló izé az esti égbolton, mintha szart kent volna oda valaki – az ugye nem apánk?”), egyedi metaforikával – s be kell vallani, hogy gyakran jó, frappáns, szimpatikus szóalkotásokkal, mint például a „gondolatdugulás”. Emiatt az íráskészség miatt tulajdonítható Lewitscharoff művének irodalmi érték, a stílusa azonban egy idő után fárasztóvá válik éppen azért, mert úgy látszik, hogy narrátorát egyedül a gyűlölet táplálja – és ez a gyűlölet már-már dacosan és sznob módon mesterkélt, olykor pedig egyes megoldások egyenesen hatásvadásznak tűnnek. Egy nagyon sérült és illúzióvesztett személy belső küzdelmeire vezethető mindez vissza, ha kitartóan igyekszünk a gonoszkodó cinizmus mögé látni.
Az Apostoloff értelem és érzelem konfliktusát mutatja meg, amennyiben annak példája, hogy a racionalizálás, az intellektüell gondolkodásmód nem garanciája az érzelmi, zsigeri impulzusok kontrollálása képességének – ehhez csakis az érzelmi intelligencia vezethet. Ugyanakkor a narrátor lelkivilágát a kettős családi háttér és kulturális identitás is szétfeszíti, pontosabban a bolgár „részével” való szembesülés a német közegben való szocializáció után. De talán nem kell nyugat és kelet ütközésének narratívájaként kezelni a történetet – bár nem egy társadalmi okoktól és implikációktól mentes attitűdről van szó –, hisz Lewitscharoff például az utazás toposzát sem úgy alkalmazza, hogy abból egy nyilvánvalóan szimbolikus következtetést kelljen levonni (persze ezen az úton is indulhat produktív értelmezés, s a nemzetközi recepcióban találunk rá példát, hogy Apostoloff alakját Hermésszel mint az utazók védőjével azonosítják). Szóval a regény sokkal inkább marad annak, ami „bele van téve”: személyes leszámolás a családdal és a saját kulturális örökséggel, illetve bizonyos fokú szembesülés az elfogultságok által vezérelt saját percepciónkkal. Ez az öntudatosság, illetve az elbeszélő saját véleményének kozmetikázatlan és önmagával szemben is szigorú leleplezése az, ami felől olvasva menthető a mű, bár nem biztos, hogy valódi, konstruktív önkritika is kiolvasható belőle. Az a vágy pedig, hogy halottainkat megértsük („Eljött tehát a mi időnk, a mi dolgunk eldönteni most már, ki volt apánk.”), és megtaláljuk számukra a helyet életünk folytatásában, nem egyedi törekvés, ennek ábrázolása miatt mondható emberközelinek a regény.
És igen, néha ki kell dühöngnünk magunkat, erre is jó lehet az irodalom, de talán nem mindegy, közben ki/mi és miként válik céltáblává.


Sybille Lewitscharoff: Apostoloff. Fordította: Kurdi Imre. Bookart, 2015.