.svg)
A játék hőseinek dicsősége örök!
Újabban többen is megemlékeztek arról, hogy a magyaroknak a labdarúgás terén volt valaha még egy aranycsapatuk, közvetlenül a második világháború előtt. És fel is emlegették a szívet melegítő, régi neveket is: Zsengellér, Szusza! Én is emlékeztem e nevekre, mert az 1936-os olimpiász óta én is ott nyüzsögtem mindig a sporteszközök üzletének kirakata elé kitett rádiókészülék körül; és más nevekre is, Csík Ferenc úszóbajnokra, akit maga a kultuszminiszter húzott ki a vízből, Sanctus Valentinus exhuzigator, ahogy Szabó Dezső megfogalmazta!
Hanem a jelen pillanatig sem értem, hogy miért nem emlegetik még ma sem minden idők legnagyobb magyar futballistáját, doktor Sárosi Györgyöt!
Nemcsak az lehetett benne a nagy, hogy doktorátusa volt, ami futballisták között sem túl gyakori – nem annyira, mint nagy politikusok között! –, és nem is az előkelő csengésű vezetéknév miatt – volt még kettő belőlük –, hanem ahogy ő adogatott, ahogy elcsípte az adogatásokat, és kapura küldte; emlékszem, közvetlenül a háború előtt a csehszlovák válogatottnak hét gólt lőtt! És akkor, nem értem mai napig, miért nem emlegetik? Amiért a háború után kint maradt Olaszhonban edzőnek? Emlékszem, közvetlenül a háború után néhány értelmes holland építőmunkással beszélgettem. Mikor említettem, hogy magyar vagyok, felvillant a szemük. Áhá! – mondogatták, nem azt, hogy Bolyai, hogy Bartók, hogy dr. Bárczai Géza, hanem azt, hogy doktor Sárosi! És ugyanakkoriban egy Köleda nevű türingiai falucska mellett a cseresznyét szedő lányok meghívtak a strandjukra (néhány kitelepített vasutassal voltam). Mi közömbös képpel fogadtuk a meglepetést, hogy egy istenháta mögötti apró faluban strand van, szabályos úszómedencével, és vidáman elkezdtünk lubickolni. A lányok egyre komorabbak lettek. Mi a baj? Nem gondoltuk, hogy a magyarok tudnak úszni!... Így, alig kilenc évvel azután, hogy a berlini olimpián a magyarok 3:2-re verték a német vízilabda-válogatottat! Persze, nők! – gondoltuk. Aztán kilépett a raktárból mankóval a gondnok, és ránk mosolygott: Áhá, doktor Sárosi!... Akkoriban az ellenfél hőseinek is számon tartották a neveit. A háború után énekórán a tanár kérdez, mondjunk olasz zeneszerzőket. Bemondjuk az olasz labdarúgó-válogatottat: Piolánál a fejét csóválja, hát ő igen, csak későn kezdte a komponálást… És az olaszok mégsem őt választották meg főnöknek, hanem valami fakó, hangoskodó néptanítót! Valami Misu…., izé, Musolinit, aki a végén már egyáltalán labdába sem tudott rúgni. Fel is függesztették aztán, a lábainál fogva.
De Piola dicsősége örök! – és doktor Sárosié is! Emlékszem egy fényképre az újságból: egymást átölelve néznek a lencsébe! Ezt ki kéne függeszteni a pesti labdarúgópályák bejárata mellé!
