No items found.

Na, elég volt a folklórból?

XXXVII. ÉVFOLYAM 2026. 17. (943.) SZÁM – SZEPTEMBER 10.
Mottó: Haza is kéne már menni

 

Mindig megmosolyogtató, amikor egyes anyaországi alkotók bátran, már-már vakmerően arra vállalkoznak, hogy Erdélyt, az erdélyi faluvilágot tematizálják. A periférián porosodó transzilván lélek egy kínkeserves évszázad elteltével is hajlamos arról képzelegni, hogy a Magyarhon hátat fordított neki – lásd Kós Károlynál: „Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba, lelkünkön bilincs” –, ezért is olyan szívmelengetőek az erdélyiséget tematizáló esztétikai törekvések. A kérdés az, hogy elég-e csak megmelengetni a befogadó közönség szívét, vagy többre van szükség?

Ha cinikus választ szeretnénk adni, akkor mondhatnám azt, hogy természetesen elég, hiszen a színház- és mozijegyek elkelnek, tehát mindenki jól jár, és ezzel nagyjából le is kerekíthetném írásomat.

A Forte Társulat kolozsvári vendégelőadása, az Ugron Zsolna által írt, Horváth Csaba rendezte Gyöngyélet kísértetiesen hasonló koncepcióval, történelmi kontextussal, dramaturgiai eszköztárral és téttel rendelkezik, mint a Káel Csaba-féle Magyar menyegző című film – talán előbbi egy fokkal keserűbb, melodramatikusabb. Nem célom a két, Kalotaszeget Magyarországról vizsgáló történet közötti párhuzamot elemezni. Annál érdekesebb kérdés, hogy különböző szerzők, rendezők miért hajlamosak az erdélyi vidéket valamiféle zárt közegként interpretálni. Mindkét történet főszereplői idegenként kerülnek az adott faluba, majd fokozatosan küzdik magukat egyre beljebb a belső szabályok szerint működő, összeszokott közösségbe.

Egy kolozsvári egyetemista (Kukovecz Ákos) bukkan fel egy kalotaszegi faluban, hogy átvegye örökségét, egy takaros házat, miközben a helyiek éppen esküvőre készülnek. A történet ettől az alaphelyzettől már szinte magát írja meg. A menyasszony (Kozma Veronika) irigy a folytonos figyelemben fürdőző testvérére (Pigler Emília), akit kolozsvári diákévei alatt stílszerűen Kalotaszegi Madonnának kereszteltek. A cselekmény hemzseg a szerelmi intrikától, irigységtől és bosszútól – amit pedig nem lehet megoldani dramaturgiailag, azt nem is kell, hiszen a tánckar mindig kapóra jön, ha egy kelletlen tölteléklegényest kell eljárni.

Az indokolatlan táncbetét, mint nehéz színpadi szituációk dramaturgiai kiskapuja, általános jelenség a néptánc-színházban – de egyéb zenés-táncos műfajokban is megfigyelhető. Egy mozgásszínházi előadás ugyanolyan dramaturgiai fegyelmezettséget követel meg, mint egy prózai produkció – talán még nagyobbat! Ezzel szemben a „könnyű”, eredetileg szórakoztató műfajok kortárs képviselői gyakran megfeledkeznek a fent említett szerkezeti igényességről, mintegy visszaélve a zsáner nyújtotta eszköztár bőségével. Ha a Gyöngyélet vállalja, hogy az egzotikus, szinte megközelíthetetlen faluvilágot tematizálja, és teszi azt jó ízlésű humorral, néha kissé vizuálisan túltelítve, az műfajilag teljesen alátámasztott. Viszont egy-egy alig indokolt zenés intermezzóval, táncbetéttel kikerülni a rizikósabb prózai jelenet szülte dramaturgiai feszültséget: óhatatlanul felületességre vall.

Az előadás feszes tempója, a minőségi színjátszás, a zenészek, táncosok, színészek pontos, gördülékeny és jól megkoreografált összjátéka szinte képes kompenzálni a dramaturgiai, szerkezeti hiányosságokat, viszont az esztétikai és koncepcionális következetlenségeket már nem feltétlenül. A Gyöngyélet igyekszik könnyen fogyasztható és humoros lenni – ez javarészt sikerül is –, de a cselekmény utolsó szegmense aránytalanul melodramatikussá válik – a szó szoros értelmében. A sértettség és társadalmi frusztráció okán egymást lépten-nyomon szabotáló falubeli családok egy pillanatig megbékélni látszanak egymással, és a történet centrumát képező esküvő is gördülékenyen zajlik le.

