„Nagyon erősen él bennem gyerekkori önmagam” - Interjú - Berg Judittal

– A felnőtteknek általában szilárd elképzelésük van arról, hogy a gyereknek mit kellene olvasnia. Lásd kötelező házi olvasmányok. Berg Judit mit olvasott akkor, amikor még esetleg nem gondolta, hogy gyerekíróként végzi? – Legszívesebben népmeséket és kalandregényeket olvastam gyerekkoromban. Megvolt otthon a régi Pöttyös-, Csíkos- és Delfin-könyvtár számtalan kötete, de minden érdekelt, ami a kezembe került. Kedvencem Mándy Iván Robin Hoodja volt, de szerettem Erich Kästner könyveit, később a Dumas-regényeket.
– Életrajzodból úgy tudjuk, számodra egyetemi diákként kezdődött a teremtő betűvetés, amikor volt általános iskoládnak írtál gyerekdarabokat, és ezek rendezésében is részt vettél. Életednek ebben az időszakában sok időt töltöttél gyerekekkel, mondhatni aktívan. Az állandó tevékenység, az energia, a zsongás hogyan hat az alkotói folyamatra, amit a közönség nagyrésze leginkább elvonulásként képzel el? – Engem nagyon inspirál a gyerekekkel együtt töltött idő. A régi színházi szakkörbe sok lakótelepi „rossz gyerek” járt, akik egyébként a téren lógtak volna estig. Szerettek hepciáskodni és bunyózni, ezért írás közben szem előtt tartottam, hogy legyenek nekik is testhez álló jelenetek, amelyeknek ők találhatták ki a koreográfiáját is. Ma is gyakran kapok ötleteket és új lendületet a gyerekeimtől, az ő barátaiktól és az olvasóimtól, akikkel az író-olvasó találkozókon szoktam beszélgetni. Aztán persze meg kell teremteni a csendes, elvonulós időket is, mert gyerekzsivajban, lelkizés vagy éppen nevetgélés közben képtelenség írni. Az alkotómunka – számomra legalábbis – a legszigorúbb együttlét önmagammal.
– Első könyved azokból a mesékből alakult, amelyeket első lányodnak, Lillának meséltél, őt és később született gyermekeidet, Borit, Dalmát és Vilmost szoktad írásaid ihletőiként megnevezni. Szokott-e írás közben ez a négy gyerek képletesen összekapni azzal a gyerekkel, aki te voltál? Gondolom, őt sem hagyod azért ki a pakliból, amikor könyvet írsz. – Nagyon erősen él bennem gyerekkori önmagam. Pontosan fel tudom idézni, milyen könyveket szerettem, mi hozott lázba, mitől csillant fel a szemem. A párbeszédeket például kifejezetten vártam olvasás közben – részben ezért is törekszem arra, hogy ahol csak lehet, narráció helyett párbeszédes formában görgessem a történeteimet. A gyerekeim szerintem jól érezték volna magukat a hajdani Juditkával, a lényegi dolgokban megvan köztünk az egyetértés, bár lehet, hogy néha összevesztünk volna, főleg azokkal a csemetéimmel, akikben – hozzám hasonlóan – erős a vezetői hajlam.
– Beszéltél egyszer arról, hogy a magyar gyerekirodalmi szerzők köre nem lehetetlenül nagy, és hogy ezen belül nincsenek meg azok az ellentétek, amelyek ezen kívül, sajnos, úgy tűnik, léteznek. Valóban létezne a magyar irodalmi élet szőnyege alatt egy ilyen békés tündérvilág? – Békés tündérvilágnak azért nem nevezném, mert természetesen itt is akadnak kisebb-nagyobb konfliktusok, rivalizálás, féltékenység és sorolhatnám, de én úgy látom, hogy a gyerekírók és illusztrátorok többsége összetart, szereti egymást és értékeli a többiek sikereit. A mai magyar gyerekirodalom egyre erősödik, egyre több tehetséges szerző jelenik meg, és én őszintén örülök minden pályatársam sikerének. Üdítő a kollégáim munkáit olvasni, inspirálóak az illusztrációk is, és egy erős mezőnyben az ember óhatatlanul mindig magasabbra teszi a lécet. A gyerekkönyvszakmán belüli találkozók, szakmai és baráti összejövetelek, beszélgetések és sörözések többnyire nagyon jó hangulatban telnek.
– Tizenöt évesen egy ösztöndíjjal négy hónapig New Yorkban voltál cserediák. Hogyan élte meg a kamasz Berg Judit a négy magyarmentes hónapot? Valóban magyarmentes volt ez a négy hónap? – Tízen kaptunk ösztöndíjat abban az évben az iskolából, így nem egyedül utaztam New Yorkba. Igaz, rajtam kívül talán csak ketten laktak még Brooklynban, és velük is alig találkoztam. Ilyen értelemben ez igenis magyarmentes időszak volt, az iskolában és az új barátokkal folyamatosan angolul beszéltünk, otthon pedig spanyolul, mivel engem egy dél-amerikai bevándorló család látott vendégül. A negyedik hónap végére folyékonyan beszéltem a brooklyni szlenget, angolul gondolkoztam, angolul álmodtam és még a rádiót is megértettem spanyolul. Önálló is lettem, aki képes egyedül boldogulni egy nagyvárosban, ráadásul szemtanúja voltam néhány rémes esetnek is (fegyveres rablás a metróban, utcán lelőtt ember, öntudatlan drogosok a parkban), amelyektől kislányból hirtelen felnőtté váltam. Nehéz volt utána újra elfogadni itthon a szülői kontrollt és a gyerekszerepet.

Szász Marcell fotója.
– Kalózok, dinók, hackerek – témáid meglehetősen változatosak, és a felsorolás cseppet sem kimerítő. Legutóbb például az foglalkoztatott, hogy aki manapság egy épületről egy másikra ugrana át, az szigonypuskát, vetőhorgot vagy esetleg valami egyebet használ, aminek most épp nem tudjuk a magyar nevét. Gyakran ütközöl írás közben gyakorlati gátakba? Hogyan egyeztethető a gyerekkönyvírás a kutatással? Meddig lehet egy-egy téma fölött toporogni? – Én nagyon szeretem azokat a munkákat, ahol az írást kutatómunka előzi meg. Hiszek abban, hogy gyerekek számára nagyon izgalmasan lehet mesélni letűnt vagy eljövendő korokról, találmányokról, a világ fejlődéséről vagy éppen a művészetről meséken, regényeken keresztül. Mostanában több olyan könyvet is írtam, ahol a fantázia által életre hívott szereplők valós keretek között élik meg kitalált kalandjaikat. Az Alma című regényem alapvetően a sakk világában játszódik, olyannyira, hogy írás közben sokat konzultáltam Polgár Judittal és Zsófival, hogy a sakkozó gondolkodás és a sakkutalások tényleg a valóságot tükrözzék. A regény folytatása, a Drifter ennél is izgalmasabb munka volt, mert itt a számítástechnika jelenlegi állása, a mesterséges intelligencia fejlődése és az internet minden veszélye került a középpontba. Legalább egy évig olvastam hozzá a szakirodalmat, és írás közben is folyamatosan konzultáltam egy igazi hackerrel.
– Mi szerint választod ki a következő könyv témakörét? Ez általában adja magát, a helyzet hozza vagy körültekintően kigondolod? Számodra melyik könyved megírása tűnt eddig a legérdekesebbnek? Lehet ilyet kérdezni egy szerzőtől? – A napokban jelenik meg első ifjúsági krimim, Az őrzők. Ez egy több szálon futó, szövevényes bűnügyi történet, amelynek egyik fő helyszíne a budapesti Mátyás-templom. Engem rettentően izgat a művészettörténet és a történelem, ezért valódi kihívás volt olyan regényt írni, ahol a nyomozást és a bűnügyeket is a történelem néhány fontos eseménye és pár csodás műalkotás befolyásolja. Egészen másként izgalmas – de szintén igazi szellemi kaland – a Rumini-regények kitalálása, vagy említhetném a Lengemesék sorozatot, amelynek minden részét igazi környezetvédő, természetjáró, állatmentő hangulatban írtam.
– Elérkezik-e az a pillanat a gyerekíró életében, amikor saját gyermekei már nem szólnak bele az ihletbe? Egyáltalán mit neveznél ihletnek most, amikor már az alanyi költők sorában is sokan csak „dolgoznak a szövegen”, és úgy tartják: az ihlet afféle lila köd? – Szerintem nagyon is létezik az ihlet! Ez számomra olyan „áldott állapot”, amikor egyszer csak megerednek a gondolataim, és olyan erővel törnek elő, hogy én már nem is irányítom őket, csak élvezem a sodrást. Manapság szokták ezt „flow”-nak is nevezni Csíkszentmihályi Mihály nyomán, és az alkotás legideálisabb állapota. Írhatok én bármit tiszta tudattal, minden szaktudásomat összeszedve, de legjobb esetben is csak egy vállalható, tisztességes szöveg lesz a végeredmény. Ha azonban sikerül elkapnom ezeket a tudatalattimmal együtt hömpölygő, a külvilágtól elszakadó állapotokat, érezhetően változik a szöveg minősége. Utólag is felismerem, mikor sikerült igazi ihletett állapotban írnom, mert azok a szövegrészletek mindig beszippantanak – és szerintem az olvasókat is.
– A gyerek világa aligha prózai, fegyelmezett, racionális közeg, valamely könyv megírásához azonban az említett kvalitásokra feltétlenül szükség van, különösen akkor, ha az alkotó a valóságban egy népesebb család alapköve. Hogyan lesz a hajmeresztő és játékos ötletekből megadott vagy elvárt mennyiségű szövegtest? Napi fix óraszámban, mintha edzőterembe járnál, vagy innen-onnan összelopkodva az időt? – Egy négygyerekes, egyedülálló anyuka mindenképpen nagy időzsonglőr. Ha tehetem, délelőtt írok, amikor nincs otthon senki, de sajnos rengeteg egyéb intézni való is ilyenkor kerül elő – szóval ha egy jó tündértől kérhetnék valamit, az napi plusz néhány óra lenne!
– A négy madár titka című könyvet Kertész Erzsivel közösen írtad. Milyen volt ez a tapasztalat? A gyerek/kamaszkönyvek terén nemzetközileg nem ritka, hogy szerzőpáros ír egy-egy művet. Kisebbek itt az egók, mint a komolynak tartott szépirodalomban, vagy egészen más szempontok szerint működnek az írói és kiadói elmék? – Én korábban nem hittem, hogy tudok mással együtt írni, de Erzsi kivétel. Játéknak indult az egész, de hamar kiderült, hogy nagyon inspiráljuk egymást: az ötleteink továbbfejlődnek a másik fejében, hihetetlen tempóban passzolgatjuk egymásnak a történetlabdát. Csapdákat is állítunk a másiknak, próbálunk nehéz, fejtörést igénylő helyzeteket teremteni, és ez a szellemi munka mindkettőnknek szárnyakat ad. Ráadásul ha együtt írunk, könnyű átadni a másiknak a számomra kevésbé izgalmas feladatot, és ez hatalmas könnyebbség. Az óra rejtélyében (A négy madár titkának folytatása) például nekem sokkal nagyobb kedvem volt a Kiki vezette nyomozást írni, Erzsi viszont teljesen bele tudott helyezkedni a Gerda-vonalba, így a két főszereplővel párhuzamosan történő eseményeket mi is szinte párhuzamosan írtuk, és csak nagy ritkán cseréltünk szerepet.
– A gyerek a jövő, a gyerekíró gyakorlatilag a jövő olvasnivalóját nyújtja. Ennyi minden mellett jut időd felnőttként olvasni? Miféle irodalmi prériken kalandozik a felnőtt Berg Judit, amikor megengedheti magának? – Amikor nagyon írok, általában nem tudok olvasni – mintha olyankor nem volna hely a fejemben mások gondolatainak. Olyankor inkább csak verseket szoktam olvasgatni, de az éjjeliszekrényemen mindig sok könyv áll – mostanában főként kortárs szerzők művei –, ezeket a hangulatom alapján felváltva olvasom esténként. Jelenleg ezek vannak soron: Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem, Jón Kalman Stefansson: Az ember szíve, Borisz Akunyin: A Víz bolygó, Ken Liu: A papírsereglet, Nádas Péter: Világló részletek.


Berg Judit 1974-ben született Budapesten. Nyolcadik osztály után a Karinthy Frigyesről elnevezett angol–magyar két tannyelvű gimnáziumba jelentkezett. Egy ösztöndíjnak köszönhetően tizenöt éves korában négy hónapot töltött New Yorkban cserediákként. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett magyar–angol szakos tanári diplomát és drámatanári végzettséget. Közben egykori általános iskolája színházszakkörének írt darabokat, részt vett a rendezésben, vándortáborba kísérte a gyerekeket, angolt tanított. Az egyetem utolsó évétől az angoltanítás mellett nyelvi lektorként és fordítóként dolgozott. Közben megszületett legnagyobb lánya, Lilla. Az első meséket neki találta ki. Amikor újra dolgozni kezdett, újságírónak állt: főleg kultúrával kapcsolatos cikkeket, interjúkat, riportokat készített. Később még három gyermeke született: Bori, Dalma és Vilmos. Ők ihletik meséit. Több mint húsz könyve jelent meg magyarul, egy németül és a Rumini első kötete szerb és orosz nyelven. Díjai: Az Év Gyerekkönyve (a Ruminiért, 2007), József Attila-díj (2011).