.svg)
Gheorghe Codrea: C. Țăranu Don Giovanni titka című operájához, 1970.
(részlet)
Kongó Ferdi tompa fejjel ébredt, reggel hatkor, mint mindig. Álmában a húsz éve eltűnt bátyját próbálta bújtatni valakik elől, nem volt világos, kik azok a valakik, de nem vicceltek. Aztán vérbefagyott szarvasok, mindenütt az úton, előttük, mögöttük. Fekete napra emlékezett az égen, ami ezer sötét madárra oszlott fel. Mielőtt elborítottak mindent szárnyaikkal, felriadt.
A szokásos gyors ürítkezés után lenyelte a vitamint, odatette a kávét, lehúzta a reggeli pálinkát, és amíg a kávé lefőtt, elrágta a szalonnáját. Kitöltötte a kávét, megszórta fahéjjal, megtömte a vaporizátort dohánnyal és egy csipetnyi marihuánával, bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a híreket. A szabadságharc óta javarészt így kezdődött minden napja. Az évek során megokosodott annyira, hogy kapásból meg tudta mondani (persze csak magának – senki másban nem bízott, nem is szabadott bíznia, de egyszerű ember volt: nem pofázott, nem kavarta a szart, őt se zaklatta senki), a félórás reggeli híradóban mikor nem hazudnak. A több száz tévéadóból legalább egy tucatnak volt reggeli hírműsora, de lényegében mind ugyanazokat a híreket hozták, a látszat kedvéért némi hanyagolható eltéréssel. Regionális adó nem volt, csak hetilap, ami aztán dugig volt tömve jelentéktelen baromságokkal: „X elméleti líceum XY tanulója elnyerte a Jogvédők Koszorúját, és már első nap megvédte a szomszéd, YZ néni jogait”; „A jogvédő harcikutyák különleges étrendje”; „Z filmcsillag beszéde a Centrum Évi Filmes Nagydíjának átvételekor: Isten nincs, hát köszönöm anyámnak és a Centrumnak!” stb.
„Az egyetemi oktatók sztrájkja mögött anarchista jogtiprók lehetnek, nagy valószínűséggel a Köztársaság valamelyik terrorszervezetének is köze lehet a fanatizmustól megfertőzött elvek elterjedéséhez az egyetemek berkeiben.” – tüntetést nem mutattak, csak az egyetem falait, a város fölött az eget, a dicsőséges timpanonokat. Kongó Ferdi ránézett az órájára, hét múlt kettő, kikapcsolta a tévét, letette a vaporizátort. Jólesőn bólintott, kiitta a kávét, felállt, és nyújtózkodott egyet. Kiment a konyhába, megivott egy narancslevet, és megreggelizett. Az előszobában leakasztotta a kulcsot, kinyitotta a pincelejárat ajtaját, majd bezárva maga mögött, lesétált a lépcsőn. Elmozdította a szerszámosládát, kinyitotta a széfet, és kivette az ősöreg készüléket. Egy darabig tökölt a frekvenciákkal, és megszólalt az ismerős hang: „Jó reggelt mindenkinek, ez itt a Dél-Nyugat Köztársaság legnagyobb rádiója, a BipolárisZeitgeist! Én pedig Jack vagyok, a hószt, csókoltatom minden hallgatónkat, itt, és – odaát, értsétek ahogy akarjátok. Üdv a liliomnak és a liliomtiprónak, az ellenségnek és a barátnak, az Istennek, az Univerzumnak és Nietzschének! És csókoltatom a Császárt, remélem, ő is hallgatja műsorunkat, mert a következő nóta az ő vén rocksztárfejének szól! És nem is szaporítom a szopást, szóval szóljon a szó Dege Testvér szájából, egyenesen a túlvilágról – vagy odaátról, ahogy tetszik – Too old to die young!
Megszólalt a gitár, Kongó Ferdi pedig felült a fal melletti szobabiciklire, és végigtekerte a dalt. Aztán egy kis hasizom, fekvőtámasz, némi jóga, és a Bipoláris Zeitgeist kül- és belpolitikai hírei, majd irodalmi műsora (Jack kedvence, Thoreau volt terítéken, illetve az összeomlás utáni anarcho-realista költészet) után lezárta a készüléket, be a széfet, a pincelejárat ajtaját maga mögött, megnézte az óráját, nyolc múlt kettő. Tusolás közben dúdolta tovább Dege Testvért: Round and round, round we go, where it stops, nobody knows it, side to side, back and forth, God above and the Devil below him... Elzárta a csapot, füle bedugult a víztől, tompán kutyaugatást hallott kintről. Féllábra állt, és ugrálni kezdett, míg a víz kifolyt. Aztán fülelt, de a kutyaugatás elmaradt. Egy pillanatra beugrott a vérbefagyott szarvasok képe. Kicsit megszédült. Kihúzta magát, mély levegőt vett, és kiment a nappaliba meditálni.
Gyomrában kezdtek nőni és visszahúzódni az árapály hullámai, egyre egyenletesebben, de valahogy a megszokottnál nehezebben tudta tartani, folyton visszajöttek az álom képei. És előlről. Be és ki. Be és ki. Szarvasok az úton mindenütt. Be és ki, be és ki. Bátyjának félelemmel teli arca. Be és ki, be és ki, egyre lassabban, nyugodtabban, egyenletesebben, és a fekete nap ezer sötét madárrá repül szét. Be és ki, be és ki, Isten nincs, köszönöm anyámnak és a Centrumnak. Be. Ki. Be. Ki. Én pedig Jack vagyok, a hószt. Szia, Jack.
Megint hallani vélte a kutyaugatást, nagyon messziről, de el is engedte azonnal, már elég mélyen volt. A szarvasoktól nem bírt megszabadulni. Egyedül ment az úton, légzése ritmusára lépkedett a tetemek között. Be. Valaki, nem a bátyja, nagyon távol lépkedett előtte a téli tájban. Ki.
Megnézte az óráját. Kilenc múlt kettő. Felöltözött, megtömte a vaporizátort dohánnyal, és a tükör elé állt. Kicsit összehúzta magát, kilökte a hasát, felvette a kocsmárosi pózt. Felvette a kopott kabátot, és kilépett az utcára. Gőzt pöfékelve, napsütésben indult el a sarki buszmegálló felé. Mindenki sietett, mint mindig, Kongó Ferdi rohadt nagy élvezettel tudott ráérősen ballagni. Némi fölénnyel figyelte a patkányversenyt, magában nevetett a buzgó polgárokon. A Centrum nagy karrieristái. Akinek nincs gyomra a fejvadászathoz, az jogásznak megy, és ha butának is bizonyul szegény, van elég pozíció, ami biztosítja megélhetését, jogait szent pecsétek védik, így vagy úgy szétveti a hála és a bizonyítási kényszer. Az őrülteknek meg ott a vidéki élet. Ott is védve vannak, elsősorban saját maguktól.
Megunva saját gondolatmenetét, halkan dúdolgatni kezdett. You got your reasons and I got my wants, still get that feeling but I’m too old to die young now... A buszon újra meghallotta a kutyaugatást. Milyen nap is van ma? – gondolkodott el. Csütörtök. Köztes nap. Se vége, se eleje, csak a körök közötti átmenet. Ez egy ilyen langyos nap. A Csütörtök jogait ki védi meg? – elmosolyodott, mint mindig, saját rossz humorán. Talán a Bipoláris Zeitgeist. Vagy Jack, a Dél-Nyugat Köztársaság legnagyobb rádiósa. Tudta magáról, hogy rettenetes, fárasztó humora van, ezért hozzászokott, hogy soha nem mondta ki hangosan poénjait. A félórás buszút alatt volt lehetősége elvarrni magában a rossz viccek szálait, és örökre elfelejteni őket. Mire megérkezett, és kinyitotta a Vizelőt, addigra már eltemetett minden jópofaságot magában, és a vendégeket a jól ismert, keserű, kicsit együgyű, de jólelkű, kivénhedt Kongó Ferdi várta a pult mögül. Ő sem volt biztos benne, mit és miért akart leplezni. Néha még a részegséget is eljátszotta, és senki nem kételkedett benne. Tisztában volt azzal is, hogy valójában mennyire élvezi a kettős életét. De nem a puszta élvezetért csinálta, azt is tudta. Valamire várt.
Leszállt a buszról, pár perc séta a Vizelőig. A fejében Dege Testvér fáradhatatlanul szedte a gitárhúrokat, és a timpanonok fölött feszült a fekete nap. – Langyos nap. – morogta Kongó Ferdi, a kocsmáros. A kocsma előtt ketten vártak rá. Az egyik Kurt volt, régi, titokzatos (és a pletykák szerint befolyásos) törzsvendége, a másik egy vékony, szálas alak, akit még sose látott. Kurt szélesen mosolygott, az ismeretlen egykedvűen támasztotta a falat.
– Jóreggelt, vén harcos. Itt az idő. – mondta Kurt. Minek örül úgy ez a barom? – gondolta Kongó Ferdi.
– Jóreggelt. Mi a helyzet?
– Beszélnünk kell.
– Velem? Miről?
Kurt egy darabig farkasszemet nézett vele, aztán elmosolyodott megint:
– Tudod miről, katona.
A veterán kocsmáros vállat vont, és kinyitotta a Vizelőt. – Menjünk be. – mondta. Kurt vékony társához fordult: – Várj meg itt. – amaz bólintott, és elővett egy cigit. Kongó Ferdi követte titokzatos törzsvendégét, miközben fejében újra rázendített Dege testvér: Above or below the ground, too old to die young now... still the good Lord might lay me down.
