Négy szöveg a milleniálok sötétségéről

Azt szokták mondani, hogy a nosztalgia és a nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné el, hiszen ez a dolga, színtiszta eszképizmus. Csakhogy ez az eszképizmus, a mosttól, a jelentől való megszabadulási vágy maga is a valóság része.

Az itt elhangzott versekben a kísértetek legalább annyira valóságosak, mint az a tér, amelybe Mărcuțiu-Rácz Dóra kiereszti őket, hogy kortársainkká váljanak. A kísértetek – legyenek azok egykori, de örök életű mestereink, asztaltársaságok, szép halottak, házinénik, néhány barát, netán az olcsó sör kísértete, amely drága sörként tért vissza kísérteni – arra valók, hogy megtanítsanak egy generációt szembenézni a saját sötétségével.

Az ezredfordulósok sötétsége tölti ki a versek sorai közötti űrt. Ebben a sötétségben mindannyian, akik ehhez a generációhoz tartozunk – és azok is, akik velünk együttéreznek a sötétségben tapogatózva – visszahalljuk az olyan mondatokat, hogy „tanulj, fiam, mert minden lehetőséged megvan, bármi lehet belőled”, és kirajzolódik egyre táguló pupilláink előtt az ötcsillagos élet ígérete, a szépség és a szabadság vágyképzetének kontúrjai, a törtetések és a boldogulás kényszere. Nem kell bennünket sajnálni, sajnáljuk mi magunkat eleget, bár kétségkívül jólesik, ha ez mégis bekövetkezik.

„Sok jó ember rossz passzban / akárhol elfér” , írja a vers, amiről eszembe jut Lövétei Lázár László vagy Fekete Vince egyik informális kedvenc mondata, amelyet hozzánk idéz: de tessék írni! Sokat, sokat!

Mert, idézem: „többet beszélünk arról, hogy írni szeretnénk, mint ahányszor örömömet lelem az írásban”.

Nem tisztem megmondani, hogy Mărcuțiu-Rácz Dóra valójában hányszor leli örömét az írásban, és csak azért merek személyeskedni itt, mert úgy érzem, ez nem csupán a lírai alany által felvett póz, hanem egy vallomás, amely az ezredfordulós költőgeneráció sötétségének szövetébe ivódott. Engedjenek, engedjetek meg itt egy aprócska megjegyzést: valószínű, hogy ha nem írta volna le ezeket a sorokat, akkor kevésbé esett volna jól neki a többi sor, szakasz vagy más vers megírása.

Továbbá az sem tisztem megmondani, hogy mit kezdjen ez a generáció azzal, amit az alábbi sorok közvetítenek: „azt mondják, nemzedékünk szétesett individualistákból áll. / Azt is, rossz a munkaetikánk, nem dolgozunk meg semmiért igazán.”

Súlyos mondatok ezek jól megírt versek után, egy közösségben ülve. De talán átalakult mára az önreflexió természete, a szégyenről, munkaetikáról, közösségi létről, nemzedékiségről úgy beszélünk, hogy elébe rohanunk a legrosszabbra felkészülve. Kedvencünk az önfelszámolás: „vedd el a várost vedd a vidéket is”, de kedvencünk az is, bármennyire is hihetetlen: feloldódás a nyelvben.

A ma esti vita szólhat arról is, hogy mennyire sikerül feloldódni a nyelvben, hogyan lehet része az életünknek a nosztalgia úgy, hogy mégis megmaradjon a valóságérzékelésünk.

A barátságnál derűsebb dolog nem jut most eszembe.

Elhangzott az 54. Bréda Ferenc Irodalmi Körön

‍