.svg)
Sok mindentől fél az erdélyi ember, hogy is ne félne, de legjobban talán attól fél, hogy meg fog fázni. Akkor már nem aggódik, ha megfázott, akkor már le van ejtve: szedi a gyógyszert, azt, ami éppen van otthon, kúrálja magát esténként, és kész. De például pusztán azért, mert meghűlt, nem ül otthon, nem olyan gyenge fából faragták: tüsszögve is bejár dolgozni, simán elmegy náthásan egy keresztelőre, egy esküvőre.
Ebből is látszik, hogy az erdélyi ember a jelennel mindig megbirkózik valahogy, csak a jövő olyan megbízhatatlan. És hideg. Az erdélyi ember jövője olyan, hogy oda mindig jó melegen öltözve kell elindulni, vagy legalábbis vinni kell egy szvettert.
De még jobb egy könnyű pufimellényt vagy pufidzsekit, biztos, ami biztos. Hiába van pillanatnyilag meleg, lehet, hogy hideg lesz nemsokára. A hideget, ha már itt van, jól tűri, csak a gondolattal birkózik meg nehezen, hogy a hideg bekövetkezhet. Ráadásul úgy, hogy az ember nincs rendesen felöltözve.
Éppen ezért az erdélyi ember környezetében elfogadhatatlan, hogy valaki ne legyen rendesen felöltözve. Az, hogy rendesen felöltözve két dolgot is jelent: egyrészt azt, hogy mindenki körülbelül ugyanannyi réteg ruhát viseljen. Több réteget, mondjuk, még viselhet. De kevesebbet? Hát az azért ne. Az erdélyi ember környezete sokat aggódik amiatt, hogy valaki nincs rendesen felöltözve abban a környezetben, és elmondja neki, hogy meg fog fázni. Megkérdezi tőle, hogy nem fázik-e, és bármit is feleljen az illető, erre a szomorú következtetésre jut.
Mindenki meg fog fázni, aki például télen csak ingre vagy vékony blúzra veszi fel a télikabátot, pulóver nélkül. Aki félcipőt visel februárban. Aki idejekorán lecseréli a vastag kabátot tavaszira. Aki nem teszi fel a kapucnit a szélben, szemerkélő esőben. Aki nyárestéken nem vesz fel egy szvettert. Mindez egyáltalán nem helyénvaló. Hiába van huszonegy fok egy szép, márciusi napon, tudni való, hogy csalóka az idő. S ha valaki ebben a csalóka időben úgy öltözne fel, mint mondjuk a május végi huszonegy fokban, az meg fog fázni. De úgy meg fog fázni, ahogy még senki más nem fázott meg. Akkor pedig meglesz a baj. A nagy baj. S a nagy bajnak nem megyünk fejjel neki, hanem igyekszünk elkerülni, ezt mindenki tudja.
A rendes felöltözés másik ismérve, hogy alkalomhoz illő. Nem csak úgy öltözünk fel istenszámába, amilyen kedvünk épp van.
Mindegy, hogy milyen kedvünk van, most komolyan! Az erdélyi ember mindig csodálkozik azon, ha valaki a kedvére akar hallgatni, miközben megcsinál valamit.
Na hiszen, gondolja magában és aztán otthon el is mondja, ha ő bármit kedve szerint akart volna csinálni az életben, most a nagy büdös semmiben lenne valahol.
Ha jobban belegondol, megszületni sem volt kedve, de muszáj volt, mondja az erdélyi ember ilyenkor, s fel-felkaccant, miközben azt próbálja kitalálni, hogy mihez is lenne neki kedve tulajdonképpen. Hát biztosan nem ehhez, ami van. S egyéb pedig úgysincs, nohát. Szóval ahhoz képest, hogy az erdélyi ember mennyi mindent megcsinál anélkül, hogy kedve lenne hozzá, igazán semmiség, hogy az ismerősei felkössenek egy nyakkendőt arra az esküvőre, és felvegyenek egy zakót legalább addig, amíg megérkeznek a vendéglőbe.
Így van ezzel az erdélyi ember barátja is, aki már többször is ellátogatott a kivándorolt rokonaihoz Amerikába, és megdöbbenve tapasztalta, hogy az Újvilágban egyáltalán nem öltöznek fel rendesen az emberek. Gumipapucsban, mezítláb, rövidnadrágban mennek vásárolni télvíz idején, nyári ruhára veszik fel a füsskabátot, harisnya, sál, sapka sehol. Igaz, hogy mindenhová autóval járnak, és az amerikai telek is csak olyanok, amilyenek, na, de meleg sincs mindig ott sem. Ó, és nyáron persze fordítva! Csizma, bakancs a rövidnadrághoz! Olyan szinte nincs is, hogy az évszaknak megfelelően öltözzenek fel ezek az amerikaiak.
De a nyugat-európaiak sem, na, azok aztán nem valami fázósak, ezt már az erdélyi ember szomszédja meséli, aki hosszabban élt arrafelé. Ülnek télen a tizennyolc fokos lakásban, a gyermekeiket sem öltöztetik fel rendesen, azt veszik magukra azok a szegény gyermekek, amit éppen találnak, gumicsizmában indulnak el a fagyban, s a hideg szélben lobog a hajuk a fedetlen fejükön, de nem szólnak rájuk a szüleik. Taknyosak is állandóan, az biztos.
Az itthoni gyermekek is taknyosak, de mégsem állandóan azért. De hát mifelénk mindenki vigyáz rájuk rendesen. A felnőttekhez képest plusz egy-két réteg ruha még az általános iskolásokra is jut, arról nem is beszélve, hogy – legalábbis az erdélyi ember környezetében – megkérdezik a szülőket, hogy vajon nem fázik-e az a gyermek, ha úgy tűnik, nincs felöltöztetve rendesen.
Azt nem lehet megmondani pontosan, hogy mikor kezdett el ennyire tartani a hidegtől az erdélyi ember, talán a múlt század közepe táján, talán furcsamód épp egy régi augusztusban.
Persze, már azelőtt is gyakran fázott szegény, hiszen háborús idők jártak, de korábban mintha inkább a hideg végére készült volna, nem a hidegre. És hiába lett aztán pufajkanadrág meg füss-füss kabát, a hideg tényleg tartósan beköltözött mindenhová: a megrepedt ablakú vonatfülkékbe, az egyre üresebb boltokba, a gyárak huzatos hangáraiba, a petróleumszagú irodákba, a penész szagú hotelszobákba, a klórszagú kórházakba, a rendőrségek dermesztő vallatószobáiba.
A szép új világ szép új tömbházaiban, ha télvíz idején elvették a központi fűtést, márpedig igen gyakran elvették, a konyhai gáztűzhely mellett melegedtek az emberek. Ha volt gáz. Vagy vöröslő villanyrezsókat körülülve. Ha volt villany. De nem nagyon volt egyik sem, így végül fűrészporos kályhát vitt fel a blokkba az erdélyi ember, lakása külső falára kéménylyukat ütött, és a rosszul szelelő, a blokk oldalán fekete füstnyomokat hagyó kályha mellett próbálta átvészelni a bénító hideget.
Talán azóta fázósabb is valahogy.
És talán azóta tudja: ha fázik, valahogy olyan védtelen, kiszolgáltatott, sérülékeny, sebezhető.
Legyen hát inkább melegünk, cipeljünk plusz szatyrokat, pólót izzasztó hátizsákokat, de legyen egy kis biztonság, legyen egy kis oltalom, hogy készenlétben legyünk, hogy védekezni tudjunk, bármit is hozzon a jövő. Mert hiába van most meleg, ki tudja, mi lesz később. A legjobb, ha nyáron is van nálunk egy szvetter.
