Nagypénteki tragédia

Székely Ian munkája
A nagypénteki történet nem itt kezdődik, sőt, nem is itt ér véget. Elmesélhetem, de azóta már javában ősz lett. Nem tudom, hogy a nyár perzselte-e ki az emberek emlékezetéből, vagy a szeszélyes ősz langy szelei sodorták el, mindenesetre már egyáltalán nem beszélnek róla. Minden csoda nyolc napig tart, kivéve, ha író vagy. Az is lehet, hogy már csak én vagyok az egyedüli, akinek egész nyáron a fantáziáját ingerelte a sztori, és csak az alkalomra vagy a pillanatra vártam. Persze egy írónak soha nincs elég megfelelő alkalom. Az íráshoz környezet kell, fél liter kútvíz egy schweppes-es műanyagflakonban, meg egy fazéknyi paszuly a kályhán, a zakuszkához, ami tízpercenként ellenőrzést igényel. A csokit vagy gyorsan megeszem, vagy két szobával arrébb kell szállítani, mert percenként vonja el a figyelmem a képernyőről. Szóval Nagypéntekről mesélek. A történet még mindig nem itt kezdődik, hanem a majd’ féléves múltban.
Az Olt folyó vize már másfél hete folyamatosan csak dagadt. Olyan rettenetes erővel hömpölygött a gátak ölében, hogy a partján lévő falvakat mindenestől magával ragadhatta volna. Csütörtökön csak romlott a helyzet, hiszen mintha egész nap dézsából öntötték volna, úgy zuhogott. Pénteken hajnalban azonban rejtélyes csend borult a környékre. A hídépítés miatt az összetúrt úton kisebb-nagyobb tócsák néztek fel üveges szemmel az aszfaltról, felettük baljós, fagyos köd és az Olt vérszomjas hörgése kísértett. Az építéshez használt óriási gépek némán riadtak fel a léptek zajára. Az ütemes nesz egy pillanat alatt kiverte az álmot a szemükből, s kíváncsi tekintetük erőlködve meredt a ködfüggönyök közé, a léptek tulajdonosát kutatva. A munkásokat csak majdnem egy órával későbbre várták, közülük nem lehetett senki. A híd lebontása óta pedig rajtuk kívül erre a madár sem járt, hiszen a folyón képtelenség volt átkelni. Mióta elhelyezték az impozáns betonlábakat, és az őket összekötő oszlopokat ráhelyezték, akadt egy-két vakmerő suhanc, aki titokban fogadásból átmerészkedett az építményen, de ilyen időben teljesen kizárt, hogy bármelyikük ezen az elhagyatott területen császkált volna. A ködben egy száznyolcvan centi magas férfi alakja rajzolódott ki. Testtartásából, és mozgásából ítélve idős ember lehetett. Egy pillanatra megállt a behatolni tilos táblánál, aztán az egyik markológép mellett ügyesen elsuhant, és egyenesen az épülő híd fele tartott. Ugyanolyan iramban haladt, mint eddig, léptein fikarcnyit sem lassított. Korához képest ügyesen felkapaszkodott a majdnem két méter magasban levő betonlábra, kicsit megcsúszott ugyan, hiszen minden csupa hideg és nedv, de egy pillanat alatt talpra szökkent, és kötéltáncosként, majdnem a sarkán járva sétált el a híd közepéig. Fekete kalapját levette, és maga elé fogta. Ha valaki messziről látta volna, biztosan azt hiszi, hogy az építmény része, oszlopa, annyira beleolvadt mozdulatlanságával a környezetébe. Majdnem félórát állt így, mozdulatlanul, Nagypénteken, pirkadatkor. Olyan volt, mintha nem is lélegzett volna, mintha a levegőt üveges tekintete, vagy szeme előtt cikázó gondolatainak képei juttatták volna szervezetébe. Sápadt volt, és ősz hajú. Lábán fekete félcipő egészítette ki a vasalatlan ünneplőruhát. Inggallérja gondosan kitűrve, nyakkendője mellényébe csúsztatva, bajusza precízen lenyírva. A szomszéd falu állomására érkező vonat hisztérikus sípolására kapta fel a fejét. Lassan körültekintett a tájon, majd felnézett a nehéz, szürke égboltra. Az, amit az ég színéből kiolvasott, arra késztette, hogy szemeit lezárja, kalapját némán visszategye ősz fejére, porckopásos térdét enyhén behajlítsa, majd egy kisebb erőfeszítéssel elrugaszkodjon. A folyó habjai úgy fogadták magukba, mintha valami éves nagypénteki áldozat lett volna. Az Olt dörmögése, a súrlódástól nyikorgó sínek és a rozoga vagonok zakatolása elverte a csobbanás zaját, csak a folyó túlpartján lévő üzem kapujában szundikáló éjjeliőr kapta fel a fejét egy pillanatra, aztán látva, hogy csak a vonat érkezett, fejét visszatámasztotta asztalán pihenő karjaira, és fehér barakkjára újra rátelepedett az álom.
Kedves olvasó, most, hogy megdöbbentél, elszörnyedtél, és szívverésed felgyorsult, elárulom, hogy a történet még mindig nem itt kezdődik, és nem is itt ér véget. Nem, ez a sztori nem Bulgakov Mester és Margaritájához hasonló, tehát kíváncsiságodat nem csak felcsigázni, de kielégíteni is szándékomban áll. Csupán azért szólongatlak, hogy kövesd az utasításaimat, mert a szabályok most nem épp a hagyományosak. Azért vagyok itt, hogy biztosítsalak afelől, hogy jó irányba haladsz, azért vagyok itt, hogy biztonságban érezd magad, és máshol nem is lehetnék. Most pedig olvass csak tovább, mert folytatjuk. Többes számban, igen, mert nélküled nem menne. Helyezd magasabbra a párnát a hátadnál, nyújtsd ki a lábad, és helyezd rá a hordozható számítógéped, vagy húzd fel a mellkasodhoz, és támaszd neki az újságot, vagy könyvet a combjaidnak, és szántsd fel a soraimat, fald fel a betűimet. Gyere velem, egy nappal korábbra a féléves múltban. Figyelj, mert itt és most elkezdődik a történet.
Csütörtök reggel. Áron bácsi ül a teraszon, hátával a fonott karosszéknek dől, és hosszasan megszívja a füstölgő cigarettát. Benntartja, majd orrán-száján fújja ki. Ennél módszeresebben nem is lehetne. Feleségét várja, aki az ünnepi előkészületeknél az utolsó simításokat végzi, de már másodszor szaladt el az üzletbe, reggel fejében. Ma délelőtt érkezik a fia a családjával. Hál’ Istennek két unokával is megáldotta az ég. A nagyobbik már majdnem húszéves, szép szál legény, a kicsi meg egy tündéri kisiskoláslányka. Igaz, mindig is értékesebbnek tartotta a fiúörököst, a lányokból nem sok haszon származik. Ő maga megelégedett volna az egy szem legénykével, de hát a fia örökölte az anyja családszerető, naiv, meleg szívét, és több év elteltével összehoztak egy kishúgot Nándornak, mert így hívták a fiút. Hangos kapucsattanás jelezte, hogy megjött a felesége. Elnyomta a szivarcsikket, összehúzta vállán a gyapjúszvettert, és kinyitotta neki az ajtót. Udvariassága, modora egy igazi úremberről árulkodott, bár fösvénységét is majdnem olyan gyakran kinyilvánította nemcsak felesége, de bárki előtt. Világéletében vagyonos gazdák voltak a szülei, nem tehetett róla, hogy beleszületett és belenevelkedett a pénz szeretetébe. A kulákság már-már a csúfnevükké vált. Ilyen a falusi élet, de ő mit sem törődött azzal, hogy az emberek milyen szemmel néznek rá. A pazarlás már fiatalon távol állt tőle, s lehetőségei mellé még egy beretvaéles üzleti ésszel is megáldotta az ég. Vénségére földjei szaporodtak, házát modernizálta, és azt beszélték, hogy a bankban egy valóságos vagyon gyarapszik. Reggeli után kihúzta a friss újságot a postaláda réséből, és amíg felesége feldíszítette a tojásfát az unokáknak, és felszelte a kalácsot, ő napirendre került a politikai és gazdasági helyzettel. Mire letette a napilapot, egy jó állapotban lévő, fiatal Volkswagen Golf hajtott be a kapu elé, és vidám dudaszóval jelzett. Felpattant, fürgén kiszaladt az esőben, és kinyitotta a nagykaput, hogy az autó behajthasson. A fia a volán mögül mosolygott, az anyósülésen a nagyobbik unokája integetett. A kedvencei. A nők a hátsó ülésen szelíden mosolyogtak, de rájuk nem sokat figyelt. Miután kicsomagoltak és megkávéztak, fiával és a jövendőbeli örökössel komoly értekezletet nyitottak a gazdáknak járó támogatásokat érintő változásokról. A helyzet egyre kezdett elfajulni, és mivel fia a szakmában dolgozott, mindig nagy érdeklődéssel hallgatta apja tapasztalatait, véleményét. A