Négyből egy

Czakó Zsófia: Szívhang. Budapest, Scolar, 2022.

Czakó Zsófia 2022-ben megjelent Szívhang című könyve elvesztés- és gyásztörténet a maga teljességében. „Missed ab, élettelen embrió a méhben, öt milliméter, kaparásra előjegyezni” – egy felsorolásoktól nehezedő mondat, egy orvosi látlelet és előjegyzés. Legalább két, de inkább három emberi sors jövőképe, útjelző a további napokra.

A diagnózis tételmondatként lebeg a kötet egésze fölött, eköré szerveződnek a külső-belső történések, a retrospektív elbeszélői mód mentén épül fel egy család-, hely- és lélektörténet. Az elbeszélő vidékre költözik a pandémia idején egy nyugodt, lelassult életet remélve. A kötet tételmondata és az elhalt magzat, a vetélés húsba vágó ténye a falu kórházába kényszeríti az elbeszélőt. A kaparásra való felkészülés, a műtét és a lábadozás mintha éveket ölelne fel, az idő és a gyász soha véget nem érő. A kórházban töltött idő azonban rövid, az elbeszélő ottléte alatt górcső alá kerül az orvosi ellátórendszer, a kórházi körülmények és a kiégéstől szenvedő orvosok élettelen, közömbös diagnózisai: „33 éves nő, adenomiózis, missed ab, Gábor doktor hamarosan műti. Évike ágyánal: 59 éves nő, vérzés, hasi fájdalom, mióma, kaparásra előjegyezve, azt a mocskot szedje össze az ágya alól. Frida ágyánál: 30 éves nő, vérzéssel, a magzat ép, abortuszra előjegyezve. Brigi ágyánál: 31 éves nő, abortuszra előjegyezve mára” (154.).

Felerősödik a vidék és főváros közti szakadék és a mindent átható felismerés – a faji megkülönböztetés helytől, kortól és időtől függetlenül él és uralkodik: „Nem haragudtam rá, amiért kivételezett, hiszen én voltam a kivételezettje, nem Brigi, nem Évike és nem is Frida, és hirtelen azt is megértettem, a homokozós harcoknak sosem lesz vége. Hogy a vedd el tőle, a mondd meg neki, meg a te vagy az erősebb egész életünkben elkísér. Szőke hajammal, fehér bőrömmel, a szüleimmel, törődésükkel, gondoskodásukkal és Gábor doktorral, aki velem kivételez, erős vagyok…” (154.). A C szoba lakói, akik nem csúsztatnak hálapénzt a zsebekbe, mintha a mélyszegénység reprezentatív részét képeznék – Évike, Brigi, Frida, cigány lányok és asszonyok sokadik vagy első abortuszukra várva. Mindeközben pedig olvasóként bepillantást nyerhetünk a vélt vagy valós életükbe, amely a szőke hajú, fehér bőrű szobatárs-elbeszélő lencséjén keresztül ábrázol egy rideg, távolinak tűnő, de nagyon közeli örök-gyászt: „Ablakaikban gyerekek tombolnak, maszatos, féktelen, kiabáló, jobb sorsra érdemes gyerekek. Még ártatlanok, még nincs meg bennük a rossz, még nem értik, hogy az élet igazságtalan, és főleg velük az, hogy a születésüktől kezdve biztosan eldőlt, az életük tele lesz nélkülözéssel” (120.). A kórházi ágy, a véletlenül összekapcsolódó életek és a sorsközösség tapasztalata ki- és betekintési lehetőséget ad nemcsak a saját életminőségbe, hanem a nagyon különböző életlehetőségekbe, a mélyszegénység rétegeibe is.

Czakó Szívhangja érzékenyen, a lélek mélységeibe alámerülve beszél saját testi és lelki tapasztalatairól, a gyermekvárás örömeiről és az elhalt magzat gyászolásáról egy szürke, leharcolt kórházi ágyból – megtapasztalva, hogy az egyenlően kiszolgáltatottnak tűnő helyzetekben is van, aki kiszolgáltatottabb, van, aki magányosabb. Ez a fizikai és lelki síkon történő utazás ad lehetőséget az önreflexióra, az anyával, a családdal való kapcsolat megkérdőjelezésére, rávilágít kommunikációs játszmákra és elakadásokra, közben pedig egy tágabb értelemben vett, egyénközpontú társadalomkritika is megfogalmazódik. Fájdalmas és nagyon emberi, női lélekírás ez, amely nem vitatja el a gyermekvállalás körüli élethelyzetekben a férfi, a társ szerepét, örömét, fájdalmát sem, ugyanakkor mintegy kollektívvé emeli az egyéni traumatörténeteket és fájdalmas léttapasztalatot, teret hagyva a különbözőségeknek is.

‍