Nádas hiányshow zenei elő- és utófestéssel

Nevezzük egyszerűen kulturális kuriózumnak azt, amiben minap az eSzínház portál révén volt részem. Azonban rögtön az alkotó folyamat végeredményének behatárolását követően azt is meg kell állapítanom, hogy némely vonatkozásokban ez a pandémiás online művészetfogyasztási lehetőség nagy nyereségnek tekinthető. Nyilvánvalóan azért, mert ez esetben nem egy hagyományos értelemben vett színházi produkciót láttam, hanem egy olyan előadást, amelyben a klasszikus zene és a kortárs irodalom „házasodik össze”, a belőlük megszületett „gyermek” pedig kicsit színház is. Persze könnyen lehetne vitázni azzal, amit itt megállapítok (de ez is lenne a lényege ennek az eszmefuttatásnak).

Mi is történik tulajdonképpen a valósból virtuálisan közvetetté váló színen a Hiány két hang között – Haydn, Nádas és az Esterházyak című produkcióban? Elsőként egy nagyon sportos, leginkább fiatal nőkből és férfiakból álló zenekar lendületesen eljátssza Joseph Haydn 45. fisz-moll Búcsúszimfóniáját, amely közben szinte valamennyi zenész állva muzsikál, sport- vagy kényelmes cipőben, leszámítva persze a csellistát, nagybőgőst és… még valakit, aki ott ül, a zenészek által körülvéve, ugyancsak fekete öltözékben. Alig látjuk őt, hiszen testhelyzetével is jelzi, hogy itt a zenéé az elsőbbség, a figyelem. Ő az író, Nádas Péter, aki akkor áll az írói pulpitus mellé, amikor – a szimfónia végén – a zenészek egyenként távoznak, fokozatosan egyre kevesebb zenei hang tölti be a teret. Utolsóként pedig a karmester is kilép, a tér pedig üres lesz, szinte várja, hogy betöltse az emberi hang. Ekkor szólal meg Nádas és kezdődik el az a lírai hangú emlékezés, amely olvasói magányunkban nem így, nem ezekkel az árnyalatokkal szólna, nem ilyen sokszínűen, és amelyből csendesen, nyugodtan, helyenként játékosan ugyan, de valósággal felüvölt a rezignáltság mögé bújt hiány. És lám, az emberi hang első akkordjait utólag felidézve is csak poétikusan lehet ref­lektálni erre a prózai szövegre, amely csak küllemében és műfajában az (egy-egy részén osztozik a drámával), de szövetében és lényegében poétikus.

És akkor itt most az következne soron, hogy miről is szól a zene által hátrahagyott hiányban megszólaló szöveg, 80. születésnapi saját „köszöntő”, amelyet Nádas Péter tulajdonképpen barátjáról, Esterházy Péterről való emlékezésként írt a Most múlik – Harminc magyar író az emberi méltóságról című antológiába, és amely idén, április 14-én, az íróbarát születésnapján a litera.hu portálon is megjelent Haydn a panelban címmel. Harmincévesen valószínűleg szó és kérdőjel nélkül fogadtam volna el azt, hogy valaki a saját születésnapján a barátja halála által keletkezett hiánnyal „ünnepel”, negyvenesen azonban kicsit jobban utánanéztem annak, hogy mi sarkallta az írót erre a választásra, még akkor is, ha emberileg ez teljességgel érthető. Így találtam rá arra a rövid, alig négy és fél perces vallomásra (a YouTube-on megtalálható), amelyben Nádas azt mondja el megejtő egyszerűséggel, majdhogynem gyermeki őszinteséggel, hogy ő miért nem tudott soha örülni a saját születésnapjának. Felkavaró élmény volt (nyilván azért, mert engem is megszólított valahol a mélyrétegeimben), hiszen miközben Nádas a saját léte értelmetlen és korántsem ünnepélyes, ünnepelni való voltát ecsetelte, éreztem, hogy rám fog szakadni, akár az ég, a teljes Nádas-életmű, annak egyedisége, és azt mormoltam magam elé: „Mit mond itt nekem ez az ember?!” És akkor ott is volt hirtelen a megfejtés. Mert az alkalmasint két különböző dolog, hogy a közvélemény, az olvasóközönség hogyan tekint az íróra és a felbecsülhetetlen életműre, egyedi alkotói hangra, amely nélkül elképzelhetetlen a magyar kortárs irodalom, és hogyan értékeli a saját szerepét a világban az alkotó, az ember, aki számára simán csak fájdalmas a saját születésnapja, és aki – elmondása szerint – élete első napjaiban nem anyatejet szívott magába táplálákként, hanem vért ízlelt az anyamellből egy „fájdalmas” anyaság kézzelfogható tanúbizonyságaként, mindezt pedig az apa hosszú hónapokig tartó távollétével megspékelve, amely örök nyomokat hagyott az életművön, emberin és alkotóin egyaránt. Életrajzának többi, regénybe illő adatával együtt, persze, amelyet nem is lehetne itt részletezni.

