.svg)
szeptember 6.
A Szeret ma már nem lázad. Nem haboz, merre folyjon. Nem mint az én gondolatfolyamom, amely keresi saját medrét, a hogyanját és a miértjét.
Volt idő, hogy a Szeret lázadt, hiába. Kért innen, de nem kapott. Erre azt mondta: hátjó, kért onnan, s megadatott. Azóta a Szeret mentén moldvai csángómagyar falvakat rejt a térkép. A figyelmes fülek, a néptáncos lábak és a román nyelv hallatától meg nem rebbenő szemek tudják.
Egy pillanat: vissza kell tekernem a szalagot.
Június van. A tölgyfa árnyékában jegelném a gondolataimat, de össze-vissza futkosnak a fejemben. A felkelő nap épp nem segít. Hosszú camino áll előttem. A csíkszentmártoni római katolikus templomtól indulok, hajóm horgonyát felvonom, irány kelet. Kíváncsi vagyok. Mindig így kezdődik. Huszonhat évem során számos helyen lehorgonyoztam már rövidebb-hosszabb időre. Születtem a Küküllő partján, majd áthajóztam a szőke Szamoshoz, mindeközben felfedeztem az Ibériai-félszigetet déltől északig. Most a Tatroson fúj a szél lefele, hogy utána a Szereten felhajózzak. Itt lehorgonyzok ideig-óráig. Most is, mint mindig, amikor utazok, egy Oklándon szélbe suttogott ír áldás visszhangzik bennem:
,,Legyen előtted mindig út,
Fújjon mindig hátad mögül a szél,
Az eső puhán essen földjeidre,
A nap melegen süsse arcodat,
S amíg újra találkozunk,
Hordjon tenyerén az Isten.”
Utunk biztosan vezet ki a Keleti-Kárpátokból Csángóföldre. A domborzati térképről eltűnnek a fenyők, de gondolattérképemen viszem magammal melegüket gyerekkoromból, lángjaikat a kályhából és illatukat a műhelyből.
Zoom out: magyarháztúrán vagyok épp, fehér vitorlással utazunk. Utunk predestinált: naputánjárók szegélyezik. Épp Rafi Lajos roma költőről mesélek a vitorlás kormányosának, amikor válaszként az édes folyami szél szembefújja velem Gábor Felicia csángó költőnő verseskötetét. A szél nem vidám kacagást hoz, hanem emberi és asszonyi sóhajt süvít. Arról az életről süvít a fülembe, amelyben az öndefinícióra nem mindig jut idő és kedv (bárki legyen az és bárhol éljen a világban), és ahol az ősi kifejezésrendszer már csak a falakon a szőttesben él.
Zoom in: szeptember van. Helyi koordináták: Bákó megye, Moldva, Csík falu, Magyar ház. Az intellektuális élet Bermuda-háromszögében lakunk, a Magyar Házban. Tőlünk ötszáz méterre van az állami iskola, ötszáz méterre a templom. Öt nap múlva kezdődik az iskola. Magyar mint idegen nyelv, mid tanár vagyok most már hivatalosan is. Eddig hivataltalanul voltam az, spanyolokat tanítottam, most egy kicsit más lesz, de annyira mégsem. Bőröndöm a szoba közepén, benne az életem. Mikor odáig érek, kicsomagolom.
szeptember 9.
Tekerem előre a szalagot: augusztusban azt mesélték, Moldvában a magyar tanárok élete helyszínfüggő. Mit jelent ez nálunk fele: a nehézségeik, az elégtételeik, a gondjaik, az örömeik, a programjaik, a nemprogramjaik, a hívott és hívatlan vendégeik, minden helyszínfüggő. Az előző kolléganőm sok gyerekekkel közös varázsszót ragasztott fel az osztályterembe, ilyen a ,,sajnálom, a bocsáss meg, a köszönöm és a szeretlek”, énekli Kowalsky meg a Vega. Néhány napon belül az ügyeletes magyar tanár, én is énekelni fogom. Helyszíntől függetlenül énekelni fogok, és élni a másokéhoz nem hasonlítható életem. Ezt is jelenti a helyszínfüggő, de még mit?
