.svg)
Nyomozhatatlan (?) kínos előzmények…
Nehéz beszélni róla, de hát nem is beszélnek soha. Ki vett részt valaha is olyan törvényszéki tárgyaláson, ahol felelősségre vonták volna a rablógyilkos egykori osztályfőnökét vagy tanítóját?
Hivatalosan nem és tudományosan sem, de azért kaszinóasztaloknál vagy esőverte piknikek alkalmából elég rendszeresek voltak az effajta évődések: ha a mérnök, a fizikus rosszul számol, a vonat kisiklik a kanyarban, felborul a hajó, összeomlik a ház, ha az orvos nem ért a dolgához, szenved és hamar elpatkol a beteg, sőt, ha az ügyvédem ügyetlen, két évvel többet sóznak rám abban az ügyben, amiben különben is ártatlan vagyok; ám most lássuk, mi a következménye annak, ha a filozófus mond egy nagyot az élet értelméről: mi igazolja, hogy egyáltalán van egy csepp igazság is abban, amit állít? És mi haszna, ha a nyelvész azt állítja, hogy tízezer évvel ezelőtt annak, hogy wuh-wuh úgy mondták egy bizonyos vidéken, hogy ühühü? És egyáltalán, az egész történetírás? Mi a valódi értéke? Honnan tudják, amit nem tudnak?
A legkínosabb azonban a pedagógia helyzete és az oktatás stratégiai kérdései. Ki mérte fel a maga teljességében, hogy igazak-e az olyan állítások, mint amit Hamburg főpolgármestere tett, már sok évtizede, hogy a tanügyi újítások, reformok többet rontottak Európa arculatán, mint a két világháború együttvéve? Ám, hogy maradjunk a saját közelünkben: legalább ötven éve indult egy mozgolódás abban az ügyben, hogy a középiskolai oktatótestületek teljesen elnőiesedtek, és ennek következtében a fiútanulók még inkább kiszorulnak majd egyes területekről, mert a koedukációs rendszerekben a fiúk tanulmányi eredményei gyengébbek, viselkedésük problematikusabb, mint a lányoké. Mélyreható tanulmányok jelentek meg, ingerült viták csaptak fel, lobbantak ki, aztán az eredmény az, hogy nagyon sok olyan egyetemi fakultás működik szerte a világban, ahol kétszáznál több lányhallgató esik egy férfihallgatóra! És ami a legmeglepőbb, a lányoknál nagyobb a frusztráltság és hevesebb a morgolódó ellenállás a tanulmányi színvonal emelése, a kötelező ismeretanyag növelése ellen, mint várni lehetett volna!
(Hogyan, morgolódnak a lányok, az ember feljön erre a vacak egyetemre, ahol még egy nyamvadt pasit sem foghat magának, s akkor még azt várják, hogy tudja, mi volt az egyiptomi uralkodó címe?)
Természetesen, mindez agyonvitatott, sőt, agyontrécselt kérdéshalmaz. Rendben van, el is hagyhatnánk. Ám itt vannak, szerepelnek, forgolódnak a pedagógus szakszervezetek! Olykor éppen sztrájkkal is fenyegetőznek, mivel szerintük a heti tizennyolc tanóra megtartása túl sok, a két-kétésfél hónapos nyári szünet túl kicsi… aminthogy a fizetés is kicsi. Ami különben, sajnos, igaz is, de hogyan, miként lehessen többet fizetni egy nem produktív tevékenységért, amely olyan alacsony színvonalú? És: hozamú.
Természetesen – hallom az ellenvetéseket – azért vannak még jó iskolák is. Persze, hogy vannak, és ennek köszönhető, hogy például a műszaki arcélű egyetemi karokon a professzoroknak nem kell a középiskolai tananyagot, az utolsó osztályok tankönyveit újrakérőzni az összes hallgatókkal, hanem csak egy részükkel! Ez is valami, nem?
Annak idején, amikor elvégeztem az egyetemet – történetesen a pedagógia szakot, egyetlen útmutatást sem kaptam arra nézve, milyen feladatot jelent a koedukáció! A kétféle vécé a takarítónők dolga, mondták. És azóta sem! Hihetetlen a gyakorlatiasság hiánya a tanárképzésben és a pedagógus szakszervezetek közönye ezirányban…
Szűkebb hazánk történetében már találkoztam ilyen helyzettel. Az 1848-as szabadságharc idején Szék községben (akkor még város) őrcsapatokat szerveztek, amelyek a környező dombokon ügyelték, hogy a polgárháború pusztításai ne terjedjenek ki rájuk is. Odahaza pedig a magukra hagyott sok hülyécske gyerekecske, tűzzel játszadozván, porig égette az egész helységet!
Ilyesmiről van szó, ha áttételesen is, manapság is?
