Navéta

Középiskolás koromban megfogadtam, hogy soha többé nem navétázom, nem ingázom naponta faluról. Nem kelek hat előtt, hogy korábbi járattal induljak annak reményében, hogy felférek a buszra, és semmiképp sem futok majd busz után, ha ülőhelyeket követelő öregasszonyok potyognak az égből, akkor sem. Hamar meghiúsította kamaszénem ábrándjait az első néhány év Kolozsváron, a belvárosi iskolák előtt kígyózó autók, odabenn szülőkkel, akik az enyémhez hasonló fogadalmakat tettek, parkolásról és lakhatási költségekről ne is beszéljünk. Nem véletlen, hogy már több mint két éve, ahogy a kolozsvári kulturális élet meglepően nagy szelete, én is Kisbácsból navétázom.

Augusztusban kifejezetten kellemesen telik az út: húsz perc alatt ér a busz a Széchenyi térre, az húsz oldal egy átlagos méretű prózakötetből. Verset itt nem olvas az ember, a vers megtörténik a bácsi buszon. Például az elegáns öregúr, aki nyakkendő hiányában egy fehér nejlonzacskóból kötött masnit a nyakába, és mindig szelíden mosolyog az utasokra, ő vers. Vagy a másik öregúr, aki könnyektől csillogó szemekkel hallgatta hangosan a Kimegyek a doberdói harctérre című katonadalt a telefonján, majd utána a kötelező kaszinóreklámot. Az öregasszony, aki a buszból megszidja a többi öreget, mert fenntartják a forgalmat azzal, hogy lassan mennek át a zebrán, és egyébként is, mert öregek. A középkorú, súlyos mentális problémákkal élő hajléktalan férfi, akit a busz utasai sajátos román furfanggal kényszerítettek leszállásra: meggyőzték, hogy igazából a bácsi tejgyár mögött van a vasútállomás, csak ő ezt még nem tudja, gyorsan szálljon le, mielőtt továbbmegy a busz. Páran díjazták az operativitást, páran megjegyezték, hogy mi ez, ha nem az empátia teljes hiánya, és páran hosszú eszmecserék után arra a következtetésre jutottak, hogy egyébként valóban kellemetlen testszaga volt, tehát mégis helyesen jártak el, és még csak egy ujjal sem értek hozzá. Nem szép, nem igazságos, de nincs az megírva sehol, hogy a vers szép kell legyen, vagy igazságos.

Néha a városba érve megvitatjuk hétköznapjaink közös hőseit, hanyagul rávágom, hogy majd egyszer megírom, ezt is, majd ezután, mint annyi mindent. Nincs ebben semmi bravúr. Nincs az megírva sehol, hogy a vershez mindig bravúr is kell. Ma már nem.

‍