Na, majd most: a nagy Erdély-regény anatómiája

Vida Gábor harmadik nagyregényében, a Senkiházában mintegy pontszerűen teljesíti korábbi, önéletrajzi művében, az Egy dadogás történetében elhangzó, ars poeticaként is olvasható Erdély-­regény-meghatározását: „Itt van a nagyregény, csak le kell írni, szépen, ügyesen, bőbeszédűen kellene strukturálni az egészet: zordon atya, kitett gyermek, vallási téboly, Trianon, Észak-­Erdély, […], magyarok, székelyek, románok és hazugság mindenütt, ami mögött nem az igazság van, nem is több vagy elágazó igazságok, hanem életek, férfiak és nők, sok szenvedés, kevés szex, sok alkohol, vagy legyen sok a szex sok alkohollal, […] egy kis pszeudotájszólással, legyen […], őstermészet, borvíz és medveszar” (73.). Kérdés azonban, hogy valaminek az erdélyiként történő felcímkézése vajon csak a reklámnak és a márkázásnak válik hasznára (ezt erősíti az a diskurzus, amely a Senkiházára mint a 2023-as év nagy erdélyi történetére hivatkozik, s az ironikusan is olvasható alcím: Erdélyi lektűr), vagy ténylegesen beszélhetünk olyan területileg és kulturálisan is helyhez kötődő elemekről, melyek révén jól körülhatárolhatóvá, alműfajjá válhat ez a típusú irodalom? Vida Gábor esetén elmondható, hogy Erdély számára nem gótikus díszlet, nem hangzatos helyszín, helyette viszont nagyon mélyen ivódik bele az erdélyiség a regénybe, meghatározva annak mélyrétegét, szervezőelvét, átitatva még a szintaxis szövetét is. Nézzük tehát ennek a transzilvánszínű fonálnak valamennyi árnyalatát.

Bőbeszédűen kellene strukturálni az egészet

A kortárs próza 20. századhoz való viszonyulása a megértés és a feltárás gesztusaiban ragadható meg leginkább, többek között a Dragomán György, Tompa Andrea, Szabó Róbert Csaba, Visky András által megkezdett sorba áll be (ismét) Vida Gábor, aki ezúttal egy nem is annyira kitalált, mint inkább egyetlenné tömörített erdélyi kisváros, egy elromlott turbina és egy bukaresti mérnök rendezetlen, rendezhetetlen lelkén keresztül meséli el azt, amit egészében talán nem is lehet, csak kisebb narratívákban. A séma tehát egyszerű, még az antikvitásból öröklött: a világrend megbomlott (az erőgép javításra, Namajd elektromos világításra, Matei Călugăru otthonra szorul), a főhősnek az élete árán is ezt kell helyreállítani, csakhogy Kalagor Máté nem hérosz, hanem ember, s ha próbálkozik is, a történelem és a kisváros hétköznapisága újra és újra keresztülhúz mindenféle számítást. Vida Gábor a klasszikus történetmesélés híve, s bár sokszor klisékkel operál (ilyen például a „történet fonala” szófordulat, vagy a havasokon felépített ház hajóval való azonosítása), az ironikus felhang, a közhelyeket durrogtató, fontoskodó, tudálékos (néhol talán túlságosan is szájbarágós) narrátor lelepleződése ki is fordítják, reflektálttá teszik a történetet: az elbeszélő önmagát a hálátlan utókor krónikásaként tünteti fel, s bár gyakran hivatkozik oklevelek és történészek tekintélyére, hitelessége néhol kétségbe vonódik, amivel ő maga is tisztában van. Gyakran pletykákat nevez meg forrásként, bekapcsolódva a falusi hálózatba („azt mesélik róluk”, 100.), máskor pedig a realitás retrospektív szempontú elmesélhetőségének a korlátait, lehetetlenségeit is felmutatja: elbeszélést ír, „amelynek része ugyan az epikai hitel, de nem feltétele, a hálátlan utókor úgyis azt mesél, amit akar, és ahogyan tudja” (15.). A hagyományos elbeszélés némely eleme mégis átértelmeződik a műben, azáltal, hogy bár a regény felvillantja őket, funkciójukkal nem kezd semmit: a mű gyűléssel és vásárral indít, utóbbi bevett formula lehetne a kívülről, idegenből érkező főhős beemelésére és a város bemutatására az ő objektív tekintetén keresztül, csakhogy a szépreményű fiatalember inkább a folyópartra megy, mint a vásárba. Éppen ezért nem szerencsés a zárlat: a két és fél oldal összesítő, amely a történet és történelem színpadán egyaránt legördülő vasfüggöny után még egyszer visszatapsolja a szereplőket, felvázolva a második világháború utáni életüket, túlságosan is explicit a műfaj tankönyvízű befejezése. A történet a novellaszerű epizódok révén lassan hömpölyögve bontakozik ki, a szerző anekdotikus részletek mentén emeli be a szereplőket, óvatos, de biztos kézzel rajzolva fel a köztük levő viszonyrendszert is. Dialógusok a többi Vida Gábor-regényhez hasonlóan ezúttal sincsenek (üde újdonság azonban az olvasó aktív bevonása a történetbe), ne törje meg semmi a történetmondást, mely a legerőteljesebb gesztus, hiszen múlt és (el)mesélés aktusa egymást legitimáló, feltételező szimbiotikus rendszert alkotnak. Ebbe a precízen szerkesztett vázba épülhetnek aztán be olyan összetevők, mint a

zordon atya, kitett gyermek, vallási téboly

A precíz vonalakkal felskiccelt, típuskarakterként induló, majd fokozatosan egyéniesített szereplők izgalmas hálózatot alkotnak (érdekfeszítő például Máté feleségének, Borának a lépcsőzetes emancipációja, Alíz és a Mátich lányok jellemének a folklór, mítosz és boszorkányság irányába történő elmozdítása vagy Endza és Nelly nyughatatlan, tenni akaró, önveszélyes aktivizmusa), egyszerre keringve Namajd és Kalagor személye körül. Bár a soknevű és kevert identitású Kalagor Máté a főhős, sokszor mintha maga a narrátor sem tudná, hogyan viszonyuljon hozzá: távolságot tarva mindig a családnevén szólítja, talán azért, mert a kétlaki mérnök sem ismeri magát. Önismeretének ez a hiánya vezet a protagonista identitásválságához, passzivitásához: az őt körülvevő nők hozzá képest mind aktív, formáló erők, Máté azonban képtelen választani közöttük s a hozzájuk kapcsolódó életformák között, önmaga s környezete számára is megmaradva olyannak, amilyennek a regény elején látjuk – gyökértelen, idegen utazó, kiolvasható, rendezett papírokkal, de megfejthetetlen lelkivilággal. Kint és bent metszetében, a seholban ragad, itt próbál otthont építeni: a senki házát. Olyan földön, amely eldönthetetlenül mindenkié, aminek hegyei azt visszhangozzák:

Trianon, Észak-Erdély

Kr. előtt és Kr. után helyett Trianon előtt és Trianon után van, s természetesen „Mindennek a vége: a román” (103.). 1936-tól egy évtizedet ölel fel a regény cselekménye, az események előrehaladta egyre inkább szétmorzsolja a lakók által sokáig autonómnak hitt inkább falu, mint város miliőjét. A történelem apránként íródik rá a makrovilágot képező zárt település mindennapjaira, s bár kezdetben még struccpolitikát alkalmaznak (a háború sokáig csak spektakularizált esemény számukra, a mozi által közvetített távol), fejük fölött mégis ott lebeg Damoklész kardja, jelzésértékű jelenetek révén pontosan tudni lehet, ki van éppen hatalmon: az állandóan változó utcanevek vagy a palimpszesztként működő, folyton cserélődő arckép a városháza tanácstermében nem engedik megmaradni a namajdi lakosságot saját statikus, mindig valamire váró állapotában. Az évek látszólag lineárisan haladnak előre, a szerkezet azonban bravúros megoldásokkal állít párhuzamba eseményeket (a városi gyűlés, a temetés és az új bolti kisegítő betanítása, a hadsereg rekvirálása ugyanúgy zajlanak, függetlenül attól, hogy éppen román vagy magyar világ van), s ezek a szimmetriák nem is annyira az előrehaladást, mint a koncentrikusságot hangsúlyozzák, hiszen „minden hadsereg egyforma, csak a vezényleti nyelv különbözik” (365.). A regény temporalitása néhol nehezen követhető a sűrű váltások miatt, néha mintha egyenesen kifolyna a szereplők kezéből (a vásárok, Anna-bálok, a gyermek születése és a háborús hírek szolgálnak támpontként a tájékozódáshoz), egy-egy kimerevített pillanat eleveníti meg azokat a hétköznapokat, melyeknek alapképlete az együttélés:

magyarok, székelyek, románok és hazugság mindenütt

Vida Gábor egy interjúban elmondja, évek óta építi a maga egyszemélyes transzilvanizmusát, mely a Senkiházának is központi elemévé válik: sztereotípiák vannak (ezekre a regény hol reflektál, hol meg nem), a különböző nyelv néha akadály, egy ember teljes feltárásának lehetetetlenségét idézve elő, a tér azonban közös, ahogyan a gondok is. A multikulturális helyszín megalkotásakor a szerző több jól bejáratott Erdély-toposzt is játékba hoz, azonban a felvillantáson kívül nem sokat kezd velük: a namajdi főtér közepén álló ősöreg juharfa a megmaradás, a törhetetlenség szimbóluma, melyet sokáig említ a regény, majd hirtelen mintha elfelejtené, s a havasokon felépített, mindenki számára menedékként szolgáló ház – egy autentikusabb lét lehetősége – végül szintén kihasználatlan marad. A bodorádámosan furcsa, alliteráló vagy eldönthetetlen nemzetiséget, kevert identitást jelölő beszédes nevek (amik nem románosítottak s nem is magyarosítottak, inkább államosítottak), illetve a valószerűség érzetét keltő, megalkotott lokális közeg a művet a példázatosság irányába is elmozdítják, így az abszolút igazság, a szavahihetőség megkérdőjelezhetősége vagy a hazugság elveszítik kategorikus szerepüket, pluralitássá válnak. Helyettük egy másfajta igazság, a természeté nyújt teljesebb, átfogó képet:

őstermészet, borvíz és medveszar

Van, van, még nincsenek annyira elszaporodva, még csak farkas és ló van. Szexet, alkoholt, pszeudotájszólást szintén találunk, kellő mennyiséggel, ugyanakkor érzéssel megjelenítve. Ezek a jelenetek mégis azért eufemisztikusak csupán, mert a szereplők saját életüket próbálják megszépíteni a pótcselekvéseken keresztül. Mert elsősorban valóban életek és szenvedések vannak, férfiaké és nőké, mindenkié és senkié. Vida Gábor ilyen megszemélyesített senkiket vonultat fel eddigi talán legkiforrottabb regényében, akiknek papírjai már rendben vannak, lelkük pedig… majd.

‍

Vida Gábor: Senkiháza. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2023.