Murányi Sándor Olivér: A lovak anyja (Részlet)

Amalia Crișan: Albumfotó
Ravina átkel a Dunán. Nem úgy, mint ősei, akik Napóleon, majd Hitler elől menekültek. Lakni jön a szigetre, ahonnan lányommal, Emével rendszeresen elvisszük egy nemzetközi hírű kiképzőhöz.
A szőke hajú, kékszemű nő rendkívül mély tekintetű, a lovak szemébe is elmélyülten néz. Egy Szilvásváradról bemutatott dokumentumfilmben bukkantam rá, később elcsodálkoztam a youtube-felvételen, ahol a Bécsi Spanyol Lovasiskola dísztermében három hófehér paripát idomít, miközben mellettük a világhírű magyar hegedűs, Lajkó Félix zenél. Szépség és fenség jellemezte a monarchia lovainak mozdulatát. A produkció végén a közönség állva tapsolt, ruházatán jól látszott, hogy többnyire egy csoporthoz tartozó emberről van szó, a császárpártiakról, akik egyszerűen így nevezik magukat: k. u. k. Leute (königliche und kaiserliche). A filmek láttán el is döntöttem: felkeresem ezt a nem hétköznapi embert.
Email-megkeresésemre hamar válaszolt, így pár napra rá már úton voltunk Emével a lovarda felé, ahol a mesternő szívélyesen fogadott, és megengedte, hogy egy-két óra erejéig bepillantsunk munkájába.
A látvány annyira szép volt, hogy nem tudtam lefotózni. Többször is leemeltem szemem elől a teleobjektívet, hogy ne legyen a lencse köztem és a történések között. Nagyokat nyeltem a fedett pálya szélén a félhomály csendjében, amit csak a világítóan fehér lovak horkanása és vágtája tört meg néha. Félóránként felváltva érkeztek be az állatok. Meghívónkat hamar el is neveztem magamban a lovak anyjának, mert ilyen összhanggal ember és állat között még nem találkoztam.
A nő átszellemülve tekintett a lóra. Láttam rajta, hogy kizárólag az éppen idomított állat számára van jelen. Mélyen a szemébe néz, amikor akar tőle valamit, a külvilág megszűnik számára, mintha ott se lennénk, felénk sem pillant. Egyedül vannak: ő és az éppen soros lipicai. Megható volt, akár egy keresztelői szertartás, ahol az édesanyának, a nagyszülőknek és a keresztszülőknek kicsordul a könny a szeméből, amikor az újszülött fejére ömlik a keresztvíz. Az én könnyem is kicsordult, amikor a hatszáz kilós állat hátán fekve jelezte a homokban, hogy teljes a bizalma az előtte álló törékeny nő iránt. Az idő megállt számomra, akár hajdan Assisi Szent Ferenc sírjánál, újra napokká váltak az évszázadok, előttem zajlott a történelem, amelyben ez a csodálatos lófajta a leghatalmasabb uralkodókat hordozta hátán.
– A legnagyobb tett a részéről, amikor a szemedbe néz. A ló táplálékállatként ösztönösen és könnyen megriad bármitől, de ha sikerül elérned, hogy kizárólag rád nézzen, azt jelenti, hogy felajánlja neked a teljes biztonságát, feltétel nélkül bízik benned – magyarázta vendéglátónk az elköszönéskor.
A találkozás után nem sokkal kértem, hogy Eme nyári iskolai szünidejére mellette maradhasson. A lovak anyja szerencsénkre készségesen segített, szállást foglalt, és betette a szabadságoló lovásza helyére a lányom, akinek ez fordulópontot jelentett az életében. Ravina is vele lakott. Két gyönyörű hónap következett, amely alatt, ha tehettem, hétvégenként meglátogattam őket. Ilyenkor újra és újra betekinthettem a lovak anyjának munkájába.
A tréner egyszerre volt kedves és szigorú, egész megjelenése erőt, magabiztosságot sugárzott. Bármilyen gyakoriakká váltak számomra az élmények, amikor edzését nézhettem, nem vált unalmassá a rendkívüli látvány, sőt, egyre lelkesebben követtem szememmel az idomár és a ló minden mozdulatát. Mindkettőjükön azt láttam, amit később a mester az elméleti kurzuson is elmondott: a legújabb etológiai kutatások szerint meghaladott a szemlélet, miszerint az állatoknak nincs lelke. Igenis van. Emócióik is vannak. Ugyanezt állítja Csányi Vilmos, nemzetközi hírű magyar etológus is.
A két nyári hónap gyorsan eltelt. Az ősz közeledtével felhívott a lovak anyja. Hangja izgatott volt és szomorú. – Ravina sántál. Nem tudom pontosan, mi történt, gyanítom, hogy belerúgott a boxa falába, mert szabadulni akart…
Nem sokkal ezután érkezett Eme filmfelvétele, ahogy éjjel együtt alszik a csikóval, amelynek testsúlya már közelített a hatszáz kilóhoz. – Így hamarabb gyógyul – mondta a lányom. Jobban meghatódtam, mint a lipicaiak idomítása láttán. Ott feküdt a törékeny lány egy hálózsákban az alvó ló mellett, az éjszakában. Az első meglepetés után észbe kapva figyelmeztettem: – Óvatosan, nehogy megnyomjon álmodban! Mégiscsak hatszáz kiló!
A gyógyulás hónapjai következtek a lovak anyja útmutatásával. Ő jelölte ki az állatorvost. Ultrahangos vizsgálatok követték egymást, az állatnak nem volt szabad sem ügetni, sem vágtázni. Egy négyszer-négyes karámban teltek őszi, majd téli napjai, míg teljesen meg nem gyógyult. Közben visszaérkezett a szabadságoló lovász, így Eme és Ravina Erdély helyett a szigetre költöztek.
Hajnalban kelek. Későre virrad, borongós téli nap következik, életemben először vezetek úgy, hogy lovat szállítok. Félve hajtok át a Tildy Zoltán-, majd a Megyeri-hídon. Ahogy elhagyjuk az M0-án a lehajtót a Liszt Ferenc Nemzetközi Reptér felé, Ravina ma harmadszor is átkel a folyamon. Eme az anyósülésen alszik. Lassan haladok a szélső sávon. Nem tudom, mennyi idő telik el, amikor végre elhagyjuk az autópályát, és megérkezünk Százhalombattára, ahol tréningnap van. Kivezetjük a lovat a hordozóból, elhelyezzük az ideiglenes boxban. A gyakorlópálya fele haladva már hallom az utasításokat: – Ne ő vezessen téged, hanem te őt! Határozottabban! Gyerünk!
Félóra múlva Ravina kerül sorra. Lépésben halad. Mellette Eme. Mögötte a lovak anyja. Mindhárman együtt úsznak a levegőben.