kicsi közben anyja kérésére elénekelte az új húsvéti dalt, és elsorolta, hogy milyen új román kifejezéseket tanult az iskolában. Közben ebédhez érkezett az idő, és a nagycsalád jó étvággyal ült le a dús ünnepi asztalhoz. A lakoma után az öregúr ledőlt egy kicsit, és hamarosan elragadta az álom. Mikor felébredt, kiment az udvarra, hogy rágyújtson egy szál cigarettára. Bent tilos volt dohányozni. Nem csak neki, de a vendégeknek is. Teljesen megértette felesége panaszait, és egyáltalán nem szerette volna befüstölni a fehér meszelést, vagy a frissen mosott ünnepi kézimunkát. Most a tornác helyett átszaladt az esőben a filagóriához, leült a padra, maga mellé tette a hamutálcát, és kivett egy szál szivarat a dobozból. Kicsit kotorászott az öngyújtó után, majd a szájába vette a cigarettát, de mikor odatartotta a lángot, hogy meggyújthassa, hirtelen kiköpte a szivarat, felpattant, és üvöltve rohant a ház felé. Olyat látott, ami teljesen megvadította. Mikor berontott az ajtón, nem törődött azzal, hogy a bakancsa csupa sár, egyenesen az egyik vendégszoba fele rohant, ahol a gyermeke és családja szálltak meg. Minden ajtót hátravágott, és úgy ordított, mint egy felbőszített bika. A felesége kétségbeesetten szaladt utána, és a szobában már mindenki vigyázban állt, de senki nem értette, hogy mi ütött nagyapába, a káromkodásából pedig nem tudtak kivenni semmi értelmeset. Az öreg hirtelen letérdelt a csempekályha elé, és kinyitotta az ajtaját. Ahogy a pupillájában tükröződő lángok összevegyültek a hirtelen újralobbanó haraggal, még fájdalmasabban felüvöltött. Végre a földre roskadva kinyögött pár szót, amitől a családtagoknak elkerekedett a szeme.
– A pénz. Istenem. Tönkretettek. Megöltek.
Hosszas kínlódással a fiának sikerült kiszedni belőle, hogy mi is történt valójában. Az öreg a hiedelemmel ellentétben a vagyonát nem a bankban, hanem az eddig csak raktárnak használt szobában, pontosabban a kályhában tartotta, egy papírzacskóban. Mivel az unokák már nagyok, ezért a kényelem miatt idén ezt a szobát is vendégszobának rendezték be, de a pénzről teljesen elfeledkezett. A feleségének pedig halvány fogalma sem volt a dologról, hiszen ő a saját nyugdíjából vezette a háztartást, a férjétől nem is kért, és nem is kapott ilyen célra soha egy garast. Férjét két erős nyugtató után sikerült lefektetni, de így is ijesztően nézett ki. Üres tekintetét a plafonra szegezte, és megállás nélkül érthetetlen szavakat motyogott. Az egész család döbbent és rémült volt, csak a kislány sírt egyedül nagyapja miatt. A vacsorát némán költötték el, és úgy kellett erőlködniük, hogy a falat lemenjen a torkukon. Este tíz óra körül úgy tűnt, hogy a család legidősebb tagjának sikerült belealudni elmezavarszerű rohamába. Lassan mindenki nyugovóra tért, a villanyokat eloltották. Pirkadatkor vérfagyasztó sikításra ébredtek. A nagymama fejét vesztve rohant be az újsággal a szobába. Férje eltűnt, és ezt az újságot találta az ágyán. A lapszélre ez volt ráfirkantva: Megöltek. Összekutatták a ház és a kert minden szögletét, már a szomszédság is az öreget kutatta, amikor a kapu előtt megállt a rendőrautó. A feleség fájdalmasan felzokogott, a beletömött nyugtatók nem bizonyultak elég erősnek a traumához. Kedves olvasó, nehogy azt hidd, hogy itt ér véget a történet. Gyere, most mozogjunk egy kicsit visszafele az időben. Közben már azon gondolkodsz, hogy ennél nagyobb tragédia már nem jöhet, de figyelj csak. Most ne csak magadra gondolj!