Helyszínfüggő az, kinek a falujában milyen állatjam áll össze, és ébreszti a magyar tanárokat reggelente: kakas-kutya, kakas-bárány, vagy netán kakas-kutya-kecske-bárány.
Helyszínfüggő az is, kinek mivel telnek az első moldvai napjai. Van, aki dekorálja az új közösségi teret, ahol a gyerekekkel együtt lélegezni fog, van, aki az Erdélyi Táncháztalálkozón a moldvai körtáncban erősíti a moldvai csángómagyar hagyományőrző nénik nyelvi önbizalmát, van, aki eddigi életét és tapasztalatait egy bőröndbe csomagolja épp, zenét hallgat, és a tengerre gondol. De az is lehet, hogy ez a sok valaki egy és ugyanaz a valaki, valahol. Kicsit mindig máshol. Én vagyok.
szeptember 10.
Még csak egy kicsit kell tekernem a szalagot, és egy időzónába kerülök magammal és a történettel.
Rendben, most jó lesz. Helyben és időben vagyunk.
Leteszem a bőröndöt, és megyünk paplakodalomba. Csík falunak nagy ünnep, hogy a faluból szenteltek papot, nos, most már nekem is. Nem jártam még soha paplakodalomban. Végülis, a pap is megházasodik, csak nem egy nővel köti össze életét, hanem Istennel, és Isten őket úgy segítse. A pap szülői háza-háztája, kapuja-tornáca épp úgy fel van virágozva, mint Gábor Áron rézágyúja, csak ő lelkiismeretek csatájába indul, és nem tüzérekkel megy, hanem egyedül.
Követjük a fülünk, ami a falu rendezvénytermébe kalauzol minket, és hallunk-látunk csodát. Csángómagyar énekszót és csángómagyar táncot. A helyi hagyományőrző kolléganőnkkel találkozik a tekintetünk. Tudatjuk vele, a mi javas asszonyunkkal, a matrónánkkal: itt vagyunk, vele vagyunk. Az ünneplő falu előtt magyarul táncol és énekel nagymama-unoka-sereg, és béke van a levegőben. Így élik meg ők itt multikulturális identitásuk. Együtt vigad mindenki: magyarul és románul nevető és lélegző emberek.
A tiszteles úr is két nyelven kíván jó étvágyat, mi pedig két nyelven gratulálunk égi elköteleződéséhez. A diplomáciai körök megtétele után vár minket a gasztronómiai utazás Moldvába. Töltött szőlőlevél tárja fel előttünk tartalmát. Utólag megtudjuk, ilyen itt a töltelékes káposzta. Mi, szinteturisták, lelkesen majszoljuk a szent falatokat, és a jövőre gondolunk: vár minket az osztálydíszítés, és vár még valami, amit evés közben nem is sejtünk: négy óra hóramaraton, avagy isten-hozta-a-magyar-tanárokat-Csík-faluban szertartás. Helytállunk a kolléganőmmel, elégedetten sétálunk haza a templom - Magyar Ház - állami iskola Bermuda-háromszögbe, hogy telefonunk Shazamját kortárs román pop zenével vizsgáztassuk. Eseménydús évnek indul ez a tanév. Hangulatos, éjfélig tartó terraceparty, egy kis paplakodalom. Ilyen volt a 0. napunk Csík faluban.
szeptember 11.
Megkezdődött az iskola. Kolléganőmmel, miután kávéztunk, és kikérdeztük a fali szőttest, jó lesz-e, amit kiötleteltünk, felszállunk a hegyre a román évnyitóra, majd a gyerekekkel leszállunk a Magyar Házba a magyar évnyitóra. Visszafele vitorlásunk vígan és hangosan siklik a gyerekekkel a hegytetőről le a völgybe a Magyar Házba.
Forgatókönyv: a gyerekekkel a jókedv szigetére hajózunk majd el minden nap. Ma útjuk a fedélzetre csodakapun át vezetett: kicsik és nagyok, mindenki átugrott az ugrókötéllel a vakációból az iskolába, a nyárból az őszbe, és hulltak rájuk a bizalom, a türelem és a nyugalom levelei a tanítónénik fáiról. Ugrattak minket is a gyerekek, ekkor még azzal, hogy figyelni és hallgatni fognak ránk. Hullnak a levelek. Szeptember van, Csángóföldön ez még nyár. Mégsem hullnak a levelek. Csak 10 oldallal később, majd októberben.
