Morgondiózus jegyzetek VI.

Név és sors?

A régi latin mondás: nomen est omen, vagyis: „a név baljóslatú előjel lehet”, mintha visszájáról még érvényesebb lenne: nagy szellemek, kiváló személyiségek összehasonlíthatatlanul gyakrabban kerülnek ki szokatlan, ritka nevűek, vagy legalábbis a nem túl gyakori családnevet viselők közül, mint a népesség többségét alkotó „közönséges” nevűekből. Csak az utóbbi fél évezred történetét is tekintve – amióta ugyanis a családnevek rendszere megszilárdulni kezdett – milyen feltűnő, hogy a leggyakoribb nevek: a Nagy és Kis, aztán a foglalkozásiak, a Kovács, Szabó, Asztalos, Kocsis, Kerekes, a Veres, a Fekete, a Hajdú, a Huszár, a Pap, aztán a népnevekből alakult teméntelen család-, avagy nemzetségnév is csak jelentéktelen arányokban bukkan fel… Például Székely. Mindjárt a legelején van kettő: az 1500-as években a Székely Györgyként ismert parasztvezér (Dózsa), aztán Székely István, a történetíró s utánunk a XX. századig szinte sehol senki ilyen nevű; az alig harminc éve meghalt marosvásárhelyi költő Székely Jánosig! (Megjegyzendő, az első két „Székely” sem igazi családnév még, inkább az illetőségi hely szerint: „beazonosítás”… Milyen töméntelenül sok a Horvát és a Tót nevű család! És milyen szórványosan képviseli őket a századok mélyén prédikátor, Szkárosi-Horvát, majd egy-két XIX. századi tudós, vagy „kis költő”. És „Tóth” nevű író-költő a XIX. században kerül; egy-két szerényebb méretű jelenség; s csak a XX. században az első igazi nagy: Tóth: Árpád!

Német családnév a XX. századi Németh Lászlón kívül nem is jut hirtelenében az ember eszébe. S a „foglalkozásnevek” sokaságából milyen kevés a híresség! Az, persze, az ismert körülményeknél fogva, herceg Kovács, gróf Szabó, báró Szűcs nem nagyon fordulhat elő, viszont fordítva igen! Nemcsak a hajdani váradi színészre, Gróf Lászlóra gondolok. A mohácsi ütközet után a törökök a táborban foglyul ejtettek egy Herceg János nevű személyt, s azért nem végezték ki, mert azt hitték, valóban herceg s váltságdíjat reméltek érte. És jó négyszáz év múlva, egy egész korszak legnépszerűbb magyar írója: Hercegh Ferenc!

Itt közbe kelletik szúrnunk, a nume­nológia („névtudomány”), különösen Amerikában felvirágzott (ál?) tudomány vagy quasi-tudomány szerint, a név maga, s nem az eredete számít! Tehát az álnév, felvett vagy megváltoztatott név is árulhat el ugyanannyi sorsszerűséget, mint az eredeti. Érdekes azonban, hogy van egy kézműipari ágazat, az ötvösség, amely arisztokratáknak is nevet adott; lásd báró Eötvös József és Lóránd (sőt Károly, az író is valami „úrféle” volt; de mit mondjak, kortársunk, Eötvös Péter zeneszerző, zenéjében és személyi vonásaiban is, sok arisztokratikus különösségről, különcségről ismert!)

És bár ismerjünk még egy-két iparos nevű költőt (Bogáti Fazakas az 1500-as évek derekáról, majd 250 év múlva a Ludas Matyi költője), milyen más világ nyílik meg a nagyok nevei mögött! Nem is Ráskay Leával, Temesvári Pelbárttal vagy Turóczy Jánossal kezdem – de mindjárt Bornemissza, Verbőczi, Balassa nevével! – És Zrínyivel folytatom! S jön Borsos Tamás, (Apáczai) Csere János, Faludi, Bessenyei, Csokonai Vitéz és Édes Gegely; és Ányos Pál, Himfy, Kisfaludy, Révai, a névalapító Petőfi, Arany, Vörösmarty, Madách és Jókai, Kemény Zsigmond és Szigligeti Ede, Ady, Kosztolányi, Krúdy; és a nőírók: Kafka Margit, Tormay Cecil, Erdős René. – Szinte természetes visszahatásnak, kompenzációnak véli az ember, hogy a végén, mintegy a demokratizálódás jegyében megjelennek a Szabók, Szabó Desző és több kisebb Szabó után Lőrinc, Lóci, az óriás, nemcsak gyerekének, saját magának is nemző atyja…

S e híresek, kiválóak között legjelentéktelenebbek a Szűcsök és a Szőcsök. Egy-két különösen halvány költő a múlt század elején. A név közönséges hangulatához még az is hozzájárult, hogy a (sün)disznót, itt meg ott, szőcsdisznónak meg disznószőcsnek nevezik. (Lásd Murádin Lászlónál is!) Engem ugyan mindez nem sújtott le, mert kiskorom óta egyik kedves mesém A vitéz szőcs volt; s ez akkor is biztosította önbizalmam jó erőnlétét, amikor egy román lelkész ismerősünk, părinte Suciu, el-el mondogatta nekünk, hogy bizonyára mi is Suciuk voltunk valaha, csak elbotezáltak, mert a Suciu név, akárcsak a Szőcs, a török Szudzsu-ból ered, ami aféle szószólót, szónokot – mai nyelven talán szóvivőt, esetleg fogalmazót vagy hírnökfélét jelenthetett…

Évek múlva aztán, amikor felfigyeltem arra, hogy a latin textus és textile, vagyis a szöveg és a szövet egy tőröl fakad, sőt a szövetség (vö. szovjet), nagyon is valószerűnek tartottam e véleményt, de sokat kellett előre-hátra forgatnom a szó főnevet és a sző igét, hogy világos rendszerbe fejlődjenek föl… Azon is ujjongtam olykor, hogy a pacsirta „szépen szól”, s az orosz a pacsirtát éppenséggel szolovejnek nevezi! Forgattam a szőcs szót visszafele, és a csősz jött ki belőle, ami mezőőr; az állítólagos eredetije pedig, a török csausz, afféle tábori csendőr…

Az egyetlen híres személy, aki e nevet viselte, a filmrendező Szőts István, aki azonban, éppen akkor, politikailag nem állt valami jól. (Egyébként, nagyon színvonalasan, írt is!) S egyszer csak felderengett valami: egy tisztviselő fülhallás után, a nevem Szécsinek írta. S ekkor a helyneveket, fekvésüket s a Zichy családnevet is tanulmányozva, rájöttem, hogy a Szőcs családnév a legszorosabban összefügg a Szécsi családnévvel, a származékaival, és így mindjárt tapad rá némi előkelőség. Elő is adtam ezt mindjárt a kedves és nagyon jámbor Szécsi Endre festőművésznek (Udvarhely–Vásárhely), aki lelkesen egyet is értett néhány üveg bor mellett. Egyszer aztán jövök lefele a kolozsvári Dózsa utcán, s hirtelen előlibben Szécsi Bandi, s mintha egyik fiammal tévesztett volna össze, megölel, megcsókol s így szól: „Szervusz, Géza! Azért szeretlek téged, mert nem írsz annyi hülyeséget, mint az apád!”… Aztán ugyanolyan hirtelen eltűnt. Sajnos, akkor láttam utoljára… ma viszont meg vagyok győződve: tudta, ki vagyok! Csak hát ugye, bennünk, székelyekben megvan ez a bájos tapintatosság!

A tréfálkozástól eltekintve is, érdemes volna a szó, sző, szécs, szucs (vö. Szucság), Szécsény, sződ szavakat tűhegyre venni s egybe vetni, óriási, bámulatos rendszerre bukkannánk! Viszont ahhoz félkötetnyi terjedelem kéne…

A „közönséges”, tömeges nevek, és a hírességek nevei közti ellentét a gyakoriság terén más nyelvekben is szembetűnő, pl. a több százmilliós angolszász nyelv(ek)ben a töméntelen Smith, Brown nevűek között egyetlen sem akad, aki Shakespeare, Milton, Dickens, Shaw, Wilder, Huxley, Faulkner stb. ritka nevek nagyjaihoz hasonló súlyú lehetne! (Pedig az oly ritka Shakespeare is közönséges, „foglalkozás-eredetű”: lándzsarázó!!!)

Érdekesek a zenészek nevei… igaz, a németben a Wagner, Bach, Strauss „közönséges” szavak (Kocsigyártó, „Bognár”, Patak, Strucc-Csokor)* – de a Beethoven? Mozart? – az előbbi maga a dübörgő zene hullámzása, a másikban a zart önmagában is finomságot, törékenységet jelent!...

A XVI. századbeli Európa-szerte híres, erdélyi, szász Bakfark Bálint furcsa neve magyarul egy szőlőfajtát jelent (mag: „juhfark”) – a lehető legritkább név. (Eredeti szász neve a Greft, az angol Grape: szőlő rokona.) A Liszt Ferencé – németül List: csíny, csel, álnokság, magyarul a Liszt – a lehető legritkább név lenne,) pedig sz-szel írta a zenész a nevét! Hogy az Erkel milyen gyakori németül? Nem tudom, de magyarul annál ritkább. A Bartók név elég ismert, de nem túl gyakori, a Kodály viszont éppoly páratlan, mint a Mozart! Ám ami érdekes, a köznépi nevek közül a huszadik században, az irodalomhoz hasonlóan, a zenében is előnyomulnak: Veress Sándor, különben kolozsvári, Bartók és Kodály után a harmadik legnagyobb modern zeneszerző… Ma még szívósan, konokul, ragacsosan eszelősen elhallgatják – de legalább lesz, kit nemsokára lihegve felfedezni. S utána – több is jön talán. Talán még Kovács, Gányó, Csizmadia nevű zeneszerzőket is fognak sün-dörögve felfedezni, sunnyogva elhallgatni és nyivákolva piszkolni.

Jegyzet

* A strucc egyik régi neve: szaladár.