Mózes Attila és Sigmond István levelei

A Nagyszamos utcai szerkesztőségben, a '90-es évek közepén.
Balról jobbra: Szilágyi István, Nagy Mária, Király László, Deák Judit,
Rákossy Tibor, Lászlóffy Aladár, K. Jakab Antal, Fekete Vince, ismeretlen.
Ül: Sigmond István
Az alábbi levelek – egy Mózes Attila-, illetve két rövid Sigmond István-levél – a hetvenes évek elején-derekán íródtak. Mint a levelekből kiderül, Mózes Székelyhidason, áldatlan körülmények között készíti első novelláskötetét, Sigmond – ugyan első három kötete már megjelent – kereskedelmi ügynöki munkája mellett, „másodállásban” foglalkozik az irodalommal. Mózes Attilának 1979-ben sikerül visszakerülnie Kolozsvárra mint Utunk-, majd Helikon-szerkesztőnek, Sigmond István 1990-ben kerül a Helikonhoz mint szerkesztőségi titkár.
*
Kelt: Székelyhidas, 1976.10.07. fával való (véletlenül) sikeres tűzgyújtás után, földrajzi „időszámítás” szerint Kr. e. igen sok ezer évvel1

Mózes Attila a Nagyszamos utcai szerkesztőségben, 2005 környékén
Kedves Méliusz József! Még ugyan nem találtam meg a meleghangú levélhez illő sem túl hivatalos, sem túl bizalmaskodó megszólítást, de máris írok, mert délben, amikor – nem tréfa – eltévedtem a „téesz” embermagasságnál nagyobb, több tíz hektárnyi kukoricásában, ahova a gyerekeket vittem praktizálni, s véletlenül magamra maradtam, ijedtemben megfogadtam: ha innen élve és napvilágnál kikerülök, minden levél-adósságomat törlesztem egyetlen délután.
Mindenekelőtt (bár lehet, a sorrend nem helyénvaló, és nem tartom szem előtt a személyes udvariasság elemi szabályait, ám ez mindannyiunk számára fontosabb): őszintén örvendek, hogy újra ama Németh László-i gályapadnál ülhet, s Az illúziók kávéházának folytatása csupán a „kávéházat” nélkülözi a könyvből – amint erre a címbeli határozószó utal – nem pedig azt, amiből én az utolsó morzsákat élem fel itt, ebben az (egyébként is!) illúziókkal gyengén ellátott faluban.
Másodszor: köszönöm kedves meghívását, és amint szerét ejthetem egy bukaresti útnak, élek vele.
Ismételten megvallom: nem vagyok én szerény ember, de azt hiszem, kissé túlértékeli kritikai ténykedésemet. Jóllehet van 60-70 lapnyi tanulmány-terjedelmű közölt kritikám, többnyire mégis napi recenziókkal foglalkozom, s szégyen nélkül írom le: pénzért, ugyanis egy évig feleségem is, jómagam is szabadúszók voltunk, ráadásul asszonyom még terhes is ezidőben, tehát jobbára a heti közlésből élünk, igazán kétségbeejtő körülmények között. Ezért írtam hát szakajtószám az apró kritikai fintorokat, többnyire dilettánsok könyveiről, s ezt sem szégyellem: kritikusi alkatomhoz megy a pamflet, néha még élvezettel is írtam. Ám kötetbe foglalni akár komolyabb szándékkal írt kritikáimat is, elhamarkodott lépés lenne, ugyanis nem hallom ki azt a domináns hangot az írások egészéből, amely indokolttá tenné egy kötet összeállítását, legalábbis belátható időn belül. A Daciánál ugyan említették, hogy szívesen vennének tőlem egy tanulmánygyűjteményt, de amíg nem tudok akár megközelítően olyan érdembeli kéziratot benyújtani, mint a Jakab Anti vagy a Tamás Gazsi könyve volt, inkább várok.
Ellenben (akár Szávai Géza az Ön életművéről) Deák Tamásról szeretnék közelebbről monográfiát írni, mert úgy érzem, ő egyik legérdekesebb, egyedi és egyszeri színfoltja irodalmunknak, műveiben nyoma sincs az íróink nagyrészét olyannyira jellemző, pubertás tétovaságot mutató szellemi promiszkuitásnak, sem pedig annak a nevetséges magabiztosságnak, mellyel egyesek egy-egy süllyedő eszmerendszer fedélzetén megvetik lábukat.
Jelen pillanatban azonban szinte kizárólag novelláskötetem összeállítása érdekel: sajnos, nehezen megy, az írással pedig, bár van egy viszonylag jól induló elbeszélésem, igencsak stagnálok. Többrendbéli gondokkal küszködöm, leginkább az aggaszt, hogy súlyosan beteg feleségemnek nem tudok megfelelő körülményeket biztosítani, nem valahol városon, hanem Kolozsvárott, hiszen hosszú évek óta kezelik már csaknem a szkizofréniáig fokozódott idegbajával, mely az ezévi szerencsétlen szülés után szokatlan erővel újult ki, úgy hogy jelenleg betegnyugdíjba kényszerült. (Egyébként grafikusművész, esetleg hallott róla: Finta Edit.)
Ezt a vacak falut Székelyhidasnak hívják merő tévedésből, ugyanis csak feleségem és én vagyunk itt székelyek, s az egyetlen „szittya” még a minden héten egyszer lelátogató körorvos. A civilizáció peremvidékén van, hegyek közé zárva, pocsék közlekedési viszonyokkal „megáldva” annak ellenére, hogy Kolozs megyében leledzik, s Aranyosszék közepén az egyetlen tiszta román falu. Abban a reményben választottam (bár kaphattam volna Csíkszeredát, Szilágysomlyót, Szovátát, Kézdivásárhelyt), hogy rövidesen visszakerülök Kolozsvárra, mely – úgy érzem – egyre távolodik. (Nemrég az Utunk még komolyan bíztatott.) Különben ez az a falu, mely öröklétre kárhoztatott Létay tankönyvben is szereplő verse jóvoltából, amelyben édesapja kiemeli a hidasi román szekerét a sárból. Nos, tőlem itt sokat várnak, mert én vagyok az egyetlen diplomás, ám nem érzem magam olyan „titáni” erőben ezzel a 174 centimmel és 55 kilómmal, hogy tanítványaimat kivonszolhassam akaratuk ellenére – francia tudásuk feneketlen kátyújából. A falunak sem hagyománya-múltja, sem jövője, csupán az az arasznyi jelene, amelybe, ime, nyakig csöppentem. (Mindezt különben nem én állapítottam meg.) Ezek szerint itt nincs mit „abszorbeálnom.”
Meglehetősen jól beszélek franciául (írni hibásan írok), csaknem olyan élvezettel olvasok ezen a nyelven, mint magyarul. (Ha jobb a könyv, akár nagyobb élvezettel is.) Románul már gyöngébben, németül pedig annyira tudok, hogy ha időm van rá, esztétikát–filozófiát – csekélyke szótár-mankóval – olvasok.
Még egyszer köszönöm kedves, bíztató levelét, s bocsásson meg, hogy a sajátomat ilyen hosszú lére eresztettem.
Tisztelettel, szeretettel üdvözlöm, munkájához – mindnyájunk nevében – egészséget, erőt kívánok:

Mózes Attila

P.s. – Kérem, nézze el nekem ezt a – lehet – nehezen olvasható kézírásos levelet, de gépem ezidőtájt Deák Tamásnál van, aki elvállalta, hogy magyar klaviatúrát tetet rá.
*

Sigmond István a Helikon Kálvin utcai szerkesztőségében, 2006-ban
Kedves Edgár bátyám,2

amint a Korunk beszélőkéjén áthaladva futólag jeleztem, leveledet természetesen megkaptam, és nagyon örvendek, hogy az Előrében megjelent írásom, A molett próféta, megnyerte tetszésedet.
Egy ilyen levél, kedves Edgár bátyám, nagyobb örömet jelent számomra, mint amennyire elkedvetlenít néha, hogy már a kezdet kezdetén s azóta is egyfolytában, valahogy kiestem – vagy bele sem kerültem – a kritika érdeklődési köréből, szerencsémre az agyonhallgatás nem tudja megtörni munkakedvemet, a „méreg” bennem van, engem már nem lehet leszakítani az iróasztalomtól.
Nem vagyok a Sors kegyeltje, tizenkét éve, napi tiz órát azzal foglalkozom, hogy üres üvegeket adok-veszek, milliós tételekben, de a fentmaradó energiámat és a még mindig bizonytalannak érzett tehetségemmel együtt, molett prófétákban akarom fektetni, akkor is, ha sikerül is, akkor is, ha néha nem sikerül, mert szent meggyőződésem, hogy az ember legyőzhetetlen, s ha valaki le akarna győzni, nem fogok és nem tudnék meghátrálni, mindig lesz – vagy kell lennie – egy molett prófétám, amit le tudok tenni az asztalra. Ez marad az én egyetlen harci eszközöm.
Még egyszer köszönöm és szeretettel üdvözöllek.
Kolozsvár, 1972. III. 6-án

Kedves Örkény István! Sorozatos családi tragédiák miatt három hónapos késéssel válaszolok kedves levelére. Elnézést érte.
Mindenekelőtt szeretném tisztázni, hogy az Egy panaszgyűjtő panaszai és a Valaki csenget előtt, 1969-ben elküldtem Önnek első kötetemet, Árnyékot eszik a víz címmel, s abból az alkalomból leveleket is váltottunk. Csak azért emlékeztetem erre, mert levelében felrója az itteni kiadóknak, hogy a fülszövegben nem jelzik az író korát.
Éveim számát tekintve még fiatalnak érezhetem magam, harmincöt éves vagyok ugyanis, nem beszélve arról, hogy mindössze 7 éve foglalkozom rendszeresen irodalommal. A méreg most már bennem van, s ez egy életre az íróasztalhoz kötött.
Hogy távoli rokonának érez, mondanom sem kell, hogy ennek nagyon örülök. Bennem ez nem tudatosodott, de bizonyára ráéreztem erre, mert Ön az egyetlen iró Magyarországon, akinek – úgy éreztem – el kell küldenem írásaimat. Ha nem veszi rossznéven, egy-két évenként ezután is elveszek idejéből egy-két órát. Legközelebb talán 1974-ben lesz erre alkalom.
Elismerő sorait nagyra értékelem, s ezuttal sem szándékszom Öntől válasz-levelet kiprovokálni, de érdekelne, hogy az első kötetemhez viszonyitva lát-e fejlődést, és ha igen, milyen irányban?
Még egyszer elnézést a késésért.
Szeretettel üdvözli, Örkény István igaz hive: Kolozsvár, 1972 január 30-án

(A leveleket közzétette: Demeter Zsuzsa) Jegyzetek A leveleket betűhív átiratban közöljük.
1 A levél lelőhelye: Petőfi Irodalmi Múzeum, V.5589/382/2.2 Gépirat. A Sigmond-levelek a Sigmond család tulajdonában vannak. Sigmond egyik levelet sem írta alá, feltehetően megőrizte az elküldött levelek másolatait, vagy nem küldte el őket.