Játék közben ismerem ki színészeimet.
Csapó 1: Súgj egy magyar szót: szeretlek. A gyerekek lerohantak első nap, szaladtak felém, és szívembe szúrták szeretleküket. Szeretlek, szereltek, szeterlek. Mindenki úgy beszél, ahogy tud. Az érzés ugyanaz.
Csapó 2: „Adok neked egy kutyát. Mit, egy kutyát? Igen, egy kutyát.” Ki mit ad, azt kap. Ki ahogyan adja, akképp kapja. Vannak kreatívan lázadó gyerekek, akik kezükbe veszik a kormányt, és maguk irányítják a vitorlásunkat: „Adok neked egy macskát. Mit, egy macskát? Igen, egy macskát.” És ez is teljesen rendben van.
Csapó 3: Egy srác Fekete Péter közben kiszól az Úrhoz: „Doamne, tu ești sus!”, és nem húzza el a Fekete Pétert.
szeptember 16.
Mikor játszunk, mivel sokan vagyunk, mindig kiolvasunk valakit. Ha számolunk, mi akkor is olvasunk. Olvasunk a felhőkből, a kövekből, a báránybőgésből, néha a könyvből. Olvasunk a szélfújásból, a macskanyávogásból és a hangsúlyokból.
Sokféle család él mindenhol. Csángóföldön a becenevük a tátott, buta és dili család, tátott, buta és dili anyával, apával és gyerekkel. A faluban mindenki fontos, bármelyiknek legyen is a tagja. Van egy ilyen játék is, amikor a szerencse meg egy papírfecni hordozza, melyik családnak a tagja leszel. Kacagós a vége. Fontos, hogy játék és élet közben ,,bizuiește să te sităm”.
Sokszor hallom: „Hiszem, nem bírok jönni most. Hiszem, disznót vágnak. Hiszem, puit szednek hulnap. Hiszem, szőlőt szednek a híten.” Csángóföldön az emberek, amit gondolnak, azt hiszik is, a nyelv a nyelvben jár. Ők nem gondolják azt, hogy, hanem hiszik azt, hogy. És ez szép.
Meséltek a gyerekek a családjukról, és kiderült, Csángóföldön a nagymama mámóka, és a nagytata apóka. Ezek a mámókák és apókák sokat megélt emberek, de ennek ellenére olyan szép sorokban olvassák az életet. Mindig, amikor hallom őket beszélgetni, meg kell állnom, és ki kell szállnom a saját gondolataimból. Nem tudok nem rácsodálkozni a világértelmező látásmódjukra: „aztán mikor elkurtul az élő nap, akkor meghalunk.”
A többnyelvű nagyszülőkről mostanában Iulia Dromereschi versében olvastam:
„bunica nu îmi spunea (când) să mă culc.
Ea făcea papanași și-i lăsa pe sobă și se
întindea în camera cealaltă,
cu o (altă) carte,
și citea (adesea) în limba maghiară peripeții
cu femei care-și croiau drum
din cărți colorate, cu coperți ilustrate, cu
nume de alte femei
în maghiară.
szilvia
marika
ilonka niciodată.
ilonka era bunica mea.
(sau elena)
(ileana)”
(részlet a Să explicăm papanașii című versből: https://www.revistadepovestiri.ro/sa-explicam-papanasii/ )
Csángóföldön a magyarul beszélő és imádkozó nagyszülőkről nagyon sok emlék van, nekem a kedvenc pillanataim közé tartozik, amikor Csík faluban egy ilyen még élő emlékkel találkoztam a Magyar Ház előtti buszmegállóban. A néni pont olyan volt, mint a mesében a szóló szőlő, mosolygó alma és csengő barack. Előre köszöntem, két nyelven. A néne mosolygott rám (errefele nem szokás) és csengő hangján megszólalt magyarul. Meg persze szabadkozott mellé, mert azt itt a magyar megszólalás után szokás. Egy versbeli Ilonka ő is, aki olyan szépen tud mesélni.
