„Most anya apa, a gyerek anya, és apa gyerek”

A Plüssbolygó című kötet egy fonákjára fordult családi, illetve szerelmi tematikát követ. Állandó középpontja a sokszor fájdalmasan tárgyilagos hangnemet megütő lírai én. Kisautó, rajz, jegygyűrű, szülés, plüss. Csak pár gyakran megjelenő motívum, melyek a családon belüli szerepeket képesek leosztani, azonban Sztercey világában a groteszk ábrázolásmódnak köszönhetően korántsem szokványos felcserélődések, asszociációk lephetik meg az olvasót.

‍
A kötet szerkesztését tekintve esetlegesnek ható sorrend érződik. A család idillikusnak semmiképp sem nevezhető, inkább traumatikus világa egybeforr a szorongásteli szerelmi szállal, így hozva létre egy sűrű, nehéz masszát, amely a versben megszólaló „bolygó”, azaz a lírai én körül forog. Erre a sűrű massza-érzetre az említett meg-nem-szerkesztettség találóan hathat. Az akár több évtizedet magába ölelő történések és helyzetek megélése az idő múlásának lenyomataként összepréselődik és egyidejűleg tör felszínre. Minden összefügg mindennel. A múltban megélt történések a jelenben kifejtik hatásukat: felszivárognak az otthontalanság, a hiányérzet és a bizonytalanság hármasságában. Azonban az egyidejű kifejeződés, a versek sorrendje és a tematikák egymásba játszása sokkal inkább megakasztja az olvasó figyelmét, és a képkockák találtatása nehézséget okoz a sűrítettségnek köszönhetően.

‍
A szöveg komplexitását adja az a lehetőség, hogy a versek tematikái variálhatóvá válnak. Szabad kezet kaphatunk a lánc felfűzésében: szülés−kötődés−semlegesség, anya−apa−gyermek−nyelv−személytelenség, anya−apa−gyermek−szereplehetőség és még sorolhatnám tovább.

‍
A test mint tárgy megjelenítése jelentős a szövegvilágban, és a helyenként groteszk ábrázolással a valóságon túlmutató erős képekkel hat az olvasó érzékszerveire. Ezáltal beavatódunk abba a teremtett, sajátos világba, ahol az ember elveszti méltóságát és eszközzé válik, kiszipolyozva belőle az érzelmek utolsó cseppjét is. Így nem véletlen, hogy ki lesz ennek a jelenségnek egyik legnagyobb áldozata: az anya. A parazita című versben az erőszakkal történő megtermékenyítés után megalázó és személytelen szülés következik, mintha a női mivolt elállatiasodna: „Egy bizottság előtt kell a világra hozni,/aki magas pontszámot ér el, apró emlékmedált kap./Értékelik, hogy csendben és gyorsan szül.”, 58. o. Ez a kiszolgáltatottság a napfogyatkozásban is tetten érhető, mint ismétlődő élethelyzet: „ő meg fájások közepette lép a színpadra,/egyszerű ruha rajta, kezét a hasán tartja,/majd a hátára fekszik a színpad közepén/lévő fehér lepedőre”, 30. o. A kötet visszatérő kérdésének számító „Mit is jelent megszületni?”, „Mikor születünk meg igazán?” megválaszolatlan, folyton felettünk keringő kérdés marad. A ceasarea a kettős születést tematizálja, amely túlmutat az örökbefogadás tényén. A kötődés problémái is felsejlenek. Hogyan lehet kialakítani a kötődést? – tevődik fel az implicit kérdés. A meghökkentő megoldás azonban további kérdéseket szegez az olvasónak, így az is, akárcsak a versegészben megszólaló én, egy spirálban forog: „…úgy döntöttek, hogy kórházi/körülmények között belehelyezik a gyereket/az új anyukába, […] az anya újraszülte magának a kisgyereket”, 44. o. A lakhatás című versben szintén alternatíva villan fel, melyben a groteszk és abszurd testi folyamatok leírásai tovább feszítik a kötődés-elszakadás folyamatát, nyomasztóbbá téve a születés jelenségét: „Sokáig nem szülte meg a gyerekét, egyszerűen magában tartotta,/visszaszorította, mint egy ismeretlen fájdalmat,/mintha azt várta volna, hogy magától elmúlik vagy visszahúzódik”, 22. o. A vers bravúrja azonban mégis abban áll, hogy a mamahotel-jelenséget meghaladva a kegyetlen világ képét is behozza az értelmezésbe, amelybe nem jó beleszületni. A túlhordással és a veszélyes kinti világ képzetével küzdve a gyermek a szorongás érzetével indul el, továbbcipelve magával azt későbbi kapcsolataiban.

