Mozgóképek krónikája

Milyen „állat” az erdélyi magyar filmgyártás? – merül fel a kérdés A mozisátortól a tévétoronyig. Fejezetek a romániai magyar filmezés, televíziózás és mozizás történetéből című könyv Jakab-Benke Nándor által jegyzett előszava olvastán. Gyorsan mozgó, nehezen akklimatizálódó, veszélyeztetett egyed? Létezik-e egyáltalán, és ha igen, miért nem? Viszonylag kevés olyan munka látott napvilágot mindeddig, amely az erdélyi magyar mozi, film és televízió alakulástörténetét venné górcső alá. Még annál is kevesebb, amely – jelen kötethez hasonlóan – ennyire körültekintően és inkluzívan számolna be az erdélyi mozgóképes történelem fordulópontjairól. Ez a kötet nem árul zsákbamacskát, gazdag merítésén valóban érződik az előszóban is említett kanonizációs gesztus és részletfigyelem. A közel négyszáz oldalas munka jól követhető linearitással halad végig a mozgóképes történelem különböző gócpontjain, az első lokális (vándor)mozikísérletektől egészen a kommunista rezsim televíziós kultúrájáig.

‍
A tanulmánykötet három nagyfejezetből áll, elsőként a szó legszorosabb értelmében vett Mozi-történetek kerülnek fókuszba több erdélyi, partiumi és bánsági város történelmében. Jellemzően a napisajtó alapján állnak össze a rövid történelmi ismertetők, az első mozgók indulásának körülményei, buktatói, működési elvei és az azokhoz fűződő anekdoták. Rendszerint ugyanaz a kiindulópont határozza meg ezeket a munkákat: a Lumière testvérek első nyilvános vetítése 1895-ben, a párizsi Grand Caféban – ehhez viszonyítva határozhatjuk meg a helyi mozi „korai” vagy „kései” indulását. Kápolnási Zsolt bevezető tanulmányából megtudjuk, hogy Kolozsvár nem sokkal maradt le, kicsivel több mint egy évvel (1897 januárjában) már saját városában ismerkedhetett meg „Edison ideáljá”-val, a mozis debüt feltételei azonban korántsem voltak ideálisak. Ugyan Tordához vagy Bánffyhunyadhoz képest a kincses városban viszonylag későn vezették be az elektromos áramot, rendkívül kompetitív kultúrpiacon kellett megméretkeznie a már meglévő szórakoztatási-művelődési kínálattal, többek közt az operettel vagy a plasztikumok üvegfényképein látható élő krokodilusokkal és tetovált hölgyekkel. Az akadályokkal teli indulás ellenére azonban hamar elszaporodnak a kolozsvári mozik (Apolló, Edison, Uránia, Művész stb.), így lassan már az képezte vita tárgyát, hogy „túl sok” a mozi Kolozsváron. Zsizsmann Erika mindezek közül az egyik legrégebbit, az utóbbi években is működő Művész (Arta) mozi gazdag, több mint százéves történelmét térképezi fel, Janovics Jenő hatását a kolozsvári filmes életre, valamint a korai moziktól elvárt nevelő és kultúraformáló szerepet, például azt, hogy ne „reklamírozzanak” cowboy „filmselejteket”, mert ezek ártalmasak a lakosság „jó irányba alakuló ízlésének” (46.). A tanulmány utolsó fejezetében röviden kitér a Művész mozi 21. századi „utóéletére”, különböző újraélesztési kísérletekre. Ferenczi Szilárd a Bánffy-palota udvarán álló egykori Corso működésének társadalmi-politikai hátteréről, többszöri átkereszteléséről, majd lebontásáról emlékezik meg, amelynek lezárásában kissé sovány vigaszként hat a TIFF nosztalgikus apropója, hiszen valamilyen formában napjainkban is működik a Bánffy-palota udvarán mozi, még ha a korabeli sajtóban a „barokk szerelmesei” sokáig kifogásolták is a palota udvarán felhúzott „hodályt”, és követelték a palota „régi fényének” helyreállítását (52.).

‍
Puskel Péter az aradi mozis világ felé mozdul el, amelyről kiderül, hasonlóan fontos szereplő az erdélyi filmtörténetben. Josef Stiller jóvoltából a megjelenés után két évvel már Aradon is feltűnik a szenzációs találmány, később fontos filmhelyszínként is szolgál a kisváros. Hasonlóan érdekesek a tanulmányban feltűnő anekdoták, így többek közt kiderül, miért nem küldhették el lakáskulcsukat áhított színészüknek az aradi filmrajongók, vagy milyen az igazán „erkölcsös mozi”, amelyben a férjezetteket és hajadonokat külön ültetik le (69.). Mindezek jól ellensúlyozzák az elemzés nyomasztó végkövetkeztetését, az egykori sztármozi folyamatos külső-belső lepusztulását. Sebestyén Kálmán tanulmánya Tordát célozza meg, a virágzó vendégszerepléseket, majd a fokozatosan állandósuló önálló vetítéseket. József Álmos a sepsiszentgyörgyi mozis történelemről nyújt rövid látleletet, azok rendszerszintű problémáiról – legyen szó a román nacionalista politika romboló hatásáról, a filmek minőségét kifogásoló nézőkről, vagy arról, milyen „különös dolgok” történhetnek, ha épp sötét van a moziteremben (79.). Szabó Károly az udvarhelyi kezdeteket kutatja fel (amelynek francia előzményéről a napisajtó furcsamód hallgatott), az első állandó moziról, a Royal mozgóról, rövid kitérővel a legendás udvarhelyi-csíki rivalizálás mozis formáira. A csíki mozikultúráról (különösen a némafilmes vetítésekre vonatkozóan), annak akadályokkal teli indulásáról és politikai kihívásairól Szabó Ádám ír alapos krónikát, így a legtüzetesebben feltérképezett, Kolozsváron kívüli mozis látleletet Csíkszeredáról kapjuk.

‍
A kötet második, A magyar filmgyártás peremén: filmkészítés a második világháborúig című fejezete már magvasabb és változatosabb munkákat sorakoztat fel. Elsőként Delia Enyedi tanulmánya nyitja a szekciót, amely a Farkas utcai színház és mozi keresztmetszetét mutatja be (tanulmányát Zakariás Ágota fordításában olvashatjuk). Kupán Árpád a nagyváradi mozielőzményeket deríti fel, a nőegylet és a nagyváradi korzóestek működési elvét, szabályrendszerét, azt a virágzó lokális filmszínházi kultúrát, amelynek kezdeti lendületében könnyen álmodozhattak hazai színészek párizsi szerződésekről és világsikerről. Nagy terveket fullasztott kudarcba a második világháború, így az utókor sosem fogja látni, milyen lett volna például a Királyhágón forgatott János vitéz. Zágoni Bálint Meghiúsult tervek és félreértett címek… című tanulmánya pontosan itt veszi fel a fonalat: elsősorban Janovics Jenő megkerülhetetlen filmes és színházi életművéhez fűz pontosításokat. Nem csupán a mozi mint társadalmi-technológiai vagy művészeti jelenség recepcióját veti górcső alá, hanem az elkészült filmek kritikai visszhangját is, továbbá azt a megválaszolhatatlan részkérdést, hogy egy negyvennégytől hatvannyolcig terjedő skálán pontosan hány film készült 1913 és 1920 között, és ezek közül melyek kaptak új identitást azzal, hogy „átkeresztelték”. Bokor Zsuzsa különös filmet választ elemzése tárgyául, az orvostani propagandának szánt Világrémet, amely több ponton is felmerül a tanulmánykötetben. A film a szifilisz megelőzését volt hivatott népszerűsíteni Pradel doktor úr és Shiva, a prostituált példabeszédén keresztül, és amely a középkor retorikájával szorgalmazta „a teljes szexuális önmegtartóztatást” (158.), a nők tiszteletét és a prostitúció visszaszorítását, mindezt annak érdekében, hogy hozzájáruljon egy egészséges, de főleg népes társadalom kialakulásához. „Sikeréről” mi sem tanúskodik jobban annál, hogy hamar megszülte magyarországi mostohatestvérét, A mételyt.

‍
Ferenczi Szilárd második publikációja szintén fordításmű, Bertók József operatőr kíméletlen cenzúra alá vetett emlékiratait sűrítette és fordította magyar nyelvre, így a rövid pályakép-ismertető mellett a korabeli filmfelfogás is izgalmasan és hitelesen rajzolódik ki az olvasó számára. Egészen „filmszerű”, drámákkal és útikalandokkal fűszerezett debüttörténet tárul elénk egy kivételes tehetségű, ambiciózus szakember kihívásain keresztül. Bertók József szerteágazó érdeklődése nem csak abban mutatkozott meg, hogy már fiatalkorában ragaszkodott ahhoz, hogy ő hívja elő saját munkáit (ritka volt korában ez a sokoldalúság), hanem gazdag filmes repertoárján is meglátszik (forgatott többek közt katonafilmet, dokumentumfilmet a rákról, amelyben Babeș doktor is feltűnik, filmet a földrengésről, német megszállásról), továbbá azon, hogy hetvenöt éves korában is csupán az volt a legnagyobb bánata, hogy olyan új technológiai megoldások tűnnek fel, amelyekkel ő már nem dolgozhatott. Blos-Jáni Melinda egyik munkájában az erdélyi amatőrfilmesekről olvashatunk, különösen érdemes a három szerző közül kiemelni Kemény János első „szerkesztőségi home videó”-ját, a marosvécsi helikoni irodalmi találkozóról forgatott rövid alkalmi filmjét, amely alapján el tudjuk képzelni, milyen a képből kimenni igyekvő Bánffy Miklós, a kamera láttán zavartan nevető Kovács László, valamint Tamási Áron, amint tárt karokkal fogadja a kamerát, miközben „útszéli keresztet utánoz vagy madárijesztőt” (193.). Orbán Lajost elsősorban családi filmjei, oktatói tevékenysége, valamint a korszak polgári életének megörökítése jellemzi, Birnfeld Emilt pedig egy fotográfusi-riporteri vénával rendelkező alternatív filmesként tartja számon a szakma. A második tanulmány a sokrétű pályájú Janovics Jenő munkásságát tárja fel, különösen jelentős levelezésanyagát, amelyből nemcsak a filmek utóélete, hanem a korabeli igények, az oktatófilm készítésének intézményesített kísérletei, valamint a gazdasági válság okozta kompromisszumhelyzetek rajzolódnak ki.

‍
A tanulmánykötet harmadik fejezete (A román filmgyártás peremén: az impériumváltástól az 1989-es rendszerváltásig) fokozatos átmenetet jelenít meg a film és televízió irányába. Ismét Ferenczi Szilárd jegyez kimerítően alapos tanulmányt a román filmvilág magyar ajkú szakembereiről, színészeiről; abszurd félelmekről és az ezeknél is abszurdabb meglepetésekről. Figyelemre méltó például a világháborúk között rendkívül gazdag dokumentumfilm-gyártás (korábbi példákból is láthattuk, hogy ennek nyilván a propagandák teremtettek erősebb hátszelet). Ugyancsak érdekes a kibontakozófélben lévő kritikai recepció, amelyben többek közt a Helikon elődje, az Utunk, valamint a Korunk és az Igaz Szó is fontos szerepet játszott (és amely meglepő módon a cenzorok figyelmét sem keltette fel annyira, mint maguk a filmek). A tanulmány alaposan beszámol a magyar ajkú szakemberek magyarországi vagy külföldi sikereiről is (Tompa Gábor 1999-es Kínai védelem című filmjével bezáróan), mindent egybevetve talán a legmagvasabb kitekintő tanulmány a kötetben.

‍
Megszólal továbbá Simonffy Katalin televíziós szerkesztő és rendező is, aki a Román Televízió Magyar Adásának gazdag felhozataláról számol be, amelynek színvonalas működése Bodor Pál szakértelmét dicséri, aki akkor lépett a produkciós folyamat élére, miután a nézők hangot adtak felháborodásuknak a korábbi műsorkínálat alacsony minőségét illetően. A Magyar Adás 1969-ben indul, Józsa Erika visszaemlékezései szerint a csapat páratlan lendülettel és munkabírással állított elő rendszeres és színvonalas anyagokat (elsősorban dokumentumfilmek, ankétok, tudósítások), mindezt a technikai adottságok és az emberhiány dacára. Mindenképp említésre méltó az 1977-es földrengésről készült riport (amelyet a hatalom túl pánikgerjesztőnek titulált), a székelyföldi bicskázások tabudöntő bemutatása (amelyet „pozitív tartalommal” kellett felhígítaniuk a készítőknek, és amely miatt sokáig nem mentek Székelyföldre kíséret nélkül) vagy a hóstáti falurombolásról szóló negyvenöt perces anyag, amely már annyira provokatívra sikeredett, hogy sosem került képernyőre, ráadásul „szerencsésen” nyoma veszett (283.). Ennek fényében az „eredeti” Magyar Adás 1985-ben meg is szűnik.