Mesélni és imádkozni. Az ima a Magyar Házakban, így Csík faluban is, szertartás. Minden étkezés előtt magyarul imádkozzuk, vagy éppen énekeljük el a Jöjj el, Jézus, légy vendégünk, majd étkezés után az Aki ételt, italt adott imát. Néha hallom a gyerekektől azt az imaváltozatot is, hogy Jöjj el, Jézus, légy vendéglős, és teljesen igazuk van azoknak is, akik így imádkoznak, hiszen a vendégeskedéshez a vendéglős jelenléte elengedhetetlen. Jézus a vendéglős, akinek hála a hét minden napján ehetünk, és együtt lehetünk. A két ima között a leves mellett sok gyerek elmeséli az életét, és a gyerekek, ha beszélnek, elfelejtenek enni. A hagyományőrzőnktől tudjuk, ilyenkor figyelmeztetni kell őket, hogy vigyázzanak, mert feltesszük őket az ablakba, vagy, mert fülükből véletlenül kinő egy fa.
szeptember 23.
Az ismerkedés hetei alatt a gyerekeket egy nap megkértem, mutassák be a falut. Legyenek egy napra a mini-vezetőim, akik beavatnak a falujuk életvitelébe, megmutatják, hol szoktak halászni, hová szoktak a szüleik meg a világ elől elbújni. Egy beavatástörténetnek voltam részese, ekkor tudtam meg, ki hol ül, kinek a szüleit hol kell keresni, ha rosszak. Meg azt is megtudtam, a hol laksz kérdés a faluban tükörfordításban hol ülsz-ként él, és én azt kívánom, éljen ez a kifejezés ezekben a falukban még sokáig.
Kedvenc zene a füleimnek az is, amikor étkezés után a gyerekek úgy kéreznek ki tőlem magyar óráról és a kolléganőmtől hagyományőrző óráról, hogy „bírok menni wc-re?” Én meg válaszolok nekik mindannyiszor: „bírjál-bírjál, fiam, mert én nem bírlak el téged.” A gyerekek, látjuk, „olyanok mint a zördögök, vigyázni kell velik”, egyszer engedünk meg nekik valamit, s aztán tesznek minket a seprű mellé.
Csík faluban az asszonyoknak nem csak sok bajuk, de szürkítő emberük is van. Ezek az emberek az idővel szövetkeztek, és együtt szürkítik a feleségeik hajszínét. Ilyenkor az asszonyok pedig dorilják, hogy legyen szabadnapjuk meglátogatni a frizeriát. Itt Csángóföldön vannak olyan hétköznapok is, hogy egyszerűen nem viszen az eszünk sem a hajunk arra, hogy. És ez is teljesen rendben van.
szeptember 30.
Múlt szeptemberben sokat utaztam és léteztem csíki emberek társaságában, és elhatároztam, megismerem őket jobban. Az idei Székelyudvarhelyi Könyvünnepen szembetaláltam magam egyetemi folklórtanárom, Tánczos Vilmos Elejtett szavak könyvével a Bookart standjánál. Otthon leemeltem a polcról, leporoltam az éveket róla meg az egyetemi jegyzeteimről, és ismerkedni kezdtem a szomszédjaimmal. Egy csíki bácsiról szól a tanárom könyve, nevezetesen az édesapjáról, Tánczos Mihályról, aki csíkszentkirályi bácsi volt, és így mesél: „Meg kellett győződjem arról, hogy én közbe olyan szókot es mondok, amiket nem es biztos, hogy használ valahol valaki. Mindenki úgy beszél, ahogy ért.”
Ez a mondat összecsengett a fejemben a moldvai csángómagyarok kommunikációs megoldásaival. Valahogy ezek a gyerekek, szülők is hasonlóképp beszélgetnek velünk, úgy, ahogy maguk is értenek: megkérdezik, hogy nem van-e iskola a pedagógusok napján a magyar házban, mi pedig válaszolunk, hogy de, lesz, mert a gyerekekkel egyetemben ünnepeljük magunk.
