Napsütötte levelek alól a világ

A mi kis globális falunkban, az önmegvalósítást gyakran túlhajszolásként értelmező információs társadalomban, ahol fél lábbal a holnap után rohanunk, fél lábbal pedig a virtuális valósághoz kapcsolódunk, nagy szükség van az olyan figurákra, mint amilyen a Tökéletes napok főhőse, aki a hétköznapiban és mindenekelőtt a jelenvalóban találja meg a boldogságot. A német és egyetemes filmtörténetről leválaszthatatlan Wim Wenderstől (Párizs, Texas; Alice a városokban) eredendően egy rövidfilm formátumú reklámfilmet vártak el Tokió különleges közvécéiről, ehhez képest a végeredmény egy meditatív nagyjátékfilm lett, ami megérdemelten kapta meg a cannes-i filmfesztivál és az Amerikai Filmakadémia figyelmét.¹ A hatvanas éveiben járó Hirajama (Jakuso Kódzsi) közvécé-takarítóként dolgozik Tokióban – madártávlatból nézvést élete ciklikus rutinok sorozatából áll, melynek a munkán kívül kötelező része a házi növények ápolása, a gyorsétkezdés vacsora és az esti olvasás, egyebek mellett. A beszédben kevés értelmet lelő Hirajama minden egyes napban megtalálja az örömöt, az ismétlődő elemeket elégedetten üdvözli, a mintázattól eltérőket nyitottsággal fogadja.

Ahogy azt az alaptörténet minimalizmusa sugallja, Wenders filmje a slow cinema esztétikai tengelyén mozog, ezzel együtt a Tökéletes napok elhatárolódik a radikális „történettelenségtől”, és ad némi narratív kapaszkodót a néző kezébe: a főszereplő helyzete a rutinok ellenére esetenként változik, leginkább a körülötte lévő karakterek hatására. Persze a narratív gesztusok ellenére a Tökéletes napok elsősorban így is egy poétikus állapotfilm, amely inkább látásmódjával, semmint történetvezetésével kínál maradandó filmélményt. Ehhez mérten a film audiovizuális világa és tézise – Hirajama öntudatlanul artikulált életvezetési manifesztuma – szorosan összeforr. A főszereplő perspektíváját felvevő szubjektív és az objektív beállítások egyaránt azt mutatják meg, hogy miként érzékeli a férfi a körülötte lévő valóságot, hogyan találja és teremti meg a szépet. Az érzékelés szimfóniája ez, ahol a látásnak, hallásnak, szaglásnak és tapintásnak nemcsak funkcionális, hanem esztétikai értéke is van.

Más szóval Hirajama a napsütötte falevelek látványából, a növényeinek tapintásából, a sócsú ízéből és Lou Reed hangjából meríti azokat az impulzusokat, amelyek élménnyé faragják a napjait. Zenehallgatási szokásai különösen kitűnnek, hiszen a főként a hatvanas évek amerikai és angol rockzenéiből (ld. The Velvet Underground, The Animals, The Kinks) táplálkozó Hirajama képe finoman keretbe foglalja Japánnak a Nyugat iránti érdeklődését és az idősödő férfi saját fiatalsága iránti nosztalgiáját. Az sem mellékes, hogy Hirajama kizárólag kazettán hallgatja zenéit, de ez esetben az analóg technika kitüntetett használata nem csak a múlthoz való ragaszkodás jele lehet. Mintha Wenders azt szeretné aláhúzni, hogy a kazetta – és a szereplő által szintén sokat használt analóg fényképezőgép – közelebb hozna minket a fizikai valósághoz, és jóval privátabb az aktivitásainkat lekövető digitális technológiához képest.

Múlt és jelen viszonya nem pusztán technikatörténeti értelemben kap teret, hiszen a film második felében Hirajama előtörténetéről is többet tudunk meg. Annyi bizonyos, hogy a férfi tehetős japán családból származik, valószínű, hogy egykor magas pozíciót töltött be – talán épp egy kiégés miatt döntött úgy, hogy egy szerényebb, egyszerűbb élet mellett kötelezi el magát. Ez a háttér-információ azért is nagyon fontos, mert a Tökéletes napok így kivonja magát a szociális érzékenységű filmek címkéje alól, és sikeresen elhárítja a „nyomorpornó” vádját. Hirajama önként választja ezt az életet, és ez a választás megerősíti a filmet abban, hogy a vécétakarító életét ne társadalomkritikai összefüggésekben, hanem létfilozófiai paraméterek mentén láttassa. Utóbbihoz rengeteget tesz hozzá Jakuso Kódzsi elbűvölő alakítása, aki kicsiben játszik nagyot, és egy-egy ritka, de jól időzített lágy mosollyal árul el a legtöbbet a hétköznapi cselekedetei mögött szótlanul megbúvó Hirajamáról.

A Tökéletes napok tana és tanítási stílusa feltehetőleg nem jelent újdonságot a zen követőinek és az Ozu-filmek ismerőinek (Wenders 1985-ben dokumentumfilmet is rendezett a japán rendezőóriásról Tokyo-Ga címmel), érdemes a filmet nem csak múltbeli hatások egyenes ágú következményeként, hanem a jelenkorra adott válaszreakcióként is kontextualizálni. Wenders bájos, esetenként humoros, a szó legjobb értelmében fogyasztható formában beszél arról, hogy milyen kielégítő is az, amikor valóban jelen vagyunk a világban. A megfigyelés és érzékelés öröme, a természet megtapasztalása organikusan beleszövődik a film szövetébe, egy olyan évszázadban, melyben a digitális világ folyamatosan a figyelmünkért küzd, míg a természetről való megfeledkezés klímakrízissé érik. Persze mindezen távlatok áttételesen, netalán értelmezéstől függően jelennek meg Wenders filmjében, ami végső soron arra sarkallja nézőjét, hogy vegyen egy mély levegőt, és próbálja ki a „Hirajama-módszert”.

‍

Tökéletes napok (Perfect Days), színes japán–német film, 123 perc, 2023. Rendező: Wim Wenders. Forgatókönyvíró: Takuma Takasaki, Wim Wenders. Operatőr: Franz Lustig. Vágó: Toni Froschhammer. Szereplők: Jakuso Kódzsi, Tokio Emoto, Arisa Nakano.

Jegyzet

¹          A Tökéletes napok a legjobb színész és az ökumenikus zsűri díját hozta el Cannes-ból, és jelölték az Arany Pálmára, valamint a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára is.

‍