‍
Schneider Tibor elemzésében a Román Televízióba szánt magyar nyelvű színházi felvételek sorsáról olvashatunk, amely nagyszerűen rímel a korai mozikultúra színházközeliségére (Janovics Jenő ez esetben is fontos szereplő) és napjaink online térbe kényszerült színházi eseményeire egyaránt. A román televíziós kultúra ugyan számos nyugati kísérleti stációt „megspórolt” magának, helyettük azonban saját jellegzetes problémáival kellett szembenéznie: a színdarabok hiányát például azzal oldották meg, hogy elismert írókat kértek fel arra, adaptálják színházi-filmes formára nagysikerű regényeiket (így tűnik fel Sütő András, Páskándi Géza vagy Bálint Tibor munkássága a televíziószínházi horizonton). A cenzori apparátust is jól szemlélteti Schneider Tibor tanulmánya, jelen esetben Kincses Elemér Ég a nap Seneca felett című munkája alapján, amelyet kéziratként sem lehetett elhelyezni a korabeli irodalmi lapok hasábjain (a Korunk és az Utunk vagy az első, vagy a második részét kifogásolta), ugyanakkor televízióban sem lehetett bemutatni, csupán a felvétel utolsó húsz perce maradt meg szalagon.

‍
Miklós Szilárd A láttatás mezején című munkája újabb pályakép a kolozsvári zsidó származású, Németországba emigrált Fischer István „rejtett öröksége” jegyében, akit elsősorban dokumentum- és riportfilmkészítőként tart számon a szakma. Fischer István Téma variációk nélkül című filmje fontos szerepet játszott abban, hogy Romániát meghívják az oberha­u­se­ni fesztiválra (amelynek szókimondó nézői gárdájában szintén nagy sikert ért el Fischer István filmje – bár magának az alkotónak nem akartak útlevelet adni a romániai hatóságok). Ugyanakkor említésre méltó a Rácsok mögött című projekt is, amely a korai rejtettkamerás technika úttörő iskolapéldája volt – és amelyet (hol arra hivatkozva, hogy túl gyenge, hol arra, hogy túl erős) végül elkerülhetetlenül betiltottak. Zárásképp újabb pályaképösszegző tanulmányt olvashatunk Blos-Jáni Melinda tollából, ezúttal Schnedarek Ervin munkásságáról, a marosvásárhelyi filmklub történetéről, műhelyjellegéről, az átalakuló filmes gyakorlatokról, populáris kultúráról; valamint a komolyabb anyagi támogatás hiányában ócskapiacról vásárolt műszerekkel oktató tanár ambíciójáról.

‍
Mindent egybevetve A mozisátortól a tévétoronyig… alapos, sokszínű munka, amely limitált forrásainak ellenére sem korlátozódik csupán a kolozsvári vagy az „elit” történelmére, így többek közt Arad, Csíkszereda, Marosvásárhely, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Torda és Udvarhely is feltűnik a történelmi térképen, továbbá az intézményesített mozgóképgyártás mellett az amatőr próbálkozások is helyet kapnak. A tanulmánykötet egyszerre célozza meg a szakmai közönséget és a helyi mozgóképes történelem iránt érdeklődőket, így gazdag képanyagának köszönhetően több filmjelenet, portré, korabeli plakát vagy újságcikk tárul elénk. Nem kis bosszúságot okoz az olvasónak annak ismerete, hogy a bemutatott intézmények többsége megszűnt a világháborúk vagy a rendszerváltás következtében, és az archívumanyag is jelentősen csorbult. Talán épp ezért fontos, hogy legalább a napisajtó vagy elsődleges adatközlők révén kissé közelebb kerüljünk ahhoz, milyen erdélyi kezdetei voltak egy ma már egyre könnyebben hozzáférhető technológiának, iparágnak és szórakoztatási formának.

‍

A mozisátortól a tévétoronyig. Fejezetek a romániai magyar filmezés, televíziózás és mozizás történetéből. Szerk. Ferenczi Szilárd, Zágoni Bálint. Iskola Alapítvány – Filmtett Egyesület, Kolozsvár, 2021.