A gyerekekkel egyetemben vigyázunk is egymásra, vannak köztük nagyon figyelmesek: ha meglátnak arcomon/kezemen egy ragtapaszt, amely a kötelező konyhai balesetek következménye, rögtön megkérdezik: mit pociltál? Ez egy sokadik kedvenc tükörfordításom az elmúlt egy hónapból: ce ai pățit, mit pociltál? És én azt szoktam válaszolni, az életet, fiaim, azt pociltam.
október 7.
Ősszel érik a gyümölcs, meg az új magyar tanító néni is.
Csapó, nem számolom már: Keressük a gimnazista diákokkal a közös kabalánkat, aki mellénk szegődik-simul-fordul, és akit majd nevén szólíthatunk, ha csak arra vágyunk, a sarokban üldögéljünk egyedül. Bármilyen nyelven. Ő volt Albecska, a fehér kutya. Őt eltemettük, majd örökbe fogadtuk Picky kutyát. Az első neve volt az igazi, amit a gyerekek adtak neki, csak a székely tanítónéni magyarosabb nevet szeretett volna kiravaszkodni a gyerekekből, de a csatát elvesztette. A rajtmezőmtől messze ugrottunk: nem a cél fele, hanem ellenkező irányba. Anglicizáltuk a csoportbábunk. Ezzel azóta sem vagyok békében, de legalább az Albecskával igen, ha ezt nem is mondtam meg a gyerekeknek. Novemberre talán az elvárásaim nem fogják ránk törni az ajtót.
Apróhirdetés következik, amely a szemben levő bolt kerítésén olvasható.
Csángó oltóágra lenne szükségem, van valakinek eladó?
Az öntözést és a törődést már meg tudom oldani.
Oltóág rendeltetése: meggyökereztetni magamban a csángó gyerekeket.
Elérhetőség: Csík falu, kocsmával szembeni Magyar Ház.
A kapu, ahogy az ég is: mindig nyitva.
Ugyanitt piros-fehér bicikli kerestetik, hisz van az a dal, hogy: ,,ellopták a biciklim, a piros-fehér biciklim, a kereke még ott maradt a Deák téri pad alatt”
Egészséget!
október 14.
Mesterségünk címere: Székelyföldről jöttünk, ügyeletes magyar tanár.
A környéken együtt lappangok a csángómagyar nyelvváltozattal. Láthatatlan tartóoszlop vagyok, ha összedőlne az őszi levélvár. Viharmentesített zóna, ha messze repítene a bullying, a diszkréció és empátia szelének hiánya. Pozitív feedback vagyok, ha a nyelvi önbizalom meginogna. Erő vagyok és erősítés. Figyelek, a most vagyok. Nem a tegnapom, nem a holnapom. A most nem egy terv. A most az, ami működik.
Intermezzo: tedd oda a bal könyököd, ahol kéket, zöldet, sárikot, narancssárikot, lilát, rózsikát, pirosat látsz. Most tedd oda a jobb könyököd, ahol traumát, sérelmet, haragot, sértődést látsz/tudsz/érzel.
A csíki ember, Tánczos Mihály bácsi elejtett szavaiban szól a csángómagyarokról is, akik testvérek a csíkiakkal, és akiknek a létükért hálás, hiszen így mind a négy égtáj felől magyarokat lát: ahol kel a nap, és ahol nyugszik is. Északon is, meg délen is. Mihály bácsi úgy tartja, ha ők elvesznek, keleten kilyukad az ég. A csángók pedig úgy tartják:
,,Nem anyátúl lettem,
Rózsafán termettem,
Piros pünkösd napján,
Hajnalban születtem.”
Nem anyától lettem, rózsafán termettem
október 21.
Legyetek és maradjatok békével.
Eltelt több mint egy hónap azóta, hogy ismét becsomagoltam az életem egy bőröndbe, és nekivágtam vadkeletnek. Csak az égtáj más, az amazonlét ugyanaz. Éjszakánként, ha a hold besüt a lélekszolgálati lakomba, a falon lobogni látom a hajam. Szélcsend van. Kint zuhog az eső. Bent a hajóm élén állok, és azt a napsütés fele kormányzom.
