.svg)
TÜN-Dérlepte Mű-alkotói Világ-valóság…
Meghalt Grosz Arnold festőművész is, nyolcvanhat éves, elismert-befutott híresség volt már, mégis úgy látom magam előtt, mint „húszéves kisfiút”, ahogy első találkozásunk alkalmával képeit mutogatta, amelyekről először azt hittem, színes ceruzával vagy pasztellel készültek… Akkor még mint tordai személyt ismertem meg, s hogy az időben nem változott el az arca – ez egyrészt hűséges tordaiságának tulajdonítható, másrészt, hogy „született jó ember” volt, ami nagy művészek között ritka, s végig megmaradt annak.
A tordaiságban van valami csökönyös kitartás a választott eszmény mellett, amit akkor is igazolni tudnak, ha a világ kifordul alóluk… Azt hiszem, a hitújítások korában jött létre s a Básta-korban jegecesedett ki. Lényege: ha a valóság nem akar engem igazolni, annál rosszabb a valóságra nézve.
A leggyakrabban használt jelző Grosz Arnold művei emlegetésekor a tündéri. Tündéri ligetek, kastélyok, díszkertek. Megannyi tündéri lugas, árkád, filagória és kioszk, gloriett és tündéries megvilágítás.
„Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.”
Ez tolult ajkaimra első képe láttán.
A tündér szó eleinte, még a XVI. és XVII. században is, nem pozitív jelentést hordozott: csalóka, csalfa, állhatatlan, álságos, hűtlen: tűnődő tündér – e gyönyörű kifejezés durva szidalomként volt használatos! Aztán a barokkal kibontakozó racionalizmus, az egyetemes tordaiság metodológiája, rájött, hogy nem a tündérség az állhatatlan, hanem – a valóság! A tündérinek van egy szépségeszménye, a légiesség, a könnyedség, a sokarcúság – a valóság merev, éppen önmagával szemben tehetetlen és eszmény nélküli! És: nem lehetünk a valósághoz hűek, ha maga a valóság nem hű önmagához!
Fessük tehát a tündéreket a falra – hátha megjelennek! Ha az ember vityillóban lakik, rendetlen kupacok és lerakódások között, legalább álmodozzék a kastély verandáján az orchideákról! A napokban olvastam egy gyászjelentést, amely felsorolja Grosz Arnold képzőművészeti rokonait, mint Van Eyck, Kondor Béla és Szabó Vladimir. Lehet, bár az utóbbi nyers, politikus humora idegen tőle… Grosz különben sohasem tette meg azt az utolsó lépést, amely a hozzá hasonló típusú és pályafutású művészek között gyakori volt: ő nem lépett be „a démonikus” vonzások és taszítások barlangvilágába. Még szürrealisztikus „hivatkozásainál” sem. Érdekes viszont, hogy néha, egy-egy költő egy-két verssora ablakot nyit a tájaira. Például József Attila Medáliái közül e két sor:
„zöld füst az ég és lassan elpirul,
Csöngess, a csöngés tompa tóra hull.”
– egy sejtelmes Grosz-metszet látomását előzményezhetné meg.
Rajta kívül ismertem még egy-két tordai származású képzőművészt, például Darkó László festőt és a Párizsba telepedett Hajdú István (ejtsd: „Étyien Ázsdü”) szobrászt, és mindnyájukban közös volt az, hogy módszereik és felfogásuk következetes végigvitelében hajlandóak voltak elmenni a szakadék széléig… addig a szakadékig, amelyben a következetesség már giccses modorossággá fajult, ám a végső lépés előtt, ha kissé billegve is, de meg tudtak állani… Kivéve olykor Hajdút, amikor autóbádogossal dolgoztatta ki a látomásait… Kár, hogy Grosz albumai nem forognak közkézen: széles tömegeknek lenne a kedvence… Sírjánál azonban még így is elszavalhatjuk ezt az idézetet (filológiailag nem pontos, de hozzáillesztett formában): Egy hattyú szállt fölötte magasan, az zengte ezt az édes éneket…
