Morgondiózus jegyzetek X.

Ön-, Ő-, Ön-

„Üdv, üdv! Hazámnak partja már.

Víz kékjén szürke folt,

Az éji szél sír, zúg az ár,

A vad sirály sikolt.”

(Byron, Childe Harold búcsúja)

Önérzet, önbizalom, önhittség, önzés, önimádat.

Önkritika, öngúny, öngyalázás, önkínzás, öngyil…!

Az éjszakai vihar és a vad sirály rikoltása a költő átkát jajongja: mindegy, hova sodor az orkán, csak az a part, ahol majd kiszállok, ne a hazámmá legyen! Az átkozódó költő gazdag főnemes, világra szóló tehetség, sánta, talán vérfertőző is, nem leli honját a hazájában, talán nincs is rá szüksége. És nem is gondolja át, hogy az ő hazája, tulajdonképpen nem is az, amelyet hatalmas hajórajok és még hatalmasabb kereskedelmi bankok védenek, hanem az angol nyelv, amely Shakespeare-től Miltonig meghódította már a titokzatos kontinenseket, a mesevilágok sejtelmes szigeteit, és holnaptól kezdve Dickens tollával meghódítja a polgárság kozmoszát is. Nem fenyegeti nemzethalál, hűtlen, elcsatangolt fiaiból új nemzetek sarjadnak kontinens méretű új hazákban. Más nemzetek fiai – a spanyolon kívül – nem voltak s már nem is lesznek soha ilyen helyzetben!

Amikor a francia nemzet belebukik dicsőségébe, Európában mindenütt rátalálnak saját hangjukra a nemzetek! És, mondhatnánk, hogy sajnos, nemcsak költészetük és békés életük idilli dallamaira, hanem az önkeresésből politikai, az önbecsülésből önhittségbe váltó „A haza mindenek fölött”–harci indulókba. Milyen érdekes, hogy a Szent Német–római Birodalomból már csak egy sanyarú kis osztrák császárság marad. A kor egyik nagy zenei géniusza egy jámbor üdvözlő himnuszt szerez számára: ez a Gotterhalte („Az isten tartsa meg!”) – mármint a császárt. Ugyanerre a dallamra, alig több mint száz év múlva, új szöveget írnak: „Németország, Németország, mindeneknek fölötte!” (Deutschland, Deutschland, ÜBER ALLES!) Ám ezt alig húsz-harminc évig zenghették! És tudjuk, mivel csattant: a németségnek egyhetede földönfutóvá lett, és Immanuel Kant, E. T. A. Hoffman és Kleist városa – egy vidéki orosz tanítóból lett pártfunkcionárius semmit sem jelentő nevét viseli! És ami erre következett?

Mostanában ünnepelték, huszonöt éve annak, hogy az 1945-ben kettéhasított Németország egyesülhetett. Az első napokban csak a díszbeszédeket s az akkori „közmegnyilvánulásokat” idézték fel. De nemsokára mást is…

Persze, voltak francia politikusok, akik finoman, nemtetszést fejeztek ki: „Annyira szeretem Németországot, hogy örültem, amiért kettő is van belőle!” A németek azonban, nem voltak ilyen diplomatikusak! Tüntettek azzal a jelszóval: „Soha többet Németországot!” (Nie wieder Deutschland!) És akik ma járnak-kelnek Németországban, meghökkennek az ottani fiatalok nemzeti nihilizmusától! Engem azonban nem lepett meg, sem most, sem akkor, hogy a Németország mindennek fölött, ilyen nyersen átcsapott az ellenkezőjébe. Ez a szélsőségesdi sorsa. Jó néhány példát idézhetnék már a háború idejéből –, de beérem kettővel. Abban a szászországi városban, ahol a háború utolsó hónapjaiban, mint „Ausländer Fremdarbeiter” (külföldi munkásidegen) dolgoztam, volt vagy negyven spanyol is. Odahaza a polgárháborúban vörösgárdisták voltak, majd Francoék elől Franciaországba menekültek; amikor azonban 1940-ben a németek elözönlötték Franciaországot, a francia csendőrök nem engedték szabadon őket, hanem szabályosan és előírásosan a tábor kapujában megvárták a német kollégákat, s átadták nekik a menekült vörösöket. Nos, velem egy műhelyben is dolgozott vagy kettő… anarcho-szindikalisták voltak, és mindegyre Kropotkinről és Bakuninről akartak beszélgetni, mikor már összemelegedtünk; sajnos, egyforma gyengén tudtunk németül. A gyáros titkárnője segíteni akarván, megjegyezte, hogy a közelben van egy könyvesbolt, ahol mindig is útikönyveket és „idegenvezető” irodalmat, meg szótárakat árultak.

