.svg)
Szilágyi István halálára
„A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok,
És te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk,
Azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven,
Ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
Ne keress új szavakat.”
Hippói Szent Ágoston (Kr. u. 354–430)
De hogy milyen reggel volt, az is, Pista bácsi,
indultunk volna, mentünk volna haza innen
oda, a városodon át, a városon, ahol pár évig
én is, igen, mentünk volna tehát, indultunk
volna innen oda, át azon a városon, ahol élsz,
javítom most ki éltélre, s hogy mindenképp
megállunk, mondtam, rövid időre, mert látni
szerettelek volna, hogy hogy vagy, mit csinálsz,
emlékszem, bő másfél évtizeddel ezelőtt volt,
jöttem le a negyedikről, Tőled, Tőletek, egész
napos beszélgetés, kérdezz-felelek után, jóérzés,
boldogság, erő, öröm sugározta be mindenemet,
mutattad a késeidet, amiket saját kezűleg fentél
mindig, az apróbetűs Kő hull… ősváltozatát,
és a legutolsót is, amit „te megérhetsz még, de
én nem biztos, hogy igen”, látlak magam előtt
frissen, izmosan, erősen, alig hetvenévesen, tele
energiával, haza indultunk volna tehát, és persze,
megálltunk nálad, aznap reggel tört ki éppen a
háború, aznap reggel jelentették be a rádióban,
hogy a különleges hadművelet, megtámadta stb.
így indult az a reggel, rémülettel, riadalommal,
hitetlenkedéssel, hogy nem lehet, nem hiszed,
mint a mai is, ezzel a döbbenettel, mert baljóslatú
dátum, még akkor is, hogyha nem vagyunk
babonásak, de ez most már itt, így marad, itt
lesz velünk ezután, Pista bácsi, Te, aki mindig
is nagyvíz és folyó mellé vágytál, a mindenség
gyűrűjéből most a végtelenbe induló Hajós
ladikján indulsz, így látlak most, bőrtáskáddal
az oldaladon, belépni abba a szerkesztőségbe,
azok közé, akik már ott várakoznak, elvonulsz
Mózes, K. Jakab, Lászlóffy, Sigmond, Nagy
Mari sorfala előtt, gyere, Szilágyi, jaj, de jó,
Pista, hogy jöttél, talán ezt mondják, talán
semmit abban az égi, túli szerkesztőségben,
vajon vannak-e ott hegyek, völgyek, tavak,
vizek, fű és fa és virág, vannak-e megmászni
ormok, sziklák, nézel szét az egykori kollé-
gáidon, hümmögnek, nem felelnek, nem fe-
lelnek, úgy felelnek, jó, mindegy, dörmögsz
te is, bajuszodat pödröd, büszkék lehetnek
rád a hőseid, otthont, hazát, nyelvet, teljes
univerzumot teremtettél nekik, jól érezhetik
magukat ott, a legnagyobbak tudnak ilyet csak,
Pista bácsi, látom a tekintetedet, látlak, ahogy
nézel, ez a szem, ez a figyelem, nagyot mondok,
mint a legközelebbiről szokott az ember, ott
maradnak, retinámba beleégve maradnak, azt
hiszem, és meg is toldom, látod: amíg élek,
patetikus, de hát milyen legyen az ember, amikor
elmegy a számára egyik legfontosabb, aki úgy
tudott lenni az, aki volt, hogy megállt körülötte
a levegő, olyan tiszteletet parancsolóan, csak
semmi felhajtás, csak lassan, nem kell elsietni,
mondod, és itt vagy megint előttem, a somogyi
könyvtárban, utolsó nagy beszélgetésünk volt,
utána már alig egy-kettő neked mással is, azt
mondod huncutul a fellépésünk előtt, gyere be
a polcok közé, mögé, gyere csak, és nyitod is
a táskádat, kicsi palack nálad, soha nem láttalak
még így, de veszem el tőled megbabonázva, és
húzom meg, majd te is, na így, mondod, na így,
mondom én is most, s hogy menjenek be, csak
menjetek be ezután is Szilágyival a polcok közé,
menjetek a könyvtárszobába, vegyétek le azokat
a súlyos könyveket, lapozzátok fel őket, és ott
lesz ő is, bajusza mögül mosolyog huncutkásan,
mint egy kimerevített képen, ma reggeltől már
mindig nekünk, Nekik, Nektek, az Olvasónak,
mindig, de azt is mondhatom már, hogy örökre…
Budapest, 2024. március 13.