A hideg köd könnyeket csalt ki a szeméből. A hideg miatt már megbánta, hogy megígérte a kollégáinak, hogy pénteken korábban jön, és bezsírozza a gépeket. Biciklijét egy fának támasztotta, kinyitotta a lakatot a szerszámos házikó ajtaján, és előhúzott egy pár munkáskesztyűt, meg egy szerszámosládát. Visszasétált, aztán mérgesen lerakta a ládát, és felmászott az egyik szörnyetegre. Közben hevesen szitkozódott, mert az egyik idióta mindig úgy állítja meg a gépet, hogy soha nem lehet hozzáférni reggel. Letörülte az ablakot, lenyomta a gázpedált, de keze nem tudta elfordítani a kulcsot, amint megpillantotta a szeme előtt lejátszódó jelenetet. Egy halvány alak vakmerően vetette magát a vad folyóba a félkész hídról. Egy pillanatra megfagyott a rémülettől, aztán gyorsan lepattant a járműről, és rohant a folyó felé, ahogy csak bírt. A sötét öltözék miatt még a szürkeségben is simán kivehető volt a fuldokló alak, aki ruhájánál fogva a parthoz közel felakadt egy pár napja kidöntött fa ágaiba. Gyorsan végigkapaszkodott a fa törzsén, arra nem is gondolt, hogy ő is a habokba keveredhet, vagy hogy miért akar egy öngyilkost megmenteni a haláltól. Mikor felnézett, embereket pillantott meg a hídnál. A vonattal megérkeztek a kollégái is. Ahogy csak a torkán kifért, úgy kiáltott nekik, a segítségért, de nem várhatta meg, amíg odaérnek. A férfi nyakkendőjét épp arra sodorta a hullámzás, megragadta, miközben vigyázott, nehogy végül ő fojtsa meg, és nem a folyó, bár az eszméletét vesztett testről nehéz volt megállapítani, hogy vajon van-e még benne élet. Mikor sikerült megragadni a kabátujjat, már megvolt a férfi karja is, és egy pillanat alatt felemelhette a súlyos testet, annyira, hogy mellkasától felfele már a fa törzsén volt, és nem a vízben. Mikor megfordította a testet, és megismerte az arcot, hátrahőkölt, és majdnem lezuhant. Szerencsére egy ág épp a keze ügyében volt, és elkapta. A szomszédja volt az. Igen. A kulák, az úr, az egykori munkaadója. Teljesen belesápadt a döbbenetbe. Közben már odaért a segítség is, és közös erővel kihúzták az urat a partra, aki már az első újraélesztési próbálkozásnál felköhögött, és szökőkútként köpte a vizet. Az egyikük felhívta a helyi rendőrt, hogy értesítse a családot, a szomszéd pedig előhalászott egy meleg takarót, amíg az öreg teljesen magához tért. Igaz, hogy a zavart, kába ember akkor nem ismerte meg, de mikor a kórházban megtudta, hogy ki a megmentője, eszét vesztve rágyújtott a káromkodásra, és felfogadta, hogy soha többé nem köszön neki.
Kedves olvasó, én nem leszek ilyen hálátlan. Remélem, továbbra is köszönőviszonyban maradunk, és valahányszor benézel hozzám, örömmel elkísérlek a múltba, csak azért, hogy biztonságban érezd magad. Viszlát!


Bihari Csilla Rozália: 1995-ben született Sepsiszentgyörgyön. Jelenleg a kolozsvári BBTE bölcsészettudományi karán tanul magyar-angolt.