,,Csak a nap felé nézek igazán,
Nem futok utánad
Némán állok egy ház teraszán
Fakulóban a szín, de a nyár idejár”
Valahol itt, Bagossy Brothers Company, https://www.youtube.com/watch?v=BkPRZgk1LDs
Magyar órán én forgószínpaddá válok, a fakuló színeket életre hívom, színészeim és színeim a gyerekek. Ők már tudják, ez nem a trójai háború, itt nem dőlünk a kardunkba apróságokért. A csángómagyar nagyon könnyen haragosodó egy nép ám, mindig van, akire haragosnak lenni: néha a tanító nénire - akartak engem már kirúgatni is -, néha társaikra. Én velük ilyenkor jógázok, körbefutok a teremben, és tombolok, ha az ovisok épp nem alszanak felettünk. Tanuljuk azt is: semmi sem katasztrófa, semmibaj, van új nap, van új magyar óra.
Van hajnal, van napsütés, ha a felhők fölött is, és reggel a fejemben így is – úgy is kisüt a nap. Ezen a héten került kezembe egy 2016-os Látó folyóirat, benne szlovákiai írókkal, költőkkel. Én is olyan Odüsszeusz vagyok, mint a Daniel Hevieré:
„s mint egy erőtlen isten
az ágy szigetéről nekiindult
a szőnyeg óceánjának
a hullámok könyörületesek voltak hozzá
s a függönyből utoljára
sirályokat lehetett hallani”
október 29.
A macskák és a gyerekek errefele? Mind-mind szeretetéhesek.
Errefele úgy szokták mondani, megimádkozzuk, és lesz minden. Szeretet is. Lesz nyár, játék és pokkantó pui. Lesz íróasztal a szobámban, ötletek a wordban, meg összevissza. Lesz kirándulás, levélangyal, képek.
Emlékek az írisz mögött. Belakják retinám.
,,Még nem tudta, mit akar megfesteni. A legszívesebben mindent! Egy képet, amely a segítségére lesz, hogy kibírja a hosszú órákat, miután rárakják a gipszfűzőt. Egy képet, amely megmutatja neki az élet szépségeit és lehetőségeit, miközben ő maga meg van fosztva tőlük. Egy csupa szín képet, amely majd túlharsogja a szürke csempék közötti nyomorult fugákat. Igen, pontosan ezt akarja megfesteni! Persze még kezdő, de már kicsírázott benne a bizonyosság, hogy valami egészen újnak a kezdetén áll, ami majd új tartalmat ad az életének. A felismeréstől boldogan felsóhajtott, és újra a festékbe mártotta az ecsetet.” Az élet színei, Frida Kahlo
Én újra a billentyűzetre teszem a kezem.
Otthon vagyok, emlékeket seprek össze. Vagyis az emlékeket seprem ki a levelek alól. Tollászok. Azt keresem, ma mi ajándékozott meg tollakkal és szárnyakkal, hogy pár pillanatra repülhessek. Vagy legalább lebeghessek. Egy meghívás egy osztrák esküvőre, egy vizuális módszerek és technikák képzés, Frida színei egy kirakatban, kagyló mint dekorkő a szülővárosomban. Ilyenkor hallom a tengert. Ülök egy dombon, és velebeszélgetek. Január másodika volt, amikor arcon csókolt a múlt, én meg elbúcsúztam tőle. A meleg, sós tengeri szél nyakába simultam, és igent mondtam a jövőnek.
A jövő pedig most egy denevér körül forog, aki néhány éjszakára a Magyar Ház falán tapadt-ragadt. Nevenincs denevér maradt, bár lehetett volna Lili, a liliac. Sokáig a kapuval szemben levő ablak mellett aludt reggel, amikor a gyerekek jöttek a magyar iskolába. Sokáig azt éreztem még, vakáción vagyunk. Lili tegnap az éjszaka leple alatt szerencsésen kitalált a közvilágítás fényei alól. Elvágta az őt a biztonsághoz kötő láthatatlan köldökzsinórt. Megérkeztem.