‍
Az apa−anya−gyerek mikroközösség sem a megszokott kereteket mutatja. Az anya fél évre való örömteli eltávozása az erasmus című versben jelzi azt a mérhetetlen távolságot, melyet nem tud áthidalni egy életre szóló szövetség: „Fél, hogy nem akar majd hazamenni./A bűntudat hiánya, ami a legijesztőbb. […] Férje és kisfia kedvesen fogadják, megölelik,/de mintha először találkoznának”, 34. o. Mindez magas fokú reflexivitásról beszél az anya esetében. A maga irányában őszinteségre utal, amely viszont paradox módon már nem áramlik a férj és kisfiú felé, hanem hallgatásba merül, mint szinte az összes anyát tematizáló költeményben. Ez alól a hallgatás alól kivételt képeznek azok a versek, melyek az esküvők kiforgatott menetét jelenítik meg. Az amit meg tudok ígérni versben (meg a javítás esetében is) az anya is artikulált hangot kap az oltár előtt kimondott „nem” által: „nem kell tovább húzni, nélküled is boldogulok,/ezzel kimondták, hogy vége,/mire a szertartásvezető és a háttérben/álldogáló tanúk tapsban törtek ki”, 51. o. A kötet ezen pontján kissé elsekélyesedik az esküvőjelenet. Az esküvőt tematizáló versekben szinte ugyanaz a magatartásforma jelenítődik meg különösebb árnyalás nélkül: a szeretet elmúlása, a pap áldása és a tapsoló násznép képe. Mindez kár, hiszen a kötet többi részén változatosság érzékelhető.
Maradva a szülő-gyerek kapcsolat boncolgatásánál, a szerepek ciklikus forgásba lendülnek és egyben a gyermek-szülő közti konvencionalitás felbomlik a sztanyiszlavszkij versben, ahol mindössze havonta egyszer önmaga mindenki: „Most anya apa, a gyerek anya, és apa gyerek,/de úgy szervezik, hogy mindenki sorra kerüljön”, 29. o. A jelenség értelmezését tekintve kettősséggel állunk szemben, amelyet a szöveg erősségének könyvelek el, hiszen egyszerre jelezheti ez az egymás szerepeinek, indítékainak megértésére irányuló törekvést, viszont rámutathat a káoszra, amelyben szinte kétségbeesetten keresik hangjukat, határaikat a szereplők.
A szóalkotás, a nyelv aktív használata a ballada című versben egyetlen szóra redukálódik, ami a lányt jelöli. Egy spirálban való lefele áramlást érezhetünk a verssel kapcsolatban, ahogy szinte a nihil pontját érintjük: „az összes szavára rátelepedett a név,/minden mást elfelejtett,/egyetlen szóból álló nyelvet/amit már senki sem értett”, 9. o. A tálalás is hasonló lefele örvénylő mozgást mutat, ahol a kerámiaedény fenekén magát puhító lírai én összevegyül a lánnyal és egy homogén egészt hoz létre: „egyszerre vagyunk íz és érzékelés, ne mozdulj,/így vagyunk a legfinomabb, feltálalom magunkat”, 10. o.

‍
A szerelmi szálból azonban a semlegesség sem hiányzik, ahol a már említett fájdalmasan tárgyilagos hangnem ütközik ki, és egyben emlékeztet a már megtörtént születés személytelenségére. Ez szép visszakapcsolása az előnézet szövegének az anya-gyerek versek felől olvasva. Bár a kapcsolatban levő két fél együttesen tervezi meg precízen a szülendő gyermek tulajdonságait („Szorongás nélkül szeret majd”, „Empatikus lesz, de ha kell,/az önzéstől sem riad vissza”, 12. o.), mégis mint megrendelésre készülő, ez esetben laborban adatlap szerint születőként képzelik el.

‍
Sztercey Szabolcs Plüssbolygó című kötete komplex, egymással párbeszédben levő világokat jelenít meg, melyek nyersen ható egyenességgel szúrnak az olvasóba. Az ismétlődő, helyenként túlnyomatékosított helyzeteket leszámítva azonban egy szokványosnak nem nevezhető és nem kiszámítható fordulatokkal teli kötetet fedezhetünk fel.

Sztercey Szabolcs: Plüssbolygó. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2021.