Nos, ebből a szemszögből megvilágítva, nyilván, teljesen másképp néztem a Nádas one-man showt, mint akkor, ha nem láttam volna előtte ezt a filmes adalékot. Örültem, hogy holt, virtuális papíron csak utólag olvastam el az előadás alapjául szolgáló szövegét, hiszen így a színházban oly fontos meglepetésszerűségnek is megvolt a maga játéka, helye. És mivel Nádas Pétert elsősorban drámaíróként ismerem és „fogyasztom”, nem volt furcsa számomra az sem, hogy itt épp színészként lépett föl, no meg az sem, hogy a klasszikus zene ekkora szerepet tölt be ebben az íróperformanszban, hiszen a drámáiban is fontos hely jut ennek (az 1996-ban megjelent drámakötetébe foglalt Találkozásban, például, de facto, míg a Takarításban utalásként). Eddig tehát nem furcsa, inkább otthonos volt ez a forma, ez a megnyilatkozás, ahogy a történetbe foglalt helyzetek teatralitása is.

„Haydn szimmetriával operál a csönd ellenében, a harmónia utáni vággyal megy szembe a fájó hiánnyal” – köti össze ezúttal Nádas a saját emlékező gondolatsorát az előadás elején hallott szimfóniával, azonban itt azt kell megállapítanom, hogy (és a klasszicizmus definíciója is segít ebben) a haydni mű laikusok számára is kitapintható formai szabályosságának nyoma sincs a Nádas-esszében, amelynek éppen a szabálytalansága elbűvölő. Ami Haydnnál harmónia, az Nádasnál a hiány különböző megfogalmazásaiból kirajzolódó, fájó szimmetria – a földrajzi puszta kopárságától a kommunizmus ideológiai alapú településrombolásán át egészen az ember visszafordíthatatlan fizikai megszűnéséig. „Egyszer Esterházyval azt is megbeszéltük, hogy nem csak azoknak a mondatrészeknek és mondatoknak van jelentősége a szövegben, amelyeket leírtunk, hanem mindazoknak is, amelyeket ilyen vagy olyan ok miatt kihúztunk. A kihúzott helyén a semmi megmarad. Ami példátlan biztonságot ad a szövegnek” – ez a kedvenc hiánymeghatározásom a szövegben, azonban a „hiányológiának” nem ez az egyetlen remeke. Egyetlen összekötő elem a hiányok között az íróbarát, Esterházy Péter mondatról mondatra felépülő alakja, ahogy a bohém és excentrikus írószemélyiség leírásától elmozdul az egyénileg és társadalmilag is reprimált, mégis meghatározóan, irodalmi értelemben vett arisztokrata irányába. A halott barát személyiségfejlődése itt annyira megejtően színházi, mintha egy többszereplős dráma előadása pörögne le a szemünk előtt, amelynek végén szinte természetes a főhős halálára tett utalás. „Lehet mondani, hogy ezek ketten minden szokásrend ellenében egymásra találtak. Ahogy Péterrel mi is egymásra találtunk, míg egy szép napon meg nem halt” – és ezek a zárómondatok olyan erőteljesen kapcsolják össze a rang és társadalmi hovatartozás által elválasztott mecénás Esterházy Miklós herceg és a szerény sorú Joseph Haydn zeneszerző barátságát a proletár közegből származó Nádas Péter és a „tiltott” (vagy elhallgatott) arisztokrata Esterházy Péterével, hogy szinte észre sem vesszük a mögötte meghúzódó emberi tragédiát, a Nádasét, aki élete során sokadszorra veszítette el közeli emberét…

Azonban a letargikus hangulat nem marad ennyiben. Joseph Haydn 46. H-dúr szimfóniája zárja a nagyon személyes, helyenként magányos írói one-man showt, amely a 80. születésnapon úgy is hangzik, mint egyfajta összegző. Az élet szabálytalansága helyére a művészet szabályossága kerül.

Budapest Sound Collective és Nádas Péter: Hiány két hang között – Haydn, Nádas és az Esterházyak. Online koncertelőadás időpontja: 2022. november 17–20. A program a Budapest Brand, a Jelenkor Kiadó és az Esterházy Magyarország Alapítvány közreműködésével valósult meg.

‍