Bementem, az öreg, sovány kereskedőtől kérdem, van-e spanyol nyelvkönyv? (Spanische Sprachlehre). Hát, ami erre következett: fölugrott, kiguvasztotta a szemeit, akkora szájat tátott, mint egy mai tüntető, és elkezdett ordítani: Igen? Az urak már készülnek Spanyolországba? Ideje, mi? Hamarabb kellett volna! Most, tessék csak itt maradni! (Istenem, hol halottam még ezt a mondatot ilyen hangsúllyal?) Nekem eszembe sem jutott, hogy ezek csakis oda, Spanyolországba, s onnét tovább menekülhetnének… S hogy már régen felvásároltak minden spanyol társalgási könyvet. Pedig még több mint három hónap volt a teljes összeomlásig! Mindig későn kapcsoltam!

A másik eset közelebb volt a véghez: március 15-én. Mondom a mellettem esztergáló középkorú, de fiatalos német munkásnak (hadi rokkantként már otthon dolgozhatott): Sok sört szeretnék ma inni, mert ünnep van nálunk! Milyen ünnep? – kérdezte. Szabadság – feleltem. Erre hozzám vágta a széket: Elég volt! Elég a szabadságból, az ünnepekből! Mindenből!... Akkor csak arra gondoltam, hogy a légnyomás-sérülés az oka az egésznek.

Ám, ha utána gondolok, Magyarországon már sokkal előbb beállott a kiábrándulás, de nem így értelmeztük: csak az aktuális politikai jelszavakra vonatkoztatták, és a szokásos cinizmusra; a mindenáron való jópofaságra; és a háborús propagandára. Az 1940-es őszi örömmámorra már a következő tavaszon, a háborúba való belépés, óriási kiábrándulást, féktelen szociális demagógiát hozott; minden hazafias jelszót, indulót, szólamot parodizáltak: „Édes Erdély, itt vagyunk, Hogyha baj lesz, itt hagyunk.” Egyrészt a német agitáció: „Nem baj, ha bevonulnak a németek, legalább rendet csinálnak” – ez volt az egyik; a másik: „Nem baj, ha jönnek az oroszok, legalább elviszik az urakat, s a papokat Szibériába, ott majd megtanulják!”

Mindez azonban megmaradt az addig is ismert színvonalon, csak felfokozva, túlozva. A teljes nemzeti nihilizmus brutalitása, csak egy emberöltővel a háború befejezése után csapott meg, Bukarestben, s méghozzá nem is a kiselejtezett, lehurbolt, és a színpadról leszorult aktivisták felől, akik vállvonogatva nagyzoltak: Én azt se bánnám, ha én lennék az utolsó „magyar”, a franc bánja, mi következik utánam, az már „az ő bajuk” lesz!

Volt azonban a hetvenes évek után egy-két kollégám, akik azt vallották, „ne mind erőltessük a dolgokat, a vizek megtalálják maguktól, merre van a lefolyás útja, a kivezető járatok merre nyílnak”. Nem is nagyon fogalmazták meg, csak „szelíden” példát mutattak: úszni kell az árral.

A legbűbájosabb egy marosvásárhelyi ismerősöm volt, mindig jó tanuló, mindig mintaelvtárs… Amikor a valamelyik évben Csau nagyon kivolt a húsvéti ünnepek „miszticizmusára”, a jó barát odasurran hozzám a vásárhelyi főtéren s megkérdi: „Te, akkor most melyik húsvétot nem tartod, mert nem egyszerre esik, a magyart vagy a románt? Mert én most már családilag is úgy vagyok, hogy a románt »nem tartjuk«… csak egy kicsit, mutyiban…”

Azzal a brutalitásról, amit azonban egyik nagyon fontos beosztású kollégám produkált, mai napig nem tudok kedélyeskedve szembenézni. Például ő, a magyar nyelvű sajtóban nagy néha felbukkanó – vagy megjelenni kísérletező nemzetiségi érdekvédelmet egyszerű közvetlenséggel Magyar Ugatás néven utasította el. És legfőbb gondja az volt, nehogy bármilyen téren, kollektív gazdaságok eredményei, vagy közterület-gondozás vagy zenélő órák megjavítása vagy hulladékgyűjtés, egyszóval nehogy az újságban az élet bármilyen vonatkozásban a magyar elem „túl hangsúlyos” vagy „feltűnő” lehessen… Mindenkire vadászott, holott a főnökei is unták. És amikor végre nyugdíjba tették, olyan munkalehetőséget keresett magának, ahol kiélhette nemzeti öncsonkító mániáját.

Kirívó eset, de csak kirívóságában ritka! A valóságban, hol mutyiban, hol filozofálva sok van. Például legutóbb, egy nagy vidéki csizmadia-politikus meghirdette: „Azért jó az autonómia a románoknak is, mert a magyarság jelenlétét csak az autonómia területére korlátozza! A többieknek ugyanis a sorsa a beolvadás, vagy a kivándorlás…” – és mikor ezzel még fatornyos hazájában is lebukott, kivándorlott Magyarországra, és jobb emberekkel együtt fényképeztette magát!

Egy sátánista politikusnak nincs is szüksége abrakadabrákra, misztikus jelvényekre. Elég, ha néha elfeledkezik magáról, és elereszti a száját. Az önimádat atmoszférája ugyanaz, mint a nemzeti öngyalázásé. Ezeknek a csizmadia politikusoknak a szájukból lóg ki – a lóláb!