.svg)
Húsz éve, 1998-ban (csak napokkal-hetekkel azután, hogy a vonósnégyeseit tartalmazó vadonatúj CD a budapesti boltok polcain megjelent) a stroke nyomán már négy éve teljesen béna Alfred Garrijevics Schnittke életműve lezárult. De nem a huszadik évforduló, hanem egy nemrégi kolozsvári koncert az oka, hogy a német nevű, de teljesen orosz/szovjet (?) zeneszerző került figyelmünk fókuszába.
Alig tizenhárom perces mű a két szólóhegedűre és vonós-kamarazenekarra írt Moz-Art à la Haydn (1976/77), koncertnyitó darabként azonban töménysége, posztmodern polistilizmusa folytán alkalmasint a legmarkánsabb (ma dívó kifejezéssel élve: legütősebb) tétele volt a kolozsvári filharmonikusok február eleji hangversenyének.
Schnittke amúgy méltatlanul mellőzött szerző. Igaz, Magyarországon olykor elő-előveszik munkáit. (2014 márciusában Budapesten, a MüPában a németországi székhelyű orosz vizuális színház, a Gyerevo és az akkor épp húszéves Bozsik Yvette Társulat izgalmas közös munkáját Schnittke zenéje, Chagall álomszerű rajzai és Gogol különös figurái inspirálták, 2016 októberében pedig a Concerto Budapest egész napos kortárs-zenei maratonján, A hallgatás napján a Budapest Music Centerben Pärt-, Messiaen-, Berio-művek mellett Schnittke egyik munkája is felhangzott.)
Halvány mosollyal idézhetjük csak fel, hogy Schnittke Engelsben (!) született 1934-ben. Édesapja Bécsben dolgozott, így Alfred 1946-tól két évig itt tanult magánúton, s ez döntő hatással volt műveire, ízlésére s később karrierjének alakulására. Zeneszakmai iskoláit azonban a Szovjetunióban járta ki. ’53-ban nyert felvételt a Moszkvai Konzervatóriumba, ’62-től hangszerelést tanított ugyanitt, s ekkortól kezdett szabadúszó zeneszerzőként dolgozni. Hatvanhat filmzenéjén kívül számos színpadi zenét, kilenc szimfóniát, versenyműveket és egyéb zenekari műveket komponált, vokális, kamara- és szóló hangszeres darabokat írt. Zenével, zeneszerzéssel és -történettel foglalkozó publicistaként, sőt íróként is jegyzik a nevét. Nem volt felhőtlen a viszonya a politikummal. 1958-ban került sor az első nézeteltérésre, a Nagaszaki című oratórium bemutatóját követően. Bár a Kommunista Párt viszonylag elismerően viszonyult munkáihoz, megtisztelő felkéréseket is kapott, amikor arra intették, hogy a hagyományosabb zenei nyelvhez alkalmazkodjék és ő erre nem mutatott hajlandóságot, kiesett a szovjet kegyekből. Érthető. Az elismert/tolerált zeneszerzőkkel ápolt kapcsolatai mellett Schnittke Stockhausen, Nono vagy Ligeti művei iránt is erős rokonszenvet mutatott. A Szovjeckaja Muzika következetesen támadta, s ez csak 1985-ben, Gorbacsov országlása alatt hagyott alább.
De vissza a Moz-Arthoz! Schnittke e humorban, sőt iróniában gazdag kamarazenekari műve csakugyan Mozart befejezetlen, K. 446-os „pantomim-zenéjére” vezethető vissza. Valamiféle alapértelmezett érdeklődésénél fogva Schnittke vonzódott a fragmentáltság, a töredék-létezés formái iránt. Concerto grossóiban, szimfóniáiban is gyakran futunk szemközt csonkolt vagy csupán sejtetés-szerepű zenei idézetekkel. Mintha egy-egy letört cserépdarab találkozna más fajanszok, más porcelánok, más majolikák szilánkjaival, s ezek össze(nem)illeszthetősége adná a schnittkei zenei világ sava-borsát. (Hiszen ezt sugallja egyébként már a Moz-Art à la Haydn cím is.)
A mű mintha valami űrszerű, sötét, idegen alaktalanságból, káoszból formálódna fokozatosan, pillanatszerűen felgyorsult fejlődések láncolatán át kozmosszá. És mintha végül ugyanígy visszaenyészne merő gondolatszilánkokká, sejtésekké, felejtésekké, bátortalan utalásokká. Ezen az ívszerűségen belül azonban sok zenei történés sorjázik. Egymástól független (vagy függetlenített) síkok csúsznak össze, klaszterek „palánkja” előtt feleselget-veszekszik-verseng a két szólóhegedű, a tizenegy hangszerből álló kamaraegyüttes foltokat fércel – ez az a tipikus posztmodern centonizáció! –, grandiózus építmények emelkednek szinte infantilis építőkockákból, nagyígéretű, de hamvába haló fúga sejlik fel a mélyvonósoktól indulva kvintváltásban.
Scherzando-attitűdnek is mondhatjuk azt az érzelmi/kedélyi alapállást, amelyből Schnittke műve kicsírázik. A mozarti utalások és a Haydn-technika (lásd a mester 45. szimfóniáját) összegyúrása az eredeti schnittkei zenei szövettel mintha egy marionett-bemutató hangulatát idézné. Képmutatás ez a javából, csakhogy a szó felbontott, eredeti, etimológiailag „ősi” értelmében: szerzőnk olyan képeket mutogat, amelyek a zenei klasszika szervetlenített elemeiből rendeződtek új értelembe, meghökkentő, fanyar, akaratos, pajzán, dühös – de mindig reflektált! – jelentéssorokba.
A zenekari elhelyezkedés (mozgások, átrendeződések), sőt a szerző által indikált sötétben-kezdés és sötétben-befejezés gondos betartásával a kolozsvári schnittkei pillanat üdítő bekezdés lett a város zenei „szövegében”.