Aztán hirtelen illegális terhességmegszakítás szemtanúi lehetünk, amelyet élő pásztorfurulya-játék kísér – mindeközben a háttérben jócskán explicit, vérvörös vetítést alkalmaznak a falra, hogy a figyelmetlenebb néző is biztosan megértse a helyzet súlyát. A jelenet után szinte rögtön fény derül egy nemi erőszakra és egy vérfertőzésre, amit egy kissé megalapozatlan öngyilkosság követ, a zenekar pedig hajnalit kezd húzni. A cifra kalotaszegi népviselet formájában megjelenő, de alapvetően végig lappangó – dramaturgiai és esztétikai – túldíszítettség ebben az aránytalan, hatásvadász regiszterváltásban mutatkozik meg igazán színtiszta giccs formájában. Stilárisan összeegyeztethetetlen az ilyesféle „érzelgősség” egy olyan könnyed, humoros – szinte kabarés – közlésmódra épülő produkcióban, amelynek világában magától értetődő travesztiaelem, hogy a kiállhatatlan hárpiát és az eszelős anyókát férfi alakítja.

Egy másik, inkább formai következetlenség – ez esetben inkább meglepetés –, amikor a falu részeges tanítója (Pallag Márton) egy érzelmileg felfokozott, zajos és impulzusteli jelenet közepén kiszól a közönséghez, és megkérdezi, hogy: „na, elég volt a folklórból?” A negyedik fal ilyen jellegű áttörésére nem látunk több példát, pedig önreflexió és önirónia szempontjából kifejezetten jótékony hatással van az előadás szövetére – nem beszélve arról, hogy stilárisan is teljesen működőképes.

Bár a történet a kolozsvári fiú teljes beilleszkedésével végződik – újdonsült szerelmével beköltözik az örökölt házba –, mégis vissza kell térnem a kezdeti felvetésemhez. Mit tud egy magyarországi – budapesti! – alkotócsapat Kalotaszeggel kezdeni? Azon felül, hogy beépíti produkciójába a regionális néphagyományt a zenekar autentikus zenei kísérete segítségével, valamint Kacsó Hanga Borbála lenyűgöző ének- és Berecz István bámulatos tánctudását „hasznosítva”. Hiszen a színvonalas népművészeti eszköztár kétségtelenül megmutatkozik a színpadon, és a nyelvi regionalizmusok – néhol túl szájbarágósan – is képesek érvényesülni. Mégis hiányzik az az (ön)reflexív viszony, ami által beláthatóvá válik, hogy Kalotaszeg – vagy Erdély szőröstül-bőröstül – nem pusztán egy feldolgozható és feldolgozandó kulturális anyag. A népi körítés nem csak egzotikus kellék, hanem egy élő közösség kulturális öröksége. Ha alkotóként óvatlanul dolgozunk fel egy ilyen hagyatékot, akaratlanul is azt az ősi hierarchikus viszonyt ismételjük, amelyben a centrum letekint a perifériára: kiválaszt belőle valami számára tetszőt, látványosat, eladhatót, majd a saját történetének szolgálatába állítja azt. Ha egy ilyen élő közeget csak díszletként fogunk fel, funkcionalizálunk, mintegy gyarmatosítva azt, akkor nemcsak a valódi párbeszéd lehetősége szűnik meg, hanem annak az esélye is, hogy egyszer végre ne Erdélyről beszéljünk, hanem Erdéllyel.

‍

Forte Társulat. Ugron Zsolna: Gyöngyélet. Vendégelőadás a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Rendező: Horváth Csaba. Szereplők: Földeáki Nóra, Widder Kristóf, Horkay Barnabás, Pallag Márton, Hevesi László, Hevesi Fanni, Béhr Márton, Veress György, Kukovecz Ákos, Kozma Veronika, Pigler Emília. Zenészek: Bernáth Ádám, Lisztóczki Péter, Mihó Attila, Pandák Alinka. Táncosok: Kacsó Hanga Borbála, Pákozdi Borbála, Kiss Anna, Deák Réka, Weingart Zoltán, Pásztor Zalán, Balogh Boldizsár, Berecz István. Technikai vezető: Payer Feri.

